A power metalon át az operáig-Serpentyne, Stratovarius, Tarja koncertbeszámoló

Fellépők: Serpentyne, Stratovarius, Tarja Turunen

Helyszín: Barba Negra Music Club

Időpont: 2018. október 28.

Fotók: Vida Dániel

 

Nem lepődtem meg különösen, és nem is tudtam volna vitába szállni azokkal, akik a koncert előtti hetekben-napokban arra fogadtak, hogy csak idő kérdése, és a koncert promóciós plakátjaira nemsokára a három név mellé odakerül a “SOLD OUT” bélyeg is. Gondolom, izzott is rendesen annak a virtuális bélyegzőnek a stemplije, hiszen tulajdonképp tényleg karnyújtásnyira voltunk a teltháztól, és éppen csoda, hogy nem értük el. Amúgy nincs is ebben semmi különleges, hiszen tényleg ritkaságszámba ment, hogy az egykori Nightwish-torok, Tarja Turunen, és a finn power csapat, a Stratovarius közös turnéra pakolja össze a cuccot. Nem is jó kifejezés a “ritkaság”, hiszen erre még nem láthattunk korábban példát (lehet, hogy maguk a zenészek is meglepődtek ezen a felvetésen, csakúgy, mint a többezer ember), maradjunk inkább most is a “rendhagyó” szónál. Szerencsére most sem kellett messzebb merészkednünk a találkozás miatt, mint a már-már második otthonunkként szolgáló Barba Negráig, és nem elég, hogy két, már fogalommá nőtt nevet csekkolhattunk le élő egyenesben, egy olyan zenekart is megismerhettünk első ízben, akik tényleg nem egy szokványos produkcióval járják a színpadokat.

Hogy kiktől is láthattunk egészen elképesztő műsort? Az estét megnyitó Sepentyne-tól, akiknek a zenéjét nem is tudnám csupán pár szóval bekategorizálni, de ezáltal legalább fenntartották a figyelmünk az egész műsor alatt. Már a hatalmas tömeg miatt is, és a kicsit elaprózott színpadi megjelenés miatt is odafigyeltem a britekre, és bizony elmondható, hogy ennyi belefektetett energiát azért nem mindig látok előzenekartól, hát még érdeklődő nézőközönséget.

Ami elsőre furcsa volt, hogy a színpadon lévő szinti igencsak elhagyatottan ácsorgott ott, akkor is, amikor hangját elméletileg hallani véltük, viszont a stílusok között eklektikusan váltogató zenekar több más hangszert felvonultatott cserébe a színpadra, és ha már hangszerekről, és felvonultatásról beszélünk, meg kell említeni: a második érdekesség (és egyben talán a legkiemelkedőbb is), az az volt, hogy a brit formáció hihetetlen széles palettán mozog zeneileg. Első felütésre szinte óramű pontosan a Therion ugrott be mint viszonyítási alap, ám ahogy haladtunk előre a műsorban, rendre előkerültek a folk metalra, vagy akár a Nightwish-re jellemző elemek, a vége felé pedig kezdtem teljesen elveszni a sok-sok műfajt vegyítő tengerben. Az efféle keveredés talán elsősorban azokra a zenekarokra jellemző, akik még alakulásuk hajnalán vannak, és még a keresőúton tartanak a saját hangjuk megtalálása miatt, ám a Serpentyne hét éves múltra, és három kiadott nagylemezre tekint vissza, így az ő esetükben erről már alig lehet beszélni, sokkal inkább kísérletezős társulatnak titulálhatnánk őket. A technika ördöge ezen az estén úgy tűnik, pihenőidőre vonult, mert tényleg klasszul szólt a csapat (egyébként ez ugyanúgy igaz a Stratovariusra és Tarjára is). Az alap hangszereken túl a többnyire folk metalból ismerős instrumentumokat is felvonultattak (pl. furulya, duda) amik szintén kellő erővel, és hanggal szólaltak meg, így a koncertterem minden szegletéből élvezhetőek voltak. Szájíz vagy fül kérdése, de a magam részéről egyetlen gyenge pontként a csapat élén álló énekesnő, Maggiebeth Sand hangjával nem voltam teljes mértékig kiegyezve, néhol kissé erőtlennek, rossz orgánumúnak éreztem. Ezt leszámítva tényleg nem tudok rosszat mondani róluk. Az efféle vonal ugyan nem áll túl közel hozzám, de érdekes volt megtapasztalni, hogy ily módon is lehet metal zenét játszani, méghozzá nem is akárhogyan.

 

A legendás csapat, a Stratovarius persze ennél jóval másabb tészta volt, hogy egész finoman fejezzük ki magunkat, persze minden negatív háttérgondolat nélkül. A harmincnégy éve muzsikáló finneknek ennyi idő alatt azért szép számmal kijutott a hidegből, és a melegből (főleg a Timo Tolkki ámokfutását jellemző időszakban), ám napjainkban stabilan, és erejük teljében koncertezgetnek, készítik a lemezeket. Hosszú idő telt el az utolsó, 2012-es Rockmaraton Fesztiválos találkozás óta (na meg azóta ki is dobtak két új lemezt), így nagyon kíváncsi voltam, mi fog az étlapon szerepelni, és milyen minőségben.

Felvonulás, kötelező showelemek, és izgalomfokozás, majd már a színpadon is voltak, és energiabombaként szólalt meg az Eagleheart. Az energiabomba nem túlzás, mert tényleg kiemelkedő formában voltak, már a szám közepe alatt, azaz bő másfél-két perc alatt totál a magukénak tudták a színpadot, olyan otthonosan, és energikusan mozogtak rajta, mintha az elmúlt évtizedekben csak a Barba Negrában hakniztak volna. Persze, tudom, az évek, és a rutin itt hozzájárult, de akkor is öröm volt látni, hogy bizony messze nem lesz vérszegény és lapos a végeredmény. Timo Kotipelto is a barátkozós, üde oldalát mutatta, mert nem elég, hogy tényleg minden magasságát, vagy mélységét megmutatta az énekhangjában, kedvesen, barátkozósan kommunikált velünk, néhány magyar kifejezést is bedobva, amivel tényleg pillanatok alatt mindenki szívébe belopta magát, hiszen a színpad előtti tábortól minden magyar mondat után hatalmas ovációt kapott.

Az erre az estére összerakott műsor bár nem volt hosszú, mégis vélhetően minden rajongó igényét teljesen kielégítette, már ami a számokat illeti, hiszen ha az idő rövidsége miatt nem is mentünk vissza sok időre mondjuk a Visions-éráig, ebből az időből is kaptunk például egy Black Diamond-ot, és a műsor vége sem volt másképpen elképzelhető, csakis a Hunting High and Low befejezéssel. Na de ne ugorjunk mindjárt ennyire a végére, hiszen volt még pozitívum szép számmal, például a zenekar többi tagja részéről, akik Timohoz hasonlóan erejük teljében muzsikálták végig a másfél órás időintervallumot. Csak hogy példát hozzak, itt volt például Lauri Porra, aki két szám átvezetésében olyan pár perces basszusoperációt tolt le, amelyhez hasonlót nem igazán láttam még tőle, pedig hozzáteszem, nem is az első, és nem is a második találkozásomat könyvelhettem el ezúttal velük. Tényleg respect.

A mindent beleadó, poweres bulizáson túl a balladai oldal húrjai is meg lettek pendítve, amely a 4000 Rainy Nights, illetve a Forever szerzeményekben mutatkozott meg, igazán libabőrözős hangulatot teremtve a közönség soraiban.

Ennyi idő után tényleg elérkezett az ideje az újabb találkozásnak, és mintha csak ők is így gondolták volna, apait-anyait beleadva muzsikáltak egy nagyot a visszatérés örömére. Nem voltunk szemtanúi semmiféle túlmisztifikált, erőltetett húzásnak, és negatívumokat sem szeretnék említeni, mivel egyrészről nem is nagyon tudnék, másrészről meg nem akartam a kákán is csomót keresni. Nem csak élvezhető, hanem teljesen rendben lévő buli volt, ahol más dolgunk nem is akadt, csupán kivenni a részünket a jóból, ami speciel sikerült is.

Eleinte kicsit furcsálltam, hogy Tarja lépett fel a co-headlinerek közül másodikként, valamiért azt hittem, hogy a mozgalmasabb, ugrálósabb, bulisabb Stratovarius fogja majd zárni az estét, de valamiért így látták jobbnak elosztani a szerepeket. Természetesen csalódás nem ért senkit, ugyanis már Tarja szólóprojektjének is megvan olyan számú a közönsége, hogy gond nélkül bevállalhatják őt utolsó zenekarnak, a hűséges rajongók (és a nosztalgiázó Nightwish-pólósok) ott lesznek.

Hatalmas sikongatások és zenészi felvonulások közepette belecsaptak az eredetileg Alissa White-Gluz-szal közösen felénekelt Demons in you-ba, majd kisvártatva, még nagyobb üdvrivalgások közepette megjelent Tarja Turunen a színpadon, aki már korántsem igyekszik “jégkirálynő” szerepben tisztelegni, de ugyanúgy dögös, elegáns, és stílusos. Innen is riszpekt, hogy azokban a hatalmas sarkakban nem csak, hogy tipegett, de eszméletlen headbangeléseket is képes volt lenyomni. Csak annyi volt itt a csalódás, hogy a tavaly téli koncert is pont így kezdődött: Demons in you, bevonulás, majd 500 letters. 

Egyébként sem tartom a dalt minden idők legjobb koncertkezdésének, a kicsit furcsa gitárjammelgetéssel kezdődő tétel nem pozitív értelemben vett érdekes felütést ad a koncertnek, de persze minden kételye szertefoszlik az embernek, amikor aztán tényleg belekezdenek az igazi dalba, Tarja elkezd énekelni, aztán amikor elérünk a refrénhez, hujjuj. 🙂 Minden bizonnyal így volt vele a közönség is, az első perctől hangos és lelkes volt mindenki. Persze a setlist “ismétlését” sem róhatja fel senki az északi hölgyeménynek, mindkét koncert  a 2016-os, The Shadow Self albumra épült, új dalokat hozni még nem nagyon tudott, meg ez a buli most a közös főzenekar-szerep miatt rövidebb is volt.

A közönség, mint mondtam, magától is iszonyatosan aktív volt, erre még rásegített Tarja rengeteg kommunikációja. Nemcsak, hogy magyarul köszöntötte a közönséget – bár ennek is nagyon örülünk, de talán az álla már nem esik le senkinek akkor, ha egy-egy zenész azt mondja cuki akcentussal, hogy “joestet, szijá, hotyvaty” – hanem konkrétan mondatokat intézett a magyarokhoz. Szinte teljesen akcentusmentesen hangzott el a szájából, hogy jóestét, Budapest, örülök, hogy újra látlak titeket, a koncert végén pedig, hogy találkozunk, Budapest – úgyhogy azt hiszem, mondhatjuk, ilyen tekintetben (is) bőven túlteljesítette az elvárásokat.

Persze a buli beindult rendesen, művésznőnk szinte megállás nélkül kommunikált a közönséggel, nyilván hatalmas örömet szerezve azoknak, akiknek direkt is odanyújtja a mikrofont, rájuk mosolyog, rájuk mutat. Ha véletlen egy pillanatra lankadt a csápolás, vagy jött egy tapsolós rész, rögtön bekapcsolódott főhősnőnk, és ellenállhatatlan vigyorral, nagy mozdulatokkal instruálta a közönséget, hogy mit is kell most csinálni.

Nehogy azt higgyétek, hogy kb. ezt az egyetlen jó tulajdonságát szeretném kiemelni kedvenc finn énekesnőnknek. Nem is képezheti vita tárgyát, Tarjáé az egyik legtisztább, legmagasabban képzett hang a metal szcénában (hiszen ugye nem is itt indult alapvetően), és ezt nem is rest élőben is prezentálni. Egészen elképesztően helyén volt minden egyes hang, szinte már a durva gitáralapok tűntek úgy, hogy elütnek a képtől. Tarja az, aki simán a koncert végére hagyja a nehezebb dalokat, és utolsó előttiként is kifogástalanul szállítja például a Victim of Ritual-t. Továbbá szeretném kiemelni, hogy ő nem csak elénekli, hanem előadja a dalokat – látszik az egész nőn, hogy szereti, amit csinál, tényleg szereti a rajongóit, és az énekelt daloknak tényleg átadja magát, benne van egész testével-lelkével, együtt mozog, együtt érez, minden mozdulat és arckifejezés a helyén van – vagy csak nagyon jó színésznő lenne? Nem hiszem, hogy tisztem ezt megítélni, úgyhogy inkább megmaradok annál a verziónál, hogy szereti, amit csinál.

Más a kérdés a többi zenésszel kapcsolatban – az énekesnő szólókarrierje alatt azért bőven cserélődtek mellette a zenészek, ő sokkal inkább egy szólóénekes megtámogatva pár zenész baráttal, mint egy zenekar, tehát valahol érthető is, hogy zenekarában mellette mindenki más csak “másodhegedűsnek” számít, akik eljátsszák az alapot, és jelen vannak, ha kell, “bábuként” mozgathatók. Ezzel természetesen nem degradálni szeretnék senkit, épp, hogy csak kihangsúlyoznám, mennyire egy tökéletesen működő gépezet részei ők is. Vagy ha kell, segítők – Tarjának feldobtak a színpadra virágot, plüsst, amit gyorsan csak elvitt a szinti állványhoz, majd a billentyűs elrendezte őket; vagy amikor kell, bohócok – zseniális volt a csellós helyben futása a záró Until my last breath alatt.

Természetesen valami megmaradt a “régi” Tarjából is – két szám között simán inkább elbúj fújni egyet a színfalak mögé, és igen, most is volt “kötelező” átöltözés. Ezt csak a rajongók sínylették meg, egy végletekig húzódó, nem is túl profin kivitelezett szólót kellett végighallgatnunk, míg Tarja a Diva-ra visszajött egy -kissé érdekes hatású- latexruhában, koronával a fején. Persze ezt el lehet neki nézni, bár egy egyébként is ilyen rövid show alatt lehet inkább megérné egy dallal többet játszani.

Mondjuk egy Nightwish dallal. Nem fogok kertelni, csak sokat vártam ennek a résznek a kitárgyalásával – nem énekelt Nightwisht. Igen, a sokat emlegetett zenekar nótái nem voltak a  setlistben. Mármint még egy medley sem. Ez természetesen hatalmas csalódás volt, sokan nyilván az egyik legjobban a nosztalgiázós részt várjuk a koncertjein, és eddig furcsa is volt őket enélkül elképzelni. Egyébként persze érthető az is, hogy nem egy és nem kettő saját nagylemez után stratégiát szeretne váltani Turunen, és nem akar örökre megrekedni azon a szinten, hogy az ex-bandája dalait énekli. Tehát nem tudom pontosan, hogy ez a felállás a játékidő szűkössége miatt volt, vagy az új stratégia miatt, miszerint el akar szakadni teljesen attól, hogy ő “a Nightwish volt énekesnője”, bár őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy ez bármikor is sikerülni fog 100%-ra, és az emberek egy jórésze nem így fog rá asszociálni, sikeres szólókarrier ide vagy oda, 13 évvel ezelőtti történet ide vagy oda.

Természetesen a rajongók igénye így is ki volt elégítve, olyan nagyszerű szerzeményeket hallhattunk, mint a Falling Awake, vagy az Undertaker, nem is beszélve a szerintem stílusához a metalgitár-dübörgésnél sokkal jobban illő akusztikus I walk alone-ról. Ettől függetlenül azért a Deliverance áriázós része alatt a legtöbben valószínűleg így is egy kicsit egy régi-érás Nightwish koncertre képzelték magukat lélekben, mindenesetre nagyon élvezték, hogy Tarja hogyan is adja elő az ilyesmit. Ő pedig meg is köszönte nekünk, hogy “életben tartjuk az élőzenét”, énekelt egy utolsót, majd mint aki jól végezte dolgát (és tényleg jól végezte) le is vonult a színpadról.

Olyan este volt, amely a zenekarok, és azok műsora miatt valószínűleg senki nem távozott keserű szájízzel, ha csak nem Nightwish megidézést vártak. Amilyen várós volt ez az este, annyira jó nyomot is hagyott. Valakik számára egészen biztosan felejthetetlen élménnyé vált, akikben pedig maradt tüske, azok is bizonyára úgy állnak hozzá, hogy ennél rosszabb koncertet sose lássunk. Mindenki kitett magáért, mi pedig remekül szórakoztunk. Ha nem is az év legjobb koncertjéhez sorolnám be, azért korrekt levezetés volt az október végi koncertdömpingre. A folytatás pedig majd kiderül, hiszen tudjuk, ami késik, nem múlik…

Írta: Vica, TM 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/