Akiken nem fog az idő: Accept a Barba Negrában – koncertbeszámoló

DSC_8454

Fellépők: Night Demon, Accept

Helyszín: Barba Negra Music Club

Időpont: 2018. január 21.

Fotók: Tancsik Mátyás

 

Töredelmesen bevallom: ha az Accept új lemeze nem vált volna már a megjelenés után hosszú hetekre az egyik személyes kedvencemmé, ami után sokáig semmi nem tűnt igazán jónak, talán ezt a bulit rendhagyó módon ki is hagyom, hiszen az utóbbi években szép számú találkozást könyvelhettem el az Acceptel mind itthon, mind országhatáron túl, azt pedig csalódottan észleltem, hogy a terítékre kerülő számok összetételében sem volt nagy változatosság. Kikerülhetetlen tény azonban, hogy a tavaly megjelent Rise Of Chaos  hatalmasat ütött, és ezúttal a német heavy metal mesterek azért indultak útjukra, hogy be is mutassák az európai közönségnek. Mivel az új lemezre számos olyan nóta került, amelyek szinte követelték maguknak, hogy élőben is megszólalhassanak, biztos voltam benne, hogy ezúttal nem egy szokványos Accept bulinak leszünk a részesei, no meg persze jobban belegondolva vétek is lett volna kihagyni ezt a “randevút”, hiszen ki tudja, mikor fordulnak erre legközelebb…

DSC_8274

Nem számítottam rá, hogy a kapunyitást követően már olyan komoly nézősereg fog összegyűlni, mint amit megérkezésünkkor tapasztaltunk, de ez már önmagában is bíztató jelenség általában a nézőszám további alakulására nézve, ráadásul az előzenekarnak sem a minimális létszámú közönséget kellett bemelegítenie, amit profi módon is abszolváltak, pontos, fél nyolcas kezdéssel, amivel a színpad elé gyűjtötték a jelen lévő közönség nagy százalékát. A kaliforniai, Night Demon névre hallgató trió már a nevében is hordozza a régisulis metal ízét, zenéjük pedig maximálisan ezt az irányzatot követi, a közönség tombolásán, és lelkesedésén pedig meglátszott, hogy ők is élvezik a bulit, de én is megállapítottam, hogyha belecsapnak, akkor nem lehet heves bólogatás nélkül megúszni a műsorukat. A tempós, magával rántó, nekik kijáró ötven percben mindent megmutattak, ami azon az estén bennük volt: kíméletlen, szinte lélegzetvételnyi szünet nélküli zúzda, amelyben bőségesen megtalálhattuk a régisulis elemeket, és a thrash irányába átcsapó zúzást, mindez megfejelve egy kis showelemmel is. Olyan energiáról és tehetségről adtak a műsor alatt tanúbizonyságot, amit csak megsüvegelni lehet, a buli végét pedig az Iron Maiden klasszikussal, a Wasted Years nótával koronázták meg. Írhatnám, hogy komoly sikereket jósolok nekik, és szinte biztosra veszem, hogy felfigyelnek rájuk, de ez már megtörtént, egészen más kérdés, hogy csupán a magyar rockerek előtt voltak némileg ismeretlenek, hiszen egyébként hazájukban, és Európa más országaiban már komoly brandet építettek ki maguknak, ráadásul, ahogy arról már írtam, olyan zenekarok mellett is ledarálhatták más nemzetek rajongóinak arcát, mint a (teljesség igénye nélkül) Diamond Head, Raven, vagy a Carcass, most pedig az Accept, egyszóval már nem egy gyerekcipőben járó formációról beszélünk. Biztosra veszem, hogy ezzel a rövid, ám annál velősebb bemelegítőbulival itthon is szereztek maguknak pár új rajongót, az pedig könnyen elképzelhető, hogy a jövőben önálló buli keretében is elugranak felénk.

A Night Demon bulija után fél órás átszerelés következett, majd ismét sötétbe burkolózott a színpad, majd megjelent a dobok mögött Christopher Williams, utána pedig szinte berobbant az Accept legénysége, élükön természetesen Tornilloval, és Wolf Hoffmannal, majd belecsaptak a Die By The Sword kezdőakkordjaiba, amellyel a hangulat, és a közönség lelkesedése a tetőfokára hágott, az Acceptből áradó energia pedig az első sorokban szinte kézzel fogható volt. Mindig az a benyomásom, hogy ha Wolf Hoffmann nem lenne már az Acceptben, az egész műsor egysíkú lenne, hiszen Tornillon kívül a többi tag színpadi interaktivitásán bizony meglátszanak az elmúlt évtizedek, Hoffmann azonban a megtestesült energiabomba. Közel a hatodik X-hez is ugyanúgy elviszi a showt, gitározik, és verbálisan kommunikál a közönséggel, mint az Accept korábbi évtizedeiben. A második nóta a Stalingrad lett, melyre ugyan valahol számítottam, mégis mindig megörülök neki, mert az újabb nóták közül abszolút az egyik személyes kedvenc, ráadásul igazi színpadra született nóta. Mindezek után két klasszikus erejéig visszakanyarodtunk a korai időkig, a Restless and Wild, utána pedig a London Leatherboys csendült fel, mindkettő ennyi év után is teljes mértékben hidegrázós tétel. DSC_8355

Ezek után következett az, amire igazán vártam: a Rise Of Chaos címadó nóta riffjeire ismertem, amely során végképp elszabadult a “káosz”. Nem túl sok olyan zenekar van a mai napig pályán, akik ennyi idő elteltével is képesek olyan szintű megújulásra, mint az Accept, talán ebben is rejlik az új lemez sikerének a titka, de egy biztos: masszív precizitás az utolsó hangig, élőben pedig minden várakozásomat felülmúlta, ahogy a többi új, setlistába beemelt szám is. A soron következő Koolaid nóta szintén az új lemez gyermeke, még nem ocsúdtam fel a Rise Of Chaos gyönyöréből, amikor már ennek a sorait énekelte Tornillo. Szintén nagyon erős tétele az új lemeznek, ám engem sem akkor, sem most nem hagyott nyugodni az az érzésem, mely szerint mennyivel másképp, érdekesebben (jobban azért nem) szólna ez a nóta az egykori Accept-főnök, Udo Dirkschneider reszelős, védjegyévé vált hangjával, hiszen a Koolaidet hangzásban mindig is egy igazán korai Accept-hangulattal átitatott nótának éreztem, de így is levett a lábamról.

DSC_8363

Nem túlzok, ha azt állítom: itt bizony egy percig sem volt üresjárat, a buli közepén sem hagyott alább az intenzitás, még a Shadow Soldiers után sem, amikor is egy néhány percnyi szusszanásra vonult a csapat, egyedül Wolf maradt a színpadon, és abszolvált egy rövid gitárszólót a klasszikus Accept-ballada után.  A műsorban egyébként szép számmal helyet kaptak a klasszikus tételek (az Ő esetükben ez nem is nagyon lehet másképpen), így a buli végéhez közeledve együtt énekelhettük Tornilloval a Princess of a Dawn-t, a Midnight Movert, majd a levonulás-és ráadás előtt a Fast As a Shark kapott helyet.

Természetesen ráadás nélkül elképzelhetetlen lett volna az este, ami nem is lett túl karcsú, tekintve, hogy három dalt (Metal Heart, Teutonic Terror, Balls To The Wall) nyomtak el utolsónak, amelyek közben gyakorlatilag fel is robbantották búcsúzásul a színpadot, amolyan plusz ráadásnak.

Alig hiszem, hogy ezután az este után bárki megkérdőjelezné, mennyi életerő, és energia van még az Accept tagjaiban. Ugyan fiatalabbak már ők sem lesznek, nyoma sincs annak, hogy a visszavonulást tervezgetnék, vagy csökkentett üzemmódra kapcsolnák a gépezetet. Azt mondják, a metal fiatalít: ha ez igaz, akkor az Acceptre tízszer annyira érvényes, legalábbis a mostani találkozásunk erről tanúskodott. Hogy az elkövetkezendő évekre nézve mit rejtegetnek a tarsolyukban, az maradjon egyelőre az ő titkuk, azonban biztosra veszem, hogy még bőven lesz alkalmunk találkozni velük, mielőtt végleg visszavonulnának, hogy kipihenjék az elmúlt évtizedek fáradalmait.

Ezúton is köszönjük a segítséget a CONCERTO MUSIC-nak.

Írta: Tancsik Mátyás

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/