Alapból sűrű szokott lenni nekem az augusztus minden évben, de idén ez most kivételesen még tartalmasabbra sikeredett. Eleve ott volt a Fekete Zaj az elején, közben beesett egy csongrádi Lazarvs + TSO buli is, a saját programokról meg ne is beszéljek, majd végül a hónap utolsó napján ez a csodálatos kis kombó. Két turné olvadt össze az A38 sokat látott deszkáin: a Fossilization és a Phobocosm – Gateway of Wounds körútja keresztezte a Civerous és az Of Feather And Bone – Maze Of Disintegration néven futó körútját. Rendkívűl súlyos és tömény eseménynek ígérkezett ez a death-doom-grind négyesfogat, és őszinte leszek az is lett belőle. Tömbösített brutalizáció, mintha egy MMA ketrecbe lennél zárva. Mint amikor fojtogatás közben a fejremért ütések mellé még gyomorszájon is vágtak volna. Térddel.

A kanadai Phobocosm kezdett, a kiírt időben pontosan, a lámpák vörös fénybe burkolták a  tagságot, két gitár plusz basszeros / énekes és dobos felállás, nulla interakció a számok között, csak és kizárólag a zenére koncentrálva. Van, hogy hiányolom a felkonfokat, ide nem kellett, meg van, hogy nem is illik bele, megtöri a flow-t, viszont jó helyekre beszúrva van hatása / értelme. A kvartett zenéje valahol az Ulcerate / Portal / Dead Congregation metszette területen mozog, karakterben nem annyira szignifikánsan mint az említettek, viszont intenzitásban hasonló kaliber. Volt egy sötét aurája az egésznek, ami nem engedette el a torkodat, szorította végig, fogva tartott egy sötét és örvénylő álom-veremben. Érdekes, hogy ebből a nem evilági állapotból egy percig sem szakadt ki a csapat, az elején volt egy lassabb / instrumentális bevezető majd a legvégén az utolsó számban előkerültek a kimértebb / alattomosabb tempók is. Ez a keretes szerkezet kifejezetten jót tett a produkciónak, illetve kaptunk egy szem gitárszólót is, amúgy meg végig mániákus death-grind őrlés ment, meglepően jó hangzással és izmos hangerővel. Rutinosan játszottak, ügyes banda, bár a változatosság nem az erősségük.

A Fossilization nevű abominációt a debüt EP, a He Whose Name Was Long Forgotten óta követem / hallgatom kiemelt figyelemmel, a minőségi zúzás és a disszonáns doom-black-death mágia kiemelte őket a névtelen bandák tengeréből. Meg persze az is sokat nyomott a latban, hogy a Jupiterian zenészei, Paulo Pinheiro (dobos) és Thiago Oliveira (énekes, dalszerző, gitáros) hívta életre ezt a projektet. Most tartanak a második nagylemeznél, az Advent Of Wounds év elején jelent meg és a muzikális progressziójuk tagadhatatlan. Nem mondom, hogy kiművelten finomkodnak, vagy, hogy ízes szólokat pengetnek a brazil tettestársak, itt sokkal inkább a rituális / módszeres destrukción van a fő hangsúly. Az egy dolog, hogy már a Phobocosm mennyire földbe döngölt bennünket, a Sao Paulo-i fogat erre még rátett vagy 666 lapáttal. Olyan vehemens és arcszétbaszó módon robbantak be a térbe, amit ritkán tapasztalok. Ha előzőleg nem lett volna felaprítva a dobcucc, új dobosuk, Matheus Carrilho tett róla, hogy ez most tuti megtörténjen. Ekkora erővel és dinamikával játszó zenészt ritkán látni, persze lehet ezt úgy is csinálni, hogy kuka az egész, meg krampácsolássá válik, itt természetesen nem erről volt szó. Van ugye a malacpusztító Adam Jarvis-vonal, ahol emberünk izomból játszik, karból püföli és meghalsz kb., meg van ez a típus, ahol berzerkerként abúzálja a cájgot a ritmusszekciós. Kegyetlen mindkettő. A két gitáros és az 5-húros basszusgitár olyan eszméletlen tömény soundwallá lett kikeverve, hogy azon semmi sem tudott áthatolni. A gitáros / énekes V vokáljainak van egy zord karaktere, elég mélyről fakad, a szettjük elején szépen ki lehetett venni a cséphadaró black-death hangorkánból, majd valami mintha történt volna. A disszonáns zajongás még inkább formáját vesztette, a fekete halál forgószelévé alakult át, ami hangerőben már az ingerküszöbömet pöcögtette. Az ének szinte eltűnt. Alig tudtam kivenni, melyik nótát hallom, azok a részletes gitárbontások teljesen belevesztek a fémpengék szónikus spiráljába, csak a pusztulás és a megsemmisülés maradt. Nincs mese, vennem kell most már egy jó minőségű füldugót!

A Civerous zenekart még névről sem ismertem, oké láttam, hogy a 20 Buck Spin-nél vannak, ahol elég király bandák tanyáznak azért, szóval, nem nagyon lehet mellélőni egy random album check-kel. Utazásom közbe gyors le is pörgött a Decrepit Flesh Relic, a Maze Envy csak később a visszaúton (mekkora flash már ez a lemez), meggyőztek, nah. Fiatal brigád lévén még nagyon az út elején járnak, de ez ne tévesszen meg senkit, ugyanis igényes és profi muzsikáról van szó. Ment is náluk a sulykolás ezerrel. Valahol az old-school death metal és a modern doom határmezsgyéjén mozog a kaliforniai brigád, az Autopsy meg a Coffins is tuti hatott rájuk, de nem riadtak meg egy breakdown-tól de bassdrop-tól sem. Lord Foul énekesük hangja dühtől mérgezett hörgés, a mikrofonra eszkábált fordított kereszt inkább megmosolyogtató volt, mint blaszfémikus, viszont a Blut Aus Nord pólóért 6+6+6, azaz 18 színtérpont jár. Ami igazán megkapó volt velük kapcsolatban, hogy több dimenzióban gondolkodnak, zenéjük különböző territóriumokat képes bejárni, vannak benne fura / progos részek, érdekes hangulati elemek. Ez élőben is hatványozottan átjött. Az Inter Arma dolgozik hasonló koncepció mentén, náluk láttam még ennyire változatos dalfelépítést. Remek volt a hangzás, szinte lemezminőség, a vokálok kissé előtérbe lettek ugyan tolva, de az első két bandához képest, a Civerous nekem felüdülést jelentett. Úgy vélem bennük van az a plusz, ami az útjuk során majd még erősebbé teheti őket és az egyedi / sajátos zenei megoldások is az előnyükre fognak válni. Tehetséges csapat, az Aborted mellé turnétársként simán el tudnám képzelni őket.

Denver, Colorado levegőjében biztos, hogy van valami. Ha nem is a frissen vágott fűnek az illata, akkor valami olyasmi, amely az ivóvízben vagy talán az ottani anyatejben van, és ami olyan bandáknak adott életet, mint a Blood Incantation, a Primitive Man, vagy a műsort záró Of Feather And Bone. A denver-I trió szintén a friss csapatok közé sorolandó, két EP meg három nagylemez van a tarsolyukban, bő 10 év alatt ez nem olyan rossz arány azért. Zenéjük zabolátlan ős-death metal energia, tele tempóváltásokkal, egy-téma-egyszer metódusban, mintha improvizatív alapja lenne. A valósághoz hozzátartozik, hogy eredetileg ők egy HC-punk és grind-powerviolence csapatként indultak és csak a későbbiekben váltak halálfém szörnyeteggé. A Bestial Hymns Of Perversion óta fogom az adást, imádom azt az albumot, igazi fejhajtás a HM2 death metal előtt. A Sulfuric Disintegration már másképp fest, kaotikusabb és pusztítóbb muzsikát rejt, mint elődje. Rétegzett, nehezen emészthető, és horrorisztikus. A koncertjük pedig ennek megfelelően zajlott: bárdolatlan volt, ugyanakkor magával ragadó és még-még-még kategória. Három ember kémiájának köszönhető ez: AS, PW és DG. AS vagyis Alvino Salcedo basszeros / énekes szimpatikus figura, ő vitte a vokálok nagy részét, viszont a Hate Eternal pólós gitáros (újabb színtérpontok) DG azaz Dave Grant is bőszen nyomta, ahol kell. Ki kell őt emelnem, ugyanis ebben a csávóban sokkal több rejlik mint gondoltam volna. Tökéletesen hozta a süvítő black metal futamokat ugyanúgy, mint a csontdaráló death metal riffeket, atom precizitással. Elképesztő tudással rendekezik a faszi, minden átmenetet, legyen az egy grind husogtatásból valami tukker / egyszerűbb téma, vagy szimpla ólomöntés, gond nélkül kezelt. Hozzáteszem ők egyetlen gitárral szóltak úgy, mint az előző bandák több húros hangszerrel, igaz a Civerous vaskos hangképét nehezen lehetett überelni. Persze az Of Feather And Bone más liga és más személyiséggel is rendelkezik, mint a Los Angeles-I ötös, kár lenne őket ennyire szigorúan összehasonlítani. A trió zenéjének van valami szavakba nem önthető nyers bája, ami magával ragadja az arra fogékony embert, nem tudok máshogy fogalmazni. Lemezen is adják a pofonokat és ahogy tapasztaltam, élőben is. Színpadra teremtettek, az biztos. Már csak a PW, azaz Preston Weippert teljesítményét nem említettem: a dobos kruciális eleme a zenének, alapja / bázisa, ami nélkül nem tud működni egyetlen gépezet sem. PW, zenészbarátaihoz hasonlóan képzett és ultrabrutális módon hozta az Of Feather And Bone komplex dobtémáit és ritmusait, nem tudok belekötni, hibátlan munkát tett le az asztalra. Náluk szintén hangos volt a sound, de nem annyira zavaróan mint előzőleg, viszont arányaiban tökéletes és egy kerek hangképet kaptunk.

Szó szerint feltörölték velünk a padlót. Kell ennél több nyárzáróként?

Fényképek: Újj Kristóf /// Cactus Pixels

Írta: MZ