Öt év telt el az előző Archgoat-nagylemez óta. Nem kevés idő, de mintha ennek a zenekarnak mindegy lenne, odafent mennyit fordul a naptár. Ők ugyanabban a föld alatti világban élnek, ahová több mint három évtizeddel ezelőtt beköltöztek. A Nightbringer, Lightbringer sem akar új birodalmat meghódítani. Inkább új oltárt döngöl éjfekete sárból a régi templom közepére, aztán meggyújtják körülötte a fáklyákat.

A finn testvérpár, Lord Angelslayer és Ritual Butcherer mellé Goat Aggressor már lassan egy évtizede veri a dobokat, úgyhogy ezt a felállást rég nem kell ideiglenesnek tekinteni. Három ember, akik nagyon pontosan tudják, hogy mit jelent az Archgoat név.

És ez néhány másodperc után hallatszik is.

Mocskos, tömör gitárok, Lord Angelslayer síron túlról felhörgő hangja, mögötte pedig hol súlyosan menetelő, hol nekivaduló dobok. Bestiális black/death, ahogy tőlük megszoktuk. Mégsem az az érzésem, hogy öt év után elővették ugyanazt a receptet, lefújták róla a port és főztek belőle még egy adagot.

Az orgonahangzású billentyűk sokat tesznek ezért. Nem uralják a lemezt, de amikor előbújnak a gitárok mögül, rögtön más lesz a levegő. Mintha valahol egy kripta mélyén megszólalna az orgona, odakint pedig már gyülekeznének azok, akik tudják, miért jöttek.

Ezek a részek nekem különösen tetszenek. Van bennük valami beteges ünnepélyesség, némi extázisalapú zenei gyönyör, ami elsőre talán furcsán hangzik egy Archgoat-lemez kapcsán, mégis működik. Nem vesznek el semmit a bestiális alapból. Épp ellenkezőleg. A rombolás egyszer csak rítussá változik.

Persze az Archgoat mozgástere szűk. Mindig is az volt. De a szűk mozgástér nem egyenlő a monotóniával. A tempók, a menetelős részek, a billentyűk, néhány apró hangszerelési ötlet pont elég ahhoz, hogy ez a negyvenvalahány perc ne váljon egyetlen összefüggő fekete masszává.

Ugyanabból az éjsötét anyagból dolgoznak, de nem ugyanazt a bálványt faragják ki belőle.

A Nightbringer, Lightbringer cím is egyre érdekesebb, ha az ember beleássa magát a szövegekbe. Nightbringer és Lightbringer. Éjszaka és fény. Csakhogy itt a fény természetesen nem az a fény, amelyet a kereszténység annak nevez.

A címadó dalban a Kígyó, a bukott angyalok és a sötétség imádata kerül elő, a The Light Behind the Horns pedig még egyértelműbbé teszi, miről van szó. Lucifer a fényhozó. A tiltott fényé. Innen nézve a keresztény világosság inkább vakság, a sötétség pedig felismerés.

És itt érkezünk el ahhoz a dalhoz, amely nálam az egész lemez közepén áll: The Stygian Millenium. Már a címe is súlyos. A Styx, az alvilág, a teljes sötétség és egy új korszak együtt. De nem Krisztus ezeréves birodalma jön el. Pont az ellenkezője.

A fekete Bestia felemelkedik. A Bárány elbukik. Nincs megváltás. Krisztus nem jön vissza. Jehova pedig nem ítélkezik, hanem elpusztul.

Nekem itt áll össze igazán a lemez. Amit előtte hallottunk, az mind ebbe az irányba tart, ami utána jön, az pedig már mintha ennek a fekete korszaknak a következménye lenne.

Az Invocation 666 és az Invocation 999 sem csak két hangulati szösszenet. Az Anton Szandor LaVey-féle The Satanic Bible The Book of Leviathan részében szereplő „Invocation to Satan” szövegét használják, a másodiknál ráadásul visszafelé megszólaltatva. Így tényleg van valami ceremoniális jellege az egésznek. Az első invokációval kinyílik az ajtó, aztán félúton még egyszer.

Az Iconoclasm the Nazarene, a Blood of Jesus Spilling upon the Earth, a Keys of Hell and of Death és a Reaper of Christianity pedig nem hagynak túl sok kétséget afelől, hogy mi történik odabent. Krisztus, Golgota, feltámadás, második eljövetel – minden kifordul, széthullik, megsemmisül.

Az Obsidian Reflection of Anti-Light végére pedig már alig marad valami. Fekete csillagok, lezuhanó fény, elnyelt Nap. Mintha a rítus végére maga az ég is meghalt volna.

Chris Moyen borítója tökéletesen illik ehhez: a keresztre feszítés fölött apokaliptikus lovasok vágtatnak keresztül a feketeségen. A fény itt sem jelent megváltást. Inkább olyan, mint az utolsó felvillanás, mielőtt minden eltűnik. Krisztus lent marad, fölötte pedig már valami más világ érkezik.

Majdnem ugyanazt látom rajta, amit a The Stygian Millenium alatt hallok.

Moyen fekete-fehér, zsúfolt, metszetszerű világa régóta összenőtt ezzel a fajta zenével, de itt különösen erős az összhatás. A vörös Archgoat-logó szinte sebként ül rajta. A borító itt tényleg nem csomagolás. Hozzátartozik a lemezhez.

A Nightbringer, Lightbringer öt év várakozás után pontosan azt adja, amit egy Archgoat-lemeztől akarok, és közben még annyit hozzátesz a saját világához, hogy ne érezzem rutinmunkának. Mocskos, bestiális és súlyos, de az orgonák és az egész rituális atmoszféra miatt több történik benne puszta zúzásnál.

A végére pedig tényleg olyan érzésem van, mintha végigültem volna valami tiltott szertartást. És amikor megszólalnak azok az orgonák, valahol mélyen már megy a mise. (9)

Írta: lez_stygian