A holland gótikus metal Blackbriart a 2019-es Országos Gothic Találkozón láttam először, és eddig utoljára is, mégpedig pontosan ugyanazon a helyszínen, mint most: az Analog Music Hallban. Már akkor teljesen megfogott a zenéjük hangulata, és Zora Cock egyedi szoprán hangja, és megjelenése. Az után a koncertjük után kezdtem őket hallgatni, így nem is volt kérdés, hogy ha újra elllátogatnak hazánkba, én ott leszek. És lőn: hét évet kellett várni rájuk, de visszatértek. Előttük pedig a cseh-olasz Emrei’s zenekar szimfonikus metal műveibe nyerhettünk betekintést.
Előzetesen lecsekkoltuk az Emrei’s 1-2 Facebook-videóját, és attól annyira nem voltunk elragadtatva. Így nagyon kellemesen csalódhattam, amikor élőben meghallottam őket: csodásan szóltak, és Shirley Tracanna énekesnő hangja is sokkal-sokkal erőteljesebben, tisztábban szólt, mint a felvételeken, amiket láttunk. Teljesen elbűvölt a csaj, a hangja és a személyisége egyaránt. Erőteljes szoprán orgánuma van, döntően klasszikus jegyekkel a hangképzésében. Emellett azonban a mélyebb tartományokban kiválóan használta a mellhangját is, ami nem minden klasszikus énekesről mondható el, sokan közülük egyáltalán nem is használnak mellhangot. Shirley viszont minden technikát varázslatosan használt, a felsőbb fekvésekben pedig egy-egy operaénekesi technikát is bevetett. Leesett az állam a hangja stabilitásától és változatosságától. Az olasz énekesnő aztán a személyisége mélységeit megmutatva fészkelte magát igazán a szívünkbe – olyan beszólásai voltak, hogy dőltünk a röhögéstől… Példának okáért: „dance with me so that I’m not the only mad person here”, „there is a music video [for this song], but don’t watch it, there’s not me, it’s the old singer”, a végén a közönségfotónál pedig „we’re gonna send a picture to my grandma, so look like you liked it”…
A vokálokba Michal Mach basszusgitáros segített be, és lenyűgöző hörgést is villantott szinte az összes dalban. Több dalukban is voltak elemek, amik nagyon megfogtak, egyelőre nem hallgattam vissza őket, de volt legalább egy, amit kifejezetten ki akarok keresni a setlistből. Egyébként minden tagnak nagyon jó energiái voltak, végigtombolták-mozogták a szettet. Az énekesnőn egy flitteres kis koktélruha volt, és mivel pánt nélküli, ezért némelykor a heves ugrálás közben manuálisan kellett gondoskodnia róla, hogy ne hagyja el… Egyelőre nem a legprofibb színpadi megjelenést nyújtották, de mindenesetre autentikus és nagyon szerethető a produkció.
Na, közben lecsekkoltam a számaikat Spotin, és hát élőben sokkal-sokkal jobb volt Shirley. A hangszeres megszólalásuk zseni szerintem a stúdiófelvételeken is, csak az ének erőtlenebb. És a Detoxify Me-ban AZ A RIFF, te jó ég… A legújabb kiadott single-jük, a Say Something egyébként inkább hajaz valami prog-popos számra, mint a korábbi, szimfonikus elemekkel tűzdelt stílusirányzatukra – mintha még nem teljesen tudnák, mit akarnak, és ez az imidzsben is megjelenik. Adjunk nekik időt, kíváncsi vagyok, hova forrja ki magát a dolog.
A Blackbriar szerintem nagyon furcsa módon Lana Del Ray Summertime Sadness-ét használta intrónak, kicsit időhúzásnak éreztem, hogy az egész számot bejátszották egy az egyben. Hangulatban, imidzsben illik a zenekarhoz, és lehet, hogy van valami, amit nem tudok, de jobban éltem volna egy saját készítésű intrót. De aztán nagy üdvrivalgás közepette felsétáltak a tagok, majd a főhősnő, Zora Cock. Nos, azt kell mondanom, hogy kevés ennyire, minden szempontból összeszedett és koherens produkciót látni. Minden egyes tag, minden egyes díszlet, zenei elem tökéletes harmóniában áll egymással, minden kis részlet gondosan ki van találva. Szerencsére a Blackbriar is fantasztikusan szólt, a gitárok döngöltek, ahogy kell. Tavaly december végén a zenekar bejelentette, hogy basszusgitárosuk, Siebe Sol Sijpkens elhagyja a formációt, így a turné nélküle zajlik. A basszusgitárt, gondolom, backing trackről játszották be, de ez számomra semmi hiányérzetet nem okozott.
A setlisttel elégedett voltam, eljátszották a kedvenc számaimat, újakat, régebbieket, zúzósabbakat és balladikusabbakat is. Persze az ő zenéjük annyira nem változatos, mindegyik egyformán képviseli a sötét tündérmesék világát, de ez egyáltalán nem zavaró, hiszen ez a hivatalos Blackbriar-csomag, erre iratkoztunk fel. Élőben még inkább magába szippant a keserédes gótikus unierzumuk, mintha hirtelen egy Grimm-mesébe csöppennél, csak még élénkebb vizuális és persze zenei élményekkel. Mivel a turné a 2025-ös albumukhoz hasonlóan az A Thousand Little Deaths címet viseli, így erről a lemezről került be a legtöbb szám a setlistbe – még ha azóta egyébként négy új single-t is megjelentettek. Engedjetek meg egy kis színes intermezzót: nem hinném, hogy bármi tudatosság lenne emögött, valószínűleg csupán véletlen egybeesés, hogy amúgy a franciák az orgazmust hívják ‘kis halál’-nak (‘le petite mort’), és ezzel a tudattal elég vicces belegondolni, hogy ez az ezer orgazmus turnéja… Tényleg jó volt a koncert, na de azért nem ANNYIRA jó, if you know what I mean… Erről ennyit, egyébként nagyon tetszik ez a cím, és amúgy a Harpy című dal kezdő sorában jelenik meg.
Az album nyitószáma, a Bluebeard’s Chamber előtt felkerült egy rokka a színpadra, aminek a tűjével Zora dramatikusan meg is szúrta az ujját. Az I’d Rather Burn felvezetéseképp megkérdezte, hogy vannak-e itt boszorkányok (a reakciók alapján úgy tűnt, vannak) – ez a dal még a 2028-as We’d Rather Burn EP-ről származik, és ez volt az első Blackriar-fülférgem, ami arra késztetett, hogy alaposabban utánanézzek a zenekarnak a 2019-es koncertjük után. A (méltán) leghallgatottabb számuk, az Until Eternity gitárszólója alatt tűnt fel, hogy az egész koncert alatt ez volt az egyetlen szám, amiben gitárszóló hangzott el. Korábban viszont egy egész tracknyi zongoraszólót kaptunk Ruben Wijgatól.
Egyébként a budapesti koncert utáni közösségimédia-posztjukból kiderült, hogy Zora magyar gyökerekkel rendelkezik a nagymamája révén, és (gondolom, emiatt is) nagyon közel áll hozzá Budapest, így különleges helyet foglalunk el a zenekar szívében. Az énekesnő kapott ajándékokat is koncert közben az elsősoros rajongóktól – egy levelet tudtam kivenni a távolból -, persze nagyon örült neki, és később le is guggolt a színpad elejére kezet babrálni a közönséggel. A visszatapsra már nem jöttek vissza, de így is elég hosszú és kielégítő szettet kaptunk tőlük.
Köszönjük a képeket Jord Jørgen Otto-nak! @jordotto_photography
Írta: K. Barbi
