A viszontlátás öröme Hammerfall módra-Armored Dawn, Hammerfall koncertbeszámoló

Fellépők: Armored Dawn, Hammerfall

Időpont: 2018. október 24.

Helyszín: Barba Negra Music Club

Fotók: Radó Norbet-Photoinvisible

A hírhedt lengyel magyar barátság fogalmát már mindenki megismerhette az elmúlt évszázadok alatt, komolyabb történelmi háttértudás nélkül, na de svéd-magyar barátságról ugyan ki hallott már ennyit? Pedig akárhogy is vesszük, úgy tűnik, ez a kötelék is egyre erősebb, itt persze jelen esetben nem a történelmi tényezőkre, hanem a svéd zenekarokra gondolok, akik a turnék során szinte egy ízben sem hagynak ki minket (legalábbis a legtöbbjük nem), sőt, arra is akad példa, hogy ugyanazon zenekar rövid időn belül többször is elkápráztat minket. A kikerülhetetlen power metal csapat, a Hammerfall is azon zenekarok közé kezd avanzsálódni, akik nélkül lassan nem telik el év, hiszen tavaly két ízben is errefelé jártak (előtte 2015-ben találkozhattunk velük), majd idén is errefelé sodorta őket a szél, a ReBuilt turné keretében. Azt sehogy sem gondoltam volna, hogy ismét tető alá kerül egy találkozás, de mi mást is tehetne egy power metal rajongó, mint hogy minél többször megnézi a svéd legendákat?

Tekintettel a rövid időn belül harmadik találkozásra, kétséges volt, vajon mennyien kíváncsiak ezúttal is Joacim csapatára, hiszen mostanában tényleg csak az nem láthatta őket, aki nem is akarta igazán, másrészről azt sem szabad elfelejteni, hogy az októberi hónap elég komoly koncertdömpinggel kecsegtetett (kiemelten a vége felé), így az egyszeri rockernek mélyen a zsebébe kellett nyúlnia, ha minden bulinak a részese akart lenni, vagy kompromisszumot kellett kötnie a szórakozás tekintetében. Ilyenkor értelemszerű, hogy elsősorban azokra a csapatokra váltja meg az ember a belépőt, akik nem “hazajárnak” hozzánk, így félő volt, hogy a Hammerfall fogja bánni ezt az itthoni dömpinget, de hamar bebizonyosodott, hogy erről szó sincs, hiszen már a kapunyitást megelőző fél órában a kapuig kígyózó sort konstatáltunk, jelezvén, hogyha igazi telt ház nem is, de komoly mennyiségű embert köszönthetünk ezúttal is.

Az este hangulatának megalapozásáért az Armored Dawn elnevezésű, brazíliai csapat volt a felelős. Érdemes tudni róluk, hogy nem egy sokat látott/megélt csapatról beszélünk, hiszen némi utánajárás után kiderült, hogy alig hét éve muzsikálnak együtt, és a debütáló nagylemez elkészítését sem kapkodták el túlzottan, hiszen csak 2016-ban került rögzítésre, idén pedig a Barbarians in Black kerülhetett a rajongók kezébe. A poweres csapatnak egyébként állítólag komoly rajongói tábora van mind a hazájukban, mind pedig Európa szerte, és érdekes volt, de számos Armored Dawn pólóra is figyelmes lettem a közönség soraiban. Ne kerülgessük a forró kását, és mondjuk ki, a banda nem rendelkezik abszolúte komoly életművel, így egy nagyobb szabású koncert alatt gyakorlatilag a teljes életművet végig lehet tolni, nem lehetett nehéz kiválogatni a legjobb nótákat a koncertre. Előzetesen nagyjából képbe kerültem a munkásságukkal, ezáltal a számok sem voltak teljesen ismeretlenek előttem,.

A kezdés után egyből ellőtték a Bloodstone-t az új lemezről, majd ezt követte a Chance to Live Again, és a Eyes Behind The Crow, így teljesen világos volt, hogy most ha nem is kizárólag, de kilencven százalékban az új lemezt tálalják fel nekünk, ami nem rossz elgondolás tőlük, mivel fényévekkel jobb az előzőnél. Örültem volna, ha jó produkciót szemlélhetek végig, és a kezdésig erre is számítottam, hiszen vagy egy tucat élő felvételt megnéztem tőlük, és minden tekintetben elnyerték a tetszésem. Sajnos, ez nálunk nem valósult meg, így borzasztó csalódottan néztem, és hallgattam őket, folyamatosan azon gondolkodva, hogy mehetett el ennyire rossz irányba a beállás. Totálisan lapos sound, és talán az sem tűnt volna fel, hogy gitáros, és énekes is van a színpadon. Csak hogy világos legyen a képlet, Rodrigo Oliveira dobcucca annyira túl volt lőve, hogy rajta kívül nem is nagyon lehetett a többi sávot hallani, baromira elnyomta az egészet. Gitár fronton még azt mondom, csak-csak oké volt a dolog, de a basszus, és ének mintha a színpadon sem lett volna, ez a bökkenő pedig teljesen elvitte a lejtőre az egészet. Fogalmam sincs, a színpadon a brazil srácok mennyit éreztek ebből, ám nem tűnt fel, hogy nagyon próbálnának bármilyen változtatást abszolválni az számok közötti átvezetések alatt. Ettől függetlenül vizuális szempontból még akár azt is megkockáztatom, hogy rendben voltak, mert a molinókon, és az egyedi dobcuccon kívül semmi díszítőelemet nem használtak, viszont az énekes, Eduardo Parras igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, így némi arcfestéssel, a koncert vége felé pedig egy komoly méretű karddal fokozta az élményt. Meg kell állapítani, élőben sokkal inkább emészthetőbbek, mint lemezen, bár a témáik, és a zene nem nagyon tudott nálam az átlagos jelzőnél nagyobb rangot megütni, abban sem vagyok biztos, hogy potenciálisak a komolyabb ázsióra, mivel sajnos agyonfuttatott dolgokat kapunk tőlük. Jó, tudom, ne legyek teljesen negatív, maradjunk inkább abban, hogy egy komolyabb generálozással, és újítással akármit el tudok képzelni velük kapcsolatban.

Miután a brazil legénység egy gyors elköszönéssel elhagyta a színpadot, tényleg elhanyagolható mennyiségű időt (kb. annyit, hogy éppen a pultot meg tudjuk látogatni), következett az est igazi húzónevének számító Hammerfall, és mire felocsúdhattunk volna a viszontlátás öröméből, már tolták is a Hector’s Hym-t a közönség arcába, pörgős, amolyan laza, de mégis vaskos temperamentummal. Nagybetűs telitalálat volt indítás gyanánt, de az ezután következő Riders Of the Storm nótánál már egész biztosan tudni lehetett, hogy ezúttal sem kapunk egy hakni ízű, elnagyolt estét, annak ellenére, hogy már az első tíz percben ellőtték a tár nagy részét a közönség kedvencekkel.

Annak azért kimondottan örültem, hogy a közönség kedvenceken túl hozzányúltak a Renegade-hoz is, és olyan nóták is bekerültek az összeállításba, mint a Bloodbound, vagy a Dethrone and Defy (ha már Re-built turné, ugyebár…). Igazából nem volt várható tőlük, hogy visszanyúlnak a kezdeti érákig (ezt nem is nagyon tették az utóbbi időben, és ezt a szokásukat most is megőrizték), helyette inkább biztosra mentek az összeválogatásban, így nem maradhatott ki az Any Means of Necessary, búcsúzásként pedig mi más, mint a Hearts On Fire. Azt mindenképpen ki kell hangsúlyozni, hogy embereinken a fáradtságnak nyoma sincs, olyan intenzitással nyomták végig a közel két órás bulit, hogy nem tudtam mást tenni, mint szájtátva figyelni a színpadot. Nem csak Joacim személye vitte el az egész színpadot, de Oscar Dronjak, és Pontus Norgern energiája is stabilan kitartott az utolsó számig, látszott, hogy a színpad minden egyes négyzetméterét a magukénak tudják, ha semmi más showelemet nem használtak volna, még akkor is elvitték volna pusztán a személyiségükkel az egészet.

Sajnos amilyen csalódást okozott az Armored Dawn, annál nagyobb öröm, és kárpótlás volt az immáron harmadik találkozás a svéd rockerekkel. Ha javasolhatnék nekik valamit (egyben ezt az egyetlen hibapontot tudom felróni nekik), az csupán annyi, hogy ideje valamennyi frissítést betolni a koncertműsorba, és hozzányúlni ritkábban játszott csemegékhez, ezzel még időben ki tudják kerülni, hogy pár hónapon-éven belül egyhangú, kiszámítható koncerteket vigyenek a közönség színe elé. Időszerűnek érzem, hogy egy új lemezzel is előrukkoljanak, mert még most is annyi üzemanyag van a tartályukban, hogy azzal hosszú évekig tudnak gazdálkodni. Azt kaptuk tőlük, amire befizettünk, és ez pont így volt jó.

Írta: TM 

 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/