Ann My Guard – Moira (2018)

ELŐADÓ: Ann My Guard

ALBUM: Moira

SZÁRMAZÁS: Magyarország

MEGJELENÉS ÉVE: 2018

STÍLUS: Doll metal

HONLAP:  https://www.facebook.com/annmyguard/

ÉRTÉKELÉS: 8/10

 

Ismeritek azt az helyzetet, amikor láttok egy filmcímet, hallotok róla minden szépet és jót, tudjátok, hogy a kritikusok áradoznak róla, hogy ez az év filmje, és mennyire jó, de titeket egész egyszerűen nem hoz lázba? Annó így voltam én is  Guy Ritchie Blöff filmjével. Mindenhonnan azt hallottam, hogy mennyire jó, de valahogy sose volt a zsánerem az ilyen típusú film. Konkrétan 2 évig rakosgattam a polcomon a DVD-t, mire egy unalmas délutánomon rávettem magam, és megnéztem. És persze akkor jött a felismerés, hogy ez biza’ kurvajó. Na pontosan ugyan ez történt meg ismét, csak most éppen a cikk témáját képző Ann My Guard zenekarral, és az új, Moira  című albumukkal. Éveken át láttam a zenekar nevét különböző koncertek részetvevőjeként, láttam, hogy az emberek osztogatják meg a dalaikat, ráadaásul ’17-ben is pont elkerültük egymást Rockmaratonon, de valahogy sose jött össze, hogy odafigyelve belehallgassak. Aztán elkezdte a zenekar adagolni a dalokat a Moira megjelenése előtt, ami valamilyen úton-módon a szerkesztőségünkhöz is eljutott, aminek hála a régebbi dalokat is felkutattam, és hát ismét jött a hidegzuhany, hát ez biza’ kurvajó.

Ennek a felismerésnek hála, már pár hete sikerült is, kifaggatnom a zenekart egy kis interjú keretén belül, hogy mégis mi várható az új albumtól, és persze megtudtam egy csomó érdekes dolgot a zenekarral kapcsolatban. Most pedig már kint van a Moira, és gyorsan pótoltam is az elmaradásomat, és meghallgattam hogyan is szólnak az egyes dalok élőben.

A továbbiakban egy nem megszokott formátumát olvashatjátok a lemezkritikának, ugyanis ezúttal a banda frontasszonya és basszerosa, Baumann Eszter Anna volt a segítségemre, és elárult pár érdekes tudnivalót, háttérinfót a dalokról. Leginkább Ő fog beszélni a dalokról, Ő mutatja meg nektek hogy mit is jelent számára az egész album. Kell ennél jobb?

 

Első nekifutásra kicsit nehéz lehet bekategórizálni a zenekar stílusát, mert nagyon sok irányból merít, de a „space witch metal, underworld sorceress metal, modern metal” egyvelegéből született meg az igencsak találó, úgynevezett Doll Metal. Ezek a kicsit furcsának tűnő elemek adják az igazi pikantériáját a daloknak, és emelik ki a zenekart a szürkeségből.
Az album első két tétele is ezt bizonyítja, ugyanis a The Descent című intróval összekötött Sacred I számomra instant kedvenc lett. A hangszerelés és a dallamvilág kellően sejtelmes, sötét, mégis felemelő. Elég hamar megállapíthatjuk, hogy szintet lépett a zenekar, ugyanis minden tekintetben kiegyensúlyozottabb, és kiforrottabb a zenei világa. Az ének kifejezetten megigéző, és magával ragadó dallamokat hordoz magában, ráadásul nekem irtózatosan jó nosztalgia hangulatot idézett a refrén, mert nagyon hasonlít egy gyerekkoromban imádott scifi betétdalára. 😀 (Aki megmondja kommentben, mire gondolok, kap egy bambit). Persze észrevehető pár sajátosság, gondolok olyan riffekre, amik például a nu-metal határait feszegetik, és emlékeztetik az embert a kétezres évek elejére, amikor virágzott a stílus. Na, ez lett továbbfejlesztve, és meghintve pár újdonsággal, ami piszok jól hangzik ebben a dalban. Most pedig nézzük meg az egyes dalokat, hol saját, hol Anna megjegyzéseivel:

The Descent

Ahogy az első két lemez esetében, itt is egy nyitánnyal szerettem volna felvezetni az albumot. Az OURANIA egy Emily Dickinson verssel zárult (The Secret) és stílusosnak éreztem volna a MOIRÁT is a kedvenc költőnőm egyik művével kezdeni. Egy teljes napon keresztül kerestem-kutattam a versei között, hogy melyik lenne a legmegfelelőbb a nyitányhoz, aztán sikerült lekörmölnöm a The Descent két sorát saját magamtól. Úgyhogy ha nem is egy Emily Dickisnon vers lett az eredmény, azért szerintem releváns sorokat sikerült megírnom nekem is.

Sacred I

Imádom, ahogy berobban az eleje. Kriszunak és Beninek folyamatosan mutogattam Korn-os studio diary felvételeket, hogy ők miket csinálnak a hangszereikkel, hogy ilyen iszonyúan félelmetes szellemhangokat produkáljanak a gitáron. A háttérben a mély morajló hangot úgy sikerült felvenni, hogy hegedűvonóval szólaltattam meg a basszusgitáromat, a fenti zizegés pedig azután született, hogy Kriszu végighúzta a húrokon az ír furulyámat. A szövegről pedig csak annyit, hogy a saját belső erő megidézéséről szól, ami segít elindítani az utazót az alvilágba vezető úton. A végén pedig egy általam kitalált ókori “hangulatú” nyelvezet hallható, pedig sokan azt hiszik, hogy etruszk nyelven kántálok, sőt, valaki izlandi dialektust is felfedezett benne.

A sorban következő Mountain II is tipikusan az a dal, ami hemzseg a különlegességektől és nehéz nem ismétlésre rakni. A szám elején szereplő gitárnyúzás is ad egy modernebb hangulatot az egésznek, amit az ének titokzatossága egészít ki. Ahogy a dal is beindul, és jön a refrén, olyan érzése van az emebrnek, mintha Flyleaf vagy Avril Lavigne menne a lejátszóban. Csak ez jobb.

Mountain II

Ezt a dalt 17 évesen komponáltam, akkor senkit sem érdekelt, pedig nagy kedvencem volt. Azóta írtam hozzá sok extra részt, kiegészítettem a szöveget, és a dalcím végére hozzábiggyesztettem egy római kettest, így teljes joggal szerepelhet a harmadik lemezemen.

Az Elijah is követi az előbb felvázolt irányzatot. Modern hazgzásával a dal első harmada inkább hasonlít egy film főcímdalához, ami annyira nem is meglepő a dal témáját ismerve. Egy picit talán popposnak is tűnhet a dal, pedig ezúttal jobban előtérbe kerül a dob. Ez a dal is elnyerte a tetszésem, legfőképpen a refrén miatt, ami már megint rengeteget emel a dalok megítélésén. Mondjuk lehet hogy a sörök akkusztika és/vagy hangulat javító hatása miatt, de nekem élőben sokkal jobban átjön az Elijah. Bár én inkább csak simán arra tippelnék, hogy ennyire jó, legfőképpen az arconpörgős rész a dal végén.

Elijah

Perszephóné és Hádész love story-ja az egyik kedvencem. A fiatal istennőnek az év nagy részét lent az alvilágban kell eltöltenie királynőként. Na persze ez sok verzióban áldozatnak tűnik a részéről, de szerintem titkon élvezi, hogy Hádész feleségeként a sötétség oltárán is áldozhat. A szövegben is arra mentem rá, hogy ez a “szeretlek is meg nem is” érzés átjöjjön. “Oh your curse really breaks my mournful heart, how sad is that we can never be truly apart” – incselkedik ironikusan a drága hősnőnk. Illetve a Hádész név olyan egyszerű lett volna címnek, az Elijah pedig az egyik kedvenc férfinevem. S mit ad isten, ő is tüzes szekérrel szántja át az éjszakát, csakúgy, mint a görög kollégája.

A Roseblood egy igen érdekes részlete az albumnak. Melankolikus, lehangoló atmoszféra jellemzi, és sokkal lassabb, mint az előző számok. Az egész dal sötét, lehangoló, amire az ének is rátesz egy igen nagy lapáttal. De mit is várhatnánk egy ilyen számtól, ami elég súlyos, komoly mondanivalóval rendelkezik. Ezzel szerintem egybe is lehet fűzni a Mētéra -t is, ami a leírtak alapján egy átvezetőnek szánt track, ami teljes mértékben kifejezi az énekes lelkivilágát. Szerintem ehhez nem szükséges kommentárt írnom. Viszont azt mindenképp szeretném megjegyezni, hogy ez a két dal nagyon fontos, és jól összerakott koncepció. Önállóan nagyon megható tud lenni, és elmereng rajta az ember. Viszont a teljes egész albumra tekintve, számomra kegyetlenül megakasztja a Moira hangulatát és tempóját. Persze ez nem feltétlen gond, csak picit létidegennek tartom a többi dalhoz képest.

Roseblood

Ez a dal a betegségemről szól. Volt egy elég komoly nőgyógyászati műtétem, és folyamatosan oda kell figyeljek magamra, hogy ne újuljon ki újra ez az endometriózis nevű borzasztó kór, ami megkeserítette a mindennapjaimat. Egyébként, ha valaki régen azt mondta volna nekem, hogy nőgyógyászati bajom lesz, nem hittem volna el. Ugyanis pont a nőiességemmel, a női mivoltommal és szerepemmel vagyok a leginkább kibékülve. Éppen ezért a dalszövegben is odamondom a betegségemnek, hogy az utolsó mentsváramat sikerült bevennie, és nincs hová menekülnöm, ha már az Istennőhöz nem lehet. Lelkileg már ezen is simán túl vagyok, a betegségemet pedig egy jelnek fogom fel, hogy ezzel más nőtársaimnak segítsek.

Mētéra

Életem és a zeném értelme, hogy kilőjem magam egy másik síkra, onnan bevegyek pár üzenetet és ezt átadjam másoknak is, akik fogékonyak rá. Szerettem volna egy átvezetőt, így feljátszottam pár szólamot zongorán, ehhez nagyon misztikus hangszíneket adtam hozzá, majd fogtam a mikrofont és elkezdtem rá improvizálni. Van egy olyan szólam is a háttérben, amelyen valami nemlétező nyelven beszélek. És még mielőtt valaki megkérdezné, használok valami tudatmódosító szert, a válaszom nem. Maximum egy pohár vörös bort engedek meg magamnak az alkotás során.

Úgy gondolom, hogy az album második fele, a Rosebloodtól kezdve nagyon személyes hangvételű, zeneileg is inkább erre reflektál. Hasonlóan mint a Balatonról szóló Echo, ami egész egyszerüen egy mestermű. Ezt kár is túlmagyarázni. A maga stílusában kiemelkedő és maradandó. A tihanyi visszhang szemléltetése zseniálisan van megoldva, teljesen hitelesen adja vissza a jelenséget. Vajon hogy szólna az Echo a Visszhang-dombi echokőről játszva? 😀 Na a hülyeség mellett még szót kell ejteni a gitártémákról is, amik ebben a helyzetben a mélyebb, djentes, progos hangolást célozta meg. Érdekes elgondolás, de kivetnivaló nélkül működött.

Echo

A tihanyi visszhang legendája annyira csodaszép, hogy gyerekkorom óta az egyik kedvenc magyar mesém. Nagyon kötődöm a Balatonhoz, és olyan lelombozó látni, hogy az emberek nagy részének az olcsó lángos, a flörtvonat, a porból készült csavart fagyi, és a fesztiválhegyek jutnak eszébe a Balatonról. Számomra a tó akkor a leggyönyörűbb, amikor jön a vihar és óriási hullámok kerekednek. Imádom az illatát, az erejét, és hallom ahogy Tihany a barlangjában sír. Zeneileg és szövegileg is az egyik legerősebb tételünk ez a dal, és büszke vagyok arra, hogy prezentálhatom a nagyérdeműnek.

Minél többet hallgatom ezt a zenekart, annál jobban kezd megfogalmazódni bennem az, hogy Baumann Eszter Anna a magyar színtér egyik legjobb énekese, dalszerzője. A The Day I Die nem kifejezetten a kedvencem, kicsit távol áll tőlem, de minden, ami tetszik ebben a számba,n az hozzá és a hangjához köthető.

The Day I Die

A halálom napjáról szóló szerzeményem a legpozitívabb darabnak sikerült, amit valaha írtam. Én így képzelem el a halált, mint amilyennek azt a szövegben körülírom. Aztán majd úgyis kiderül, hogy igazam volt-e, vagy sem.

Ezzel szemben a The Raven szinte mindenben különbözik a korábbi daloktól. Folkos, sámános hangzású akusztikus tétel, ami szerintem teljes mértékben kimeríti a space witch – underworld sorceress metal jelzőt a zenekar jellemzésében. Nagyon hatásos, és figyelmet parancsoló a sámándobot idéző dobogások, és a háttérben meghúzódó különböző hangszerek.

The Raven

Ez a dal a keltás hangulatával és varázslatos hangszerelésével már régóta megszületett bennem, és nagyon örülök, hogy helyet kaphatott a lemezen. Kedvencem, a holló, aki a világok között utazik, csókot lehel a szánkra, s így ér véget a földi utazásunk. Órákig tudnék mesélni arról, hogy milyen vízióim voltak a dal megírásakor, az akusztikus koncertjeinken általában szívesen mesélek ezekről, így a The Raven szövegéről is.

Az album lezárásaként szerepelő Morpheus egy végtelenül melankolikus, letargiával teli dal. Maga a dal nem fog a kedvenceim közé tartozni, mert az én ízlésemnek egy picit túl érzelmes. Ami más szemszögből pont hogy erény, mivel nem csak a dalszövegre támaszkodik a dal, hanem a hangszerelés és a felhasznált dallamok is tökéletesen átadják azt az érzést, amitől mindenki tart.

Morpheus

A legfájdalmasabb tétel a lemezen, ami édesapám halálának pillanatáról szól. 2016 leghosszabb éjszakáján a családommal azért imádkoztunk, hogy apa fájdalom nélkül, nyugodt lélekkel távozzon tovább egy másik világba. A morfium, amit kapott a görög álomistenről, Morpheusról kapta a nevét, így a szövegben őt kérem, hogy szabadítsa meg drága édesapámat az embertelen szenvedéstől.

Eos (hidden track)

Ez a fuvolamű a hajnalt idézi meg, mi pedig kijutottunk a sötétségből. Erősebbek lettünk, nemesedett a szívünk, s habár sok fájdalmat éltünk át, tudjuk, hogy semmi sem tarthat örökké, így a sötétség sem.

Kimondottan sokszínű, sokrétű a Moira, ami nagyon is a javára válik. Változatos, sokféle irányzatból merít, és könnyen befogadható az avatatlan füleknek is. Bátran merem ajánlani a legtöbb hallgatónak, viszont azzal számolni kell, hogy a Moira második fele sokkal inkább személyes érzelmeket dolgoz fel, minthogy a hallgató boldogságközpontját ingerelné. Ettől függetlenül kár lenne tagadni, hogy zeneileg egy végtelenül jól összerakott és kidolgozott album lett a Moira.

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/