A fogatlan oroszlán visszaharap – Abbath-koncert a Hajón

Koncertre járni általában nagy élmény szokott lenni, ezt az élményt lehet még fokozni, ha van lehetőségem fotózni. Általában a zenekarral történő kézfogás esélye még egy lapáttal rá szokott tenni minderre, és ha interjú van leszervezve – vagy legalábbis kilátás van rá – az maga a csúcs, a Kánaán. Így álltam a szeptemberi Abbath koncerttel, ugyanis úgy tűnt, lehetőségem lesz magával a mesterrel interjút készíteni. Az Immortal-lal, pontosabban magával Olve Eikemo-val kapcsolatban elfogult vagyok – engem a húsz évvel ezelőtti munkássága teljesen levett a lábamról, és amit akkor hozott össze Olve, azért sok szar albumot és elcseszett fellépést gond nélkül lenyeltem nekik. Mint eddig azért kiderült, én egy olyan elfogult ember szemével láttam az esti történéseket, aki a kedvencét jött megtekinteni.

Természetesen az interjú lehetősége mindig olyan, mintha a Heisenberg-féle határozatlanság itt is érvényesülne, nem csak a kvantummechanikában: igazából úgy általában semmi sincs sose véglegesen megerősítve, mindig csak aszimptotikusan tartunk a ‘biztosan lesz’ vagy a ‘biztosan nem lesz’ irányába, és hogy a végén mi valósul meg, az lehet, hogy csak egy másodpercen – vagy az én kreativitásomon – múlik. Ebben az esetben is egy jó darabig nem sejtette senki, hogy ez nem fog menni – persze az idő előrehaladtával látszott, hogy egyre csökken az esély,  aztán a fellépés előtti napon derült ki, hogy az interjúra nincs lehetőség. Ilyenkor általában egyetlenegy dolgot lehet csinálni: minél korábban odamenni, és ha az embernek véletlenül mákja van, akkor a kedvenc zenészével legalább pár értelmes mondatot tud beszélgetni. Ez egyben azt is jelenti, hogy aznap marha sok időm volt, jóval a koncertkezdés előtt már a hajó környéken lebzseltem, és a csendes várakozás közepette az embernek nagyon sok ideje van olyan dolgokat is észrevenni, ami mellett amúgy könnyen elmenne.

Az interjú elmaradásának oka az volt, hogy a zenekar motorja, Olve Eikemo a rövid, hat állomásos turné során erősen gyengélkedett. Hogy a gyengélkedés okát pontosan miben is kell keresni, nem tudom, és nem is akarom tudni, mindenesetre azt a visszajelzést kaptam a koncert napjának délutánján, hogy Olve hihetetlenül le van lakva. Még alszik – hangzott ez el délután háromkor. Én úgy voltam vele, hogy vélhetően előbb-utóbb fel fog kelni, és akkor hátha lesz lehetőségem egy kézfogásra, esetleg egy pár mondatot váltani az úrral. Számomra azért ennyire fontos ez a dolog, mert véleményem szerint az 1999-es At the Hearth of Winter album kulcsfontosságú a black metal történetében, és nekem régóta célom, hogy ezügyben kezet rázzak Olve-vel, és egy pár mondatot beszélgessek vele egy sör mellett.

Amíg emberünk a buszban aludt, addig én a hajót fotóztam körbe. Egyszercsak mozgás támadt a turnébuszban, és nem más, mint maga Olve Eikemo kezdett lekászálódni. Meg tudom erősíteni a külső megfigyelők észrevételét: Olve hihetetlenül nyúzott volt, az alapvető reakciók – a fotózásra váró rajongókkal pofákat vágni – már működtek, de a magasabbrendű verbális kommunikáció erősen akadozott. Neki mindig sietős az útja, pár másodperc után ott is hagyta a rá várókat és elkezdett felvonulni a hajóra – ez a jelenség nem volt mindennapi, csak ezért már megérte várni. A hihetetlenül kócos, fekete ingben flangáló májsztró ugyanis mindezt susogós naciban és fekete makkos cipőben adta elő, legnagyobb döbbenetemre. Úgy hallottam, hogy a turnén szesztilalom volt, nem nagyon hagyták, hogy Olve piáljon, úgyhogy amikor a fentebb vázolt felszerelésben éppen kólát vedelt a hajó tatján, erősen elgondolkoztam, hogy ezt a blaszfém jelenséget címlapfotónak azért megörökítem – aztán kegyeleti okokból inkább nem fotóztam. Kíváncsi voltam, hogy hogyan fog emberünk annyira feléledni, hogy koncertképes legyen pár óra múlva – több hozzáértővel történő konzultáció meggyőzött, hogy ez menni fog, csak gyógyteákra és javasasszonyra lesz szükség. Az interjú lehetősége ugrott, úgyhogy a második legfontosabb feladatomra koncentráltam, ez pedig a fellépés dokumentálása: a fotózás.

Az előzenekar, a dán Baest este nyolcra volt kiírva, kapunyitás hétkor, úgyhogy úgy döntöttem – a várható tömegnyomorra való tekintettel –, hogy bemegyek az első pár tucat emberrel, hogy biztosan legyen helyem a színpad előtt fotózni. Ezzel nem is volt probléma, ugyanis az első háromnegyed órában – azaz háromnegyed nyolcig, másképp szólva az előzenekar kezdése előttig – tulajdonképpen kábé száz ember gyűlt be lézengeni. Úgyhogy nemcsak hogy helyem volt az első sorban, de szépen kényelmesen ácsorogtunk ott maximum egytucatnyian. Szóbaelegyedtem egy pár kollégával, próbáltunk rájönni, vajon mi lehet az oka annak, hogy egyelőre feleannyian jöttek le Abbath-ra mint egy átlagos Lyukban tartott bulira, és igazából az volt a megfejtés, hogy ja persze, de bezzeg Immortal-ra hányan eljöttek volna. A magyarázat sántítani látszik, ugyanis lehet tudni, hogy a setlist minimum fele Immortal-feldolgozás lesz (azaz Olve a saját számait játssza session zenészekkel).

Nyolckor lekapcsolták a világítást,  és színpadra lépett a dán Baest, akik nagyon lelkesen elkezdtek játszani a jelenlévő mind százötven embernek – akikből olyan két tucat előre is jött az első sorba. Talán első alkalom a hajón, de nem voltam elégedett a keveréssel: a dobokat és a basszusgitárt kristálytisztán lehetett hallani, az éneket is, viszont a két gitárból összesen jó, ha egy incifinci kis gitárocska szólt. A 2015-ben alakult zenekar az első albumán van túl, amelyet az idén adott ki a Century Media – picit csodálkoztam is, hogy egy kvázi kezdő zenekar lesz a több évtizedes rutinnal bíró Abbath előzenekara. Érezték ők is, hogy tulajdonképpen a vatta szerepét töltik be a menetrendben – az énekes rá is kérdezett a második-harmadik szám környékén, hogy na milyen koncertre jöttetek? Ekkor nagy-nagy őrjöngés volt, és hát valahogy nem a Baest nevét üvöltötték a jelenlévők. Gyors, zúzós, viszonylag dallamos death metalt játszottak, nagyon lelkesek voltak, tiszta erőbedobással zenéltek – a fellépésük programnak jó volt, meghallgatni jó volt, időtöltésnek jó volt, de stílusában semmi köze nem volt sem az Abbath-hoz, sem az Immortal-hoz. Egy kevésbé erős főzenekar mellett jobban érvényesültek volna, mert itt szerintem mindenki csak arra várt, hogy legyen már vége, és végre kezdjenek már Abbath-ék – ami azért nem túl pozitív velük szemben, valljuk be. Összesen picivel több, mint 40 perc jutott rájuk – ezalatt nagyon gyorsan lenyomtak nyolc számot (Vortex, Atra Mors, Wormlord, Hecatomb, Danse Macabre, Marks of the Undead, Ego Te Absolvo és Crosswhore), majd pánikszerűen lecuccoltak a színpadról egy negyedóra alatt. A létszám menetközben szépen lassan felkúszott – mondjuk az első sorból nem lehetett rendesen belátni a koncerttermet, de véleményem szerint félház, jobbik esetben is bő félház lehetett, ami igazából 300-400 főt jelent, ha jól számolok. Az Abbath legénységének beüzemelése várakozáson felüli tempóval ment, és a Baest lepakolása után húsz perccel már kezdtek is.

A zenekar aznapi line-upjáról meglehetősen nehéz bármit is nyilatkozni, szerintem maga Olve sem biztos hogy tudja, hogy ezen a héten pontosan kik is álltak mellette az élő fellépések során. Eklatáns példája a zenekart jellemző instabilitásnak, hogy a stúdiófelvételeken résztvevő dobos és gitáros már az első album megjelenése előtt pár nap különbséggel ki is lépett a zenekarból. A felállásból a szőke norvég gitáros, Ole André Farstad tűnik viszonylag állandó tagnak, 2016 eleje óta tolja a zenekar szekerét. Eddig még a basszusgitáros posztja tűnt stabilnak Tom Cato Visnes-szel (alias King ov Hel), de ő is otthagyta a zenekart nem oly régen – kivételesen nem azért, mert összebalhézott Olve-vel, hanem mert a készülő új album szövegvilágával nem értett egyet (így gondolom visszament angolt tanítani). Nem tudom megmondani, hogy őt ki helyettesítette aznap, mindenesetre tanúsítom, hogy volt basszusgitáros a színpadon. A dobosok is jönnek-mennek, szerintem minimum a negyediket koptatja a zenekar, most – ha jól tudom – éppen a finn Ukri Suvilehto volt az aktuális szakember az ütősök mögött.

Abbath meglehetősen erős bulikat szokott adni – aztán hogy közben mennyire vicsorgott, és a végén mekkora balhé volt, az mindig egy másik kérdés. Erre az estére egy tizennégy számos setlist-tel készült, amely részint a saját név alatt kiadott dalokat (Count the Dead, Winterbane, Ashes of the Damned, Fenrir Hunts, Root of the Mountain, To War!), Immortal-feldolgozásokat (Nebular Ravens Winter, In My Kingdom Cold, Tyrants, The Rise of Darkness, One by One, All Shall Fall) és egyéb feldolgozásokat (Warriors) foglalt magába, illetve csemegeként egy dalt (Endless) az új albumról. A buli a szokásos ‘méregerős’ stílusban ment mindenféle szarakodás nélkül, a jól megszokott Olve-s grimaszokkal, pofavágással, a szokásos ugráltatós-éljeneztetős jelenetekkel – aki már volt koncertjén, az ismeri a koreográfiát. Nagyon becsületesen, nagyon szépen le is tolták az első tizenkét dalt, ami után rövid szünet következett.

Amíg tart a rövid szünet, addig egy dolgot azért hadd tegyek hozzá a fentiekhez. Ugye mindenki szeret a fellépésekről ilyen-olyan relikviát gyűjteni; úgy általában a zenekar tagjait és a hangszereiket azért nem szoktuk hazavinni, de apróbb szuvenírt mindenki lelkesen gyűjt, legyen az a kinyomtatott setlest vagy dobütő. Ha pedig valaki elkap egy pengetőt a bedobottak közül, az mázlista és boldog lehet vele. Azonban konkrétan a fellépő zenész gitárjáról letépni a tartalék pengetőt, nos, az szerintem minden határon túlmenő bunkóság. Én azt hittem, hogy ebből balhé lesz – Olvét ‘ismerve’ simán el tudom képzelni, hogy levonul a színpadról egy ilyen után, és úgy kell visszaimádkozni zenélni, de most semmi ilyesmi nem volt, jól vette az akadályt, csak bemutatott az illetőnek, és már játszott is tovább. A szokásos koreográfia egyébként új elemmel gyarapodott, őszintén csodálom, hogy eddig senkinek sem jutott eszébe. A black metal műfajában a fellépők általában kifestik az arcukat – ugyanakkor mindenki folyamatosan izzad, ezért mindenki kap egy kis törülközőt. Olve csupán annyit csinált, hogy óvatosan megtörölte az izzadt arcát, vigyázva, hogy ne kenődjön szét a festék, és utána a törülközőt – miképpen Jézus az ő képmását – a tömegbe dobta. Természetesen Abbath nem lett volna Abbath, ha valami prosztó dolgot nem talál ki emellé: a második pici kéztörlővel úgy tett, mintha teátrális mozdulatokkal a seggét törölné ki, és ez dobta be a tömegbe.

Szóval a kötelező klasszikusok – mint például a One by One – után rövid szünet következett, majd az utolsó két ráadásdalt is lenyomta nekünk a mester. A szünet során a norvégok hangszertechnikusa fölrohant a színpadra, és egy lepedőnyi papírt rögzített Abbath egyik monitorára, amin jól láthatóan egy dalszöveg volt (még nem sikerült megtanulni, puskázott is rendesen a fiú). Miután Olve kibökte, hogy páran próbálják elolvasni, poénkodva, hihetetlen pofavágások közepette úgy fordította a monitort, hogy a tömegből ne lehessen látni. Ez az utolsó dal, az Endless szövege volt, amit az új albumról játszott nekünk búcsúzóul.

A levonulás koreográfiája is szokatlan volt: a még játszó zenészek szálanként hagyták el a színpadot, Olve ment le elsőnek, és – minő meglepetés – a dobos volt az utolsó, aki az utolsó ütést követően kikászálódott. Én azt hittem, hogy ezen a ponton véget is ért a buli, de nem ez történt: Olve visszajött a színpadra, leült az egyik ládára, és percekig nézte a közönséget, majd elkezdett szépen végigvonulni a színpad szélén jobból balra, és akivel csak tudott, kezet fogott. A legvégén a jobb oldalon álló két corpsepaint-es úriembert szó szerint fölrángatta a színpadra, ott fotózkodott-szelfizett velük – és most már tényleg vége lett.

Én még búcsúzóul tettem egy kört a rakparton, ahol nem mindennapi jeleneteknek lehettem tanúja.  A hajót tatján ott állt a teljes zenekar corpsepaint-ben, cigiztek és kólát/sört ittak, dumáltak a szervezőkkel és a turnémenedzserrel hölggyel, majd fogadták az illusztris magyar delegációt –például Csihar és Gyémánt urakat, akiket a sötétben a távolból egyáltalán felismertem. Nagy beszélgetés vette kezdetét, és különösen az a jelenet tetszett, amikor a tat egyik helységében Csihar Attila és Olve Eikemo beszélgettek: csak két kivilágított ablakot lehetett látni a taton, az egyikben egy fekete-fehérre ki mázolt alak látszott, amint időnként felugrálva nagyon élénken gesztikulált. A másik ablakban pedig egy majdnem tök kopasz, körömkefe-frizurát viselő ember ült, és lassú, kimért mozdulatokkal magyarázott valamit.

Mit is mondjak összegzésként? Jó volt látni Olvét, és jó volt látni, hogy nem, nem kell a vén oroszlánt leírni: harap, és nagyot harap, ha akar. Igazából nagyon boldog lettem volna, ha a fellépés után a magyar delegáció legvégére valahogy én is odasomfordálhattam volna, de nem lehet mindent egyszerre – ez így is feledhetetlen este volt.

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/