Nem is indulhatott volna ilyen jól minden a Fekete Zaj fesztiválra készülődvén: szinte már kezdem megszokni, hogy valami rendellenesség üti fel a fejét közvetlenül a mátrai trip előtt. Tavaly a rendőrségen üldögéltem késő estig egy feljelentés miatt, most meg gyomorrontásom lett, aminek köszönhetően hideg izzadságban úszva, fájó gyomorral aludtam kb. 2,5 órát, majd az ágyból kipattanva már a sástói kemping felé vezető buszon találtam magam. Meglepő módon az enerváltságom valahogy elmaradt, a süvítő kánikulában bámultam a szemem láttára átalakuló tájat, abban reménykedvén, hogy a hegyekben némileg végre hűvösebb lesz. Az útra bedobtam egy kellemesen zsibbasztó BORU – Akhlys – Impetuous Ritual – Hiemal – Sanguisugabogg mixet, befelé figyeltem, kolbászos-szendvicset zabáltam, befelé figyeltem, aztán varázsütésre már a szerpentinen kanyarogtunk felfelé a járművel. Pislogtam kettőt-hármat, majd leszálltam a szokásos helyen. A cuccokat lehajítva a bejárattal szemben elhencseredtem és kibontottam BYM típusú neipámat, egy Yellow Haze-t. Az íz számomra kedves és nosztalgikus, az elsők között volt, amit a szekszárdi sörmágusoktól ittam.
Némi késéssel, de megnyitotta a fesztivál a kapuit: karszalag a helyén, irány a sátorhelykeresés – majd pedig fejesugrás a programokba. Megjegyzem, hogy idén sem gyenge lineup-ot kaptunk, ahogy bontakozott kifelé apránként a fellépők névsora, úgy vált egyre vonzóbbá a Zaj, hogy bizony-bizony idén is menni kell, nincs mese. Az egyik húzóerő számomra a Sadistik nevű úriember volt, nos, ő betegség miatt pont elmaradt, de ez nem vont le semmit a Fekete Zaj erejéből és hangulatából. A rock and rollnak mennie kell, a hegységek hívását meg már korábban meghallottuk.
Ott duruzsol a füleinkben.
ELSŐ NAP /// SZERDA
Meglepő módon a Mátrában is iszonyatos meleg fogadott, idáig mindenféle időjárásban volt részem, amikor itt voltam, de ilyen brutális forróság rég volt. A Fanyűvő nagyszínpadán a Knives helyett a komikus / szatírikus elemekkel tűzdelt death metal / deathcore-t játszó Raised By Owls kezdett, én ekkor pont a sátramban fetrengtem, abban reménykedve, hogy sikerül valamennyi regeneráló alvást beiktatni az Oaken x BORU kollab-szettje előtt.
Az Oaken és a BORU speciális kollektívája volt az első olyan fellépő akiket végignéztem – nem véletlenül. A srácok hatalmas melót és energiát fektettek bele a projektbe, melynek különlegességét az adta, hogy itt játszották el először élőben (úgy tudom később várható még tőlük meglepetés) ezt a könyörtelen szónikus monstrumot, melyben mindkét zenekar ereje hatványozottan nyílvánult meg, döngölt földbe és temetett alá mindenkit. Erős kezdés, erős produkció és bitang hangzás – négy gitárral, egy basszussal, egy dobossal és 2 énekessel álltak színpadra mindkét banda tagjai, Kispál László BORU-basszert most gitáros szerepben láthattuk. A gityós szekcióból többen is kütyüket / potikat tekergettek, amikor épp nem a húrokat tépték, és valami olyan nyomasztóan súlyos atmoszférát sikerült teremteniük a TŰZŐ NAPON FÉNYES NAPPAL, amit csak nagyobb, külföldi bandáknál láttam eddig. Nem akarom és nem is tudom hasonlítani semmihez amit láttam, aki ismeri az Oaken és a BORU munkásságát, meg tudja, hogy mi fán terem a kísérleti / atmoszférikus / sludge-doom / blackened-HC metal, akkor nagyjából be tudja kalibrálni, hogy mire számíthat egy ilyen masszívan összeolvadt kollaborációtól. Csak szorozd meg százzal. Zord, hangtestű szörnyeteg, új húsból felépítve, sötét gondolatok által, a kollektív tudat legmélyéből felhozva. Az utolsó előtti számban (asszem abban) volt egy kíméletlen arcszétszakító kétlábgépes rész, mely morbid angyali mélységekbe lökte a hallgatót, az egyszerűen csodálatos volt. A hangzás irtó töményre és kegyetlenre lett keverve, nem lehetett egyszerű ennyi húrost szinkronba hozni, meg úgy az összes tag, 8 különböző karakterét és kiegészítő dobjait, szintijeit / effektjei egybefésülni, de le a kalappal a soundman előtt, szép munkát tett le az asztalra. Számomra a fesztivál egyik csúcsa, amit a BORU x Oaken szettje nyújtott.
Újabb pihenés következett részemről, zsákmányoltam a fesztivál söréből – a Mad Scientist ismét kellemes nedűt alkotott, a Fekete Zaj pils gyorsan legurult a torkomon. Az amerikai Wolves in the Throne Room szintén a húzónevek közé tartozott, akik miatt mentem. A 2002 óta aktív csapatot, a 2006-os Diadem of 12 Stars óta követem figyelemmel, melyet a zseniális Two Hunters album követett. Eseménydús utat járt be a testvérpáros Aaron és Nathan Weaver alapította / alkotta zenekar, őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy eddig kitart a lendületük. A Celestial Lineage nem fogott már meg annyira, viszont az éles kritikák ellenére a Celestite című new age / synth-ambient albumukat kedvelem. Utána valahogy szem elől tévesztettem őket, majd a körülöttük lévő állandó hype is csillapodott, eltűntek az erdő sűrűjében. A Primordial Arcana-val kerültek nálam újra fókuszba, pedig a Thrice Woven is kijött közben… A lényeg, hogy újra van revelanciája a Wolves in the Throne Room-nak, koncerteznek, valszeg várható új nagylemez is, és a lényeg, hogy a mátrai fellépésük volt a másik csúcs azon a napon. Ambient felhőrétegek úsztak be koncert előtt, olyan atmoszférát teremtve, amire azonnal odafigyel, az arra fogékony fülű ember. Mágnesként vonzott oda ez a sejtelmes hangszőnyeg, majd szépen egyenként a színpadra sétálva, a húrok közé csaptak. A hangzás eleinte nem volt top-notch, Nathan Weaver énekes / gitáros hangszere nem úgy szólt, ahogy kellene, konkrétan sehogy, de ezt a későbbiekben orvosolták a technikusok. Olykor az éneket sem lehetett nála kihallani a WITTR-orkánból, de szerencsére a másik húrosok is aktívan kivették a részüket a vokálokból. Idővel a helyére kerültek az elemek. Anno még a Dürer Kert kistermében láttam őket először, más idők jártak akkor, viszont nyugtáztam, hogy a varázslat nem tűnt el a zenéjükből. 6 tételt kaptunk tőlünk, melyeket itt-ott / tudatosan, hangulatos ambient-passzázsokkal szakítottak meg. A rítuális él így megmaradt, mi pedig kaptunk egy csodálatos ívű, egységesen kerek szettet. Lehet, hogy most az Ahrimanic Trance-ot nem játszották, de azért egy I Will Lay Down My Bones Among the Rocks and the Roots-ot hallani élőben hidegrázós kategória még mindig.
Kifújtam magam, majd az Osztálykirándulás felé vettem az irányt, hogy a szegedi Fetish Section-ös cimboráinkat megtekintsük. Dudváék hozták a szokásos feelinget, a számok közti felkomfok őszintesége még mindig szeretnivaló, csakúgy mint a srácok new-wave / darkwave / panel-punk zenéje. Egységes volt a hangzás, ügyesen játszottak, a fekete lufieső most elmaradt, viszont kaptunk cserébe pár emléket. Jövőre remélem találkozunk a Haciendán!
Nyilvánvalóan, az este headlinere a francia Alcest volt. Sosem hallgattam őket, így behatóbban sem ismerem Neige (énekes / gitáros / dalszerző) munkásságát, pedig alapvetően kedvelem az elvont / álomszerű muzsikákat. A post-black és a mostanában divatos blackgaze nevű műfaj sem áll oly annyira távol tőlem, néha elkap a feeling. Néha. Viszont az Alcest (álom)világával hadilábon állok, úgyhogy csak és kizárólag külső szemlélőként tudok nyilatkozni velük kapcsolatban. Ha a zenei oldalt veszem, akkor teljesen oké amit hallottam, ügyesen hangszerelt atmoszférikus post-black metal kompozíciók, tapasztalt zenészekkel, amiben remek egyensúlyban voltak a gyorsabb és lassú elemek, viszont az éneket nem tudtam hova tenni. Egy más zenei környezetben el tudtam volna helyezni Neige hangját, ide inkább egy magasabb tónusú / sikolyszerű éneket tudtam volna elképzelni. Foszlányokban az ukrán Drudkh korai anyagai jutottak eszembe… Oké értem a koncepciót (időközben lecsekkoltam) meg, hogy mi a lényege, de nálam sajnos nálam most ez nem működött. A legszebb háttérvetítést viszont nekik köszönhetjük, egyszerűen gyönyörű volt.
A Türböwitch csépelt és szaggatott az Osztálykiránduláson és véleményem szerint (az általam látottak közül, ami szám szerint 4 vagy 5) ez volt a legjobb koncert, amit tőlük láttam. Egybe volt a cucc, remekül szólt, ki lehetett hallani minden hangszerest, nyomták a söráztatta speedmetalpunk nótákat, aztán ez a feeling le is jött a színpadról és átragadt a közönségre. Nem mondanám, hogy kilógtak a Fekete Zaj repertoárjából, jól esett estére ez a kis szilaj husogtatás.
A This Will Destroy You andalító instrumentális pöcögtetése sajnos nem fogott meg, pedig bíztam bennük, hogy totál ismeretlen módon majd beszippant, amit a Fanyűvő deszkáin nyújtanak. Volt már ilyesmire példa és tágultak a pupillák, kiszáradt a száj és elakadt a lélegzet. Ez most hiányzott. Mintha a Russian Circles atomra leszedált verzióját hallottam volna, egyszerűen nem tudott megfogni ez a kimért lassúság. Hiányoltam belőle a robbanást, a katarzist, a szétnyíló tereket, a fokozást, meg a tetőpontokat. 2-3 számot azért kíváncsian végignéztem / végigreménykedtem belőlük, de nem volt meg a klimax, így továbbálltam.
A vonal_64 szettjére gyúrtam titokban, de annyira későn volt és annyira hullának éreztem magam, hogy utolsó erőmmel csak a VÉR koncertjére koncentráltam, akik nagyon fiatalok még a színtéren, mondhatni friss vér, az old school death metal koszos palettáján. A tagok amúgy már kipróbált harcosok az undergroundban, nem az első bandájuk ez, viszont ebben a véres gyújtópontban összpontosul minden eddigi tapasztalatuk, kraftjuk, és tudásuk. És milyen jól teszik! Olyan elementáris / zsigeri erővel rohanták le a gyanútlan hallgatót – konkrétan engem – hogy köpni nyelni nem volt időm. Az üveges pislogáson és halk huhogáson kívűl nem maradt más az emberi eszköztáramban. Szétvitték az arcomat, mint a levelet a postagalambok. Főleg az a lassabb track… Csillagos ötös hangzás, kíméletlen és dinamikus előadásmód, egyszerű dalszerkezet formulák, Slayer-worship, Kerry King-idézés meg kétlábgépes gyilok kontra pusztító blastok. Bendét sokszor láttam egyéb formációkban, de faszikám annyira megtanult MÉG JOBBAN dobolni, hogy abban nem volt hiba. Drukkolok a véres srácoknak, nem véletlen jött össze nekik az amerikai turné sem (!) abszolút megérdemlik a nagyobb figyelmet, kibaszott módon egyben van a zenekar. OSDM-et így ebben a nívóban itthon nem sokan játszanak, ott van ugye az Os, a Rothadás, a Coffinborn, a magyar kötődésű Cryptworm, meg a Retorzió is ide sorolható valamilyen szempontból, de a VÉR ereiben ott van az X-vegyszer. A zene mellé passzoló artwork is társul, csak egy demójuk van tudtommal, várjuk a nagylemezt és a következő vérontást!
Sátorba be – hernyómászás – alvás – elájulás.
MÁSODIK NAP /// CSÜTÖRTÖK
Reggel kidobott az ágy, vagyis a hálózsák, meg a közelítő 41 fok. A mai lineup volt számomra a legérdekfeszítőbb a négy nap közül, úgyhogy gyors megreggeliztem a Borracho-ban (bundáskenyér + kovászosuborka) és beszippantottam pár gyógy seritalt. Most valahogy elmaradt a fesztivál területén való bolyongás, inkább pihentem, hogy minden olyan bandát és előadót meg tudjak nézni, amit elterveztem. Aki persze duzzadt az energiától, vagy szétfeszítette a kíváncsiság és nem tudott magával mit kezdeni, annak akadt bőven látnivaló így is: az OFF programok keretein belül számos remek dologban lehetett részt venni. Például idén is volt varjúsimogató, amiről sikeresen lemaradtam. Vagy ott volt a Terjék Dia grafikus, aki szörnyportré rajzolást vállalt a Relax Placcon, hogy kiben milyen lény bújt meg… Sajnos nem tudtam meg, bennem milyen szörny lakozik. De a Music360 előadásaira is érdemes volt benézni vagy a Budapest Bike Maffia stage-et alkalmadtán csekkolni. Ezek mind-mind szuper módon voltak összehangolva a fesztivál többi eseményével, így sosem volt üresjárat a Zaj alatt.
Az olasz Ponte del Diavolo formációjához már volt szerencsém, még áprilisban láttam őket az Inferno fesztiválon Oslóban, a Rockefeller kisebb színpadán, a John Dee-ben. Szuggesztív, csajfrontos doom-post-rock, amit néha gyorsabb black metalos tekerésekkel szakítottak meg, de alapvetően lassan hullámzó és hipnotikus, amit csinálnak. Anno teljesen magával ragadott a belőlük és az Erba del Diavolo énekesnőjükből áradó elvont / hipnotikus aura, most ez valahogy nem fogott meg, valahol azt éreztem, hogy túlságosan szétválik az ének és a zene. Mintha két külön síkon mozgott volna. Talán a napfény tehet róla, vagy tán a korai kezdés, nem tudom, őket szívesebben megtekintettem volna a Nem-Kilátó területére felhúzott új színpadon, egy hajnali órában.
A svájci Lone Assembly nekem teljesen új név volt, de pont ezt kedvelem leginkább ebben a fesztiválban, hogy random előadókat ismerhetek meg, sőt, sok olyat is, akik máig a kedvenceim között tudhatok, például a Descartes a Kant, a NYOS és a Kollaps is ilyen. Iszonyatosan jól eső és lelkemnek kedves Joy Division utánérzésem volt végig a Lone Assembly performance alatt, méltó hommage volt ez tőlük, de azért nem akarom őket ennyivel elintézni. Ha lehet azt mondani, a svájci kvartett zenéjébe több napfény szorult, sőt talán popposabb és befogadhatóbb mint a nagy legenda muzsikája. Nem gondoltam volna, hogy ennyire üde, kellemes darkwave színfoltot hagy a csapat bennem. Sláger sláger hátán, remekül szóltak. Szívesen megnézném őket szólóban headlinerként, remélem jönnek még felénk.
A Cryptic Remains szettjébe csak pár szám erejéig tudtam belekukkantani, brutálisan daráltak a srácok, a hangzás is bika volt. Lélekben már a New York-i death metal monolit, az Immolation koncertjére készültem, úgyhogy irány a Fanyűvő. (Később drága Vinsz cimborámmal való diskurzusunk után kiderült, hogy a banda kb. rekordidő alatt állt be – 7 perc, ami valahol a rutinosságuknak tudható be.) Őszinte leszek – rutinosság ide, szakavatottság oda – az Immolation nem a legfaszább hangképpel zúzogatta szét az arcunkat. A gitárok még úgyahogy rendben voltak, Robert Vigna mondjuk lehetett volna hangosabb / karizmatikusabban kiemelt a hangképből, de a dobosuk, Steve Shalaty lábdobja sajnos nem úgy szólalt meg, ahogy kellene. Hozzáteszem minden klasszik analóg volt náluk, csöves fejek / erősítők, abszolút true hozzáállás, a ritmusszekción vélhetően trigger, szóval mindenük adott volt, hogy istentelen dózer módjára legyaluljanak bennünket, de ez kb. csak a setlistjük fele után történt meg.
Mindezek ellenére átjött a kompromisszummentesség, az őszinteségük, az elkötelezettségük a true death metal iránt, és ezt hihetetlen volt látni, hogy például Ross Dolan nem öregszik, mintha konzerválta volna a metal. Vigna ugyanez – időtlen ikon, és mellé még lazák is. A többieken sem látszódott, hogy megfáradtak, de ami a legdurvább, hogy lassan 40 (!) éve vannak pályán, és ugyanaz a tűz lobog bennük, amikor először láttam őket 2001-ben Bécsben, a Fuck the X-mas fesztiválon. Elképesztő. A Father You’re Not A Father alatt nosztalgia tört rám, a többi track a Harnessing Ruin utáni időszakból való volt, nekem az első 5 lemezük az igazi örökzöld, azokat imádom és oda-vissza tudom, szóval az ezekről játszott számok nekem nagyon hiányoztak. Simán nyomhatnák ők is ilyen lemezévfordulós bulikat, mint az Emperor vagy a Mayhem, egy Here In After vagy Failures For Gods egészbe, szerintem sokunkat könnyes szemekkel térdre kényszerítene. Persze, hogy ne csak az elégedetlenség szóljon belőlem, a kultikus Dawn Of Possession albumról kaptunk még két dalt, szóval: Aaaaaarrrghhhh !!!
A mentális immoláció után szusszantam egyet majd átballagtam a kettes főszínpadhoz, melyen a Teeth Marks kezdte el épp precízen megsemmisítő HM2-Boss pedalra és pusztító metal dobokra épülő rituáléját. Azt kell, hogy mondjam a Barni összes formációja közül amiben benne volt mint énekes, zeneileg ez a legszimpatikusabb idáig. Minden a full helyén van, jók az arányok, jó a sound, főleg a gitár és ezért fejet hajtok az Andris előtt, szóval minden iszonyat egybe van. Ez élőben pedig hatványozottan működött. Olyan zsírosan vaskos és tömény volt konkrétan a gitársound, hogy plusz tökeid nőttek tőle. A zene valahol közös metszete a Converge, Entombed és a Full Of Hell körvonalaknak, de igazából egyikre sem hasonlít, ezek hatások, akkurátusan összekeverve a lehető legnagyobb flash elérése érdekében. Makai Lacit is ki kell emelnem, ugyanis itt sokkal gyorsabban játszik mint anyazenekarában a Lazarvs-ban, erőteljes dobolása a Teeth Marks egyik bástyája / éke. Basszerosuk, Kaldenekker Ferenc is bőszen pengetett, de Barni is hozta a rá jellemző agresszív, minőségi vokálokat és az energikus színpadi jelenlétet. Volt egy lassabb, kimértebb nóta, nem emlékszem a címére, de az kettéfűrészelt mindent és mindenkit, nem csak a környékbeli fákat. Látok nem kevés rációt a Teeth Marks-ban, hogy ez kezd többé válni, mint ahogy indult, szóval kíváncsian várom a Humans Are The Virus folytatását.
Front Line Assembly – nem gondoltam volna, hogy láthatok, egy ekkora horderejű, egy ilyen hatású bandát, főleg egy ilyen pazar helyen. Párszor meg is kellett, hogy csípjam magam, hogy jól látok / jól hallok-e. Ezer éve nem hallgattam őket, inkább a Nine Inch Nails volt a favorit és a Ministry, a FLA csak néha került a lejátszómba, de ez semmit nem von le a csapat egyetemes fontosságából / hatásáról. Ha lehet azt mondani, a nagyobb elektro / indusztriál / EBM bandák közül már csak a Skinny Puppy hiányzik, akiket nem láttam élőben, szóval hatalmas köszönet érte, hogy sikerült idecsábítani őket. A koncertjük olyan volt mint valami kényelmes-kellemes lázálom, semmi elborultság vagy kitekertség nem volt benne, vitt végig az úton, utaztatott. Nem akart sem többnek, sem kevesebbnek látszani. A két élő legenda, Bill Leeb és Rhys Fulber mellett a Blush Response-os Joey Blush, illetve Eli Van Vegas alkotta a FLA színpadképét, ahol a fények és a zene kéz a kézben járt, rettentő profi műsort tettek le az asztalra a kanadaiak. Nem tudtam végig maradni, mert az Osztálykirándulás következő fellépője, sokkal jobban birizgálta a fantáziámat, így leléptem.
A Hecatoncheir Szlovákiából származik, jártak már nálunk tavaly a Thantifaxath társaságában, akkor nekem ez kimaradt, így most mindenképpen pótolni szerettem volna. Nem ismerem behatóbban a szlovák urak munkásságát, egy tracket hallgattam meg a Nightmare Utopia debütről, az meggyőzött. Már maga az a Dávid Glomba artwork miatt felfigyeltem rájuk, úgyhogy kíváncsi voltam, mit hoznak élőben. Rövid és tömör leszek: szétszakították a létezés fátylát darabokra, lyukakat ütöttek a tudatunk mélyére, amin áthatolt a fény. Hibátlan hangzás, full agresszív számok, sötét áramlatok és könyörtelen / groteszk aura. Okosan felépített műsor, remekül hangszerelt dalokkal. Semmi extra image, köpeny, csukja vagy bármi / akármi. Nem tudom, hogy fogalmazzam meg pontosan amit láttam és hallottam, disszonáns sludge-grind ez talán, sodró black metal elemekkel. Tök lazán képeztek átmenetet a különböző műfajok / világok között, mégsem esett szét az egész. Az biztos ha szíved csücskeiben ott lappang egy Lord Mantis, egy Nightmarer, esetleg egy Dragged Into Sunlight, akkor vélhetően szeretni fogod a szlovák srácok zenéjét. Bizonyos gyors részeknél szinte teljesen közel mentek ahhoz a szónikus őrülethez, amit a Plebeian Grandstand legutóbbi albumán, a Rien ne suffit-on hallottam. A fesztivál egyik csúcsteljesítménye volt a Hecatoncheir fellépése minden tekintetben.
Akkor még nem tudtam, hogy mi vár rám, de kezdett kikerekedni számomra az este. A nagyszínpadon a Black Nail Cabaret játszott, kicsit kifújtam magam. A Coltaine nevű zenekart itt ismertem meg, még 2 éve, akkor a Kilátón nyomták. Apropó Kilátó – eredetileg ismét funkcionálhatott volna ez a helyszín is, mint kiderült szinte utolsó pillanatban, hogy mégis megnyitják, de addig a szervezők ügyesen átszervezték a sétány melletti hatalmas tisztásra a Nem-Kilátót. Itt is ugyanúgy zajlottak a bulik, végig a fesztivál ideje alatt, szóval volt választási lehetőségünk bőven. Visszatérve a Coltaine-re: akkor megjegyeztem, hogy erre a bandára érdemes lesz jobban odafigyelni, mert van bennük valami babonázó mélység, ami már akkor magával ragadott. Túl egyszerű lenne elintézni őket annyival, hogy csajfrontos doom metalt játszanak, ez több annál. Azóta jártak már nálunk, illetve most májusban volt szerencsém őket a belgiumi Obsidian Dust fesztivál utolsó napján is elcsípni. Feltűnt, mennyire sokat fejlődtek, összeszokottabbá váltak, a sok koncertezés megtette a hatását, rutinos kis csapat lett belőlük. A formula továbbra is ugyanaz és ez szemmel láthatóan, füllel hallhatóan és a lélekkel érzékelhető módon működik. Négy ember összerakta, amijük van, mindenki beletette magát maximálisan a produkcióba és kész. A Zajra most két szettel érkeztek, csütörtökön volt a mindent megsemmisítő doom-pöröly, míg pénteken a speciális akusztikus verzió a Kacsatónián. Mindkettő hibátlan volt a maga nemében, mondjuk nekem az Osztálykirándulásos fellépésük vitte a prímet. Brutális hangzás, kristálytiszta sound, makulátlan performansz. Nem volt benne hiba, végig a hideg rázott a koncertjük alatt, egyik ámulatból a másikba estem. Volt egy track, ami simán ott lehetne egy korai The Electric Wizard lemezen, annyira barbár, nyers erő volt benne, olyan ős-Sabbath-riffekkel ostoroztak bennünket a Berg-tesók, hogy alig tértem magamhoz. Dobosuk, Amin Bouzeghaia mértani pontossággal és elemi erővel püfölte a bőröket, érzésből játszik, nem mellesleg ügyes gitáros is (erről még később). Énekesnőkjüket, Jules-t nem hagyhatom ki a sorból, ugyanis ő a koronaéke vagyis a LELKE a Coltaine zenéjének. A hölgy hangja elképesztő végletekben képes mozogni – tud éteri hangon énekelni, aminek van egy erőteljesebb változata, ami hasonló energiákat mozgat meg, mint a Messa bájos csalogánya, Sara Biancin hangja. Persze két különböző karakterű, ügyes és képzett hölgyről beszélünk, Jules ráadásul iszonyat durva black metal vokálokat is gond nélkül kiénekel. Sőt, amit nagyon súlyos volt látni, hogy ezt képes volt bármikor váltogatni, amikor a zenéjük megkívánta. Egy szónak is száz a vége: a Coltaine egy olyan csoda, amit mindenkinek meg kell tapasztalnia egyszer élőben. A fesztivál másik csúcsteljesítménye egyértelműen az övék.
Valahol reméltem, hogy megsemmisítően elementáris erővel fog bírni a Coltaine-mágia, de ezt pozitív értelemben mondom, mert lehet, hogy megsemmisített, de közben fel is töltött. Varázslatos zenekar, az biztos. Elmentem egy sörért, majd visszacammogtam az Osztálykiránduláshoz. A VLKN-t már láttam Szentesen az ArtPincében, nagyon penge muzsikát toltak most is a srácok, ilyen jóféle blastolós crust-HC-t prezentáltak nekünk a Coltaine után. Most kiegészültek még egy vokalistával, a BORU torok Marci kínozta a hangszálait a VLKN kitörés alatt, daráltak rendesen, amire még Steve Shalaty, az Immolation dobosa is elismerően légdobolt és tapsolt a közönség soraiban. Ritka pillanatok egyike volt ez, hogy egy ilyen kaliberű muzsikus ennyire önfeledten el tudta engedni magát egy fesztiválon, és pont ez a legszebb az egészben: a Fekete Zaj másik nagy erőssége, hogy nincsenek nagyon határok a színpadon fellépők és a rajongók között. Szinte bármikor belebotolhatsz sorbanállás közben a Borracho előtt Aaron Stainthorpe-ba, Anna von Hausswolff-ba, vagy a Health, az Oranssi Pazuzu, a The Ocean vagy most épp a Green Carnation tagjaiba is. Sőt, remek diskurzusok szoktak ilyenkor kialakulni, ha szerencsés az ember fia és még tud is angolul.
Már csak az Óperenztia szettjére maradt erőm, őket is mindig megnézem, hogyha tudom, remek feelinget teremtenek. Most hárman nyomták a beateket, live-set verzióban, most a ritmusszekció is gépekről ment. Hatásásban másabb volt mint az eddigiek, amit tőlük láttam, de az a kedvesség és pozitív vibe most is az Óperentzia része volt. Lötyögtettem puhány kis testemet még egy darabig, majd visszahúzódtam a kiskuckómba aludni.
HARMADIK NAP /// PÉNTEK
Fitten ébredtem, micsoda érzés! Reggeli + gyógysör kombó és indulhatott a nap. Két ilyen nap után mint a szerdai meg a csütörtöki, nehezen képzeltem el, hogy lehet-e még ezt valahogyan fokozni. Igazából nem is kattogtam ezen, hagytam, hogy sodródjak a hang-árral, amit a Fekete Zaj generált. Nem volt előre megírt forgtókönyvem és tervem sem, mondhatni random rábíztam magam a programfüzetre ezen a péntek délutánon.
Ez a tűző napon délután 4-kor kezdés szemmel láthatóan nem csak a zenészeket, hanem bennünket is próbára tett. Ennyire dögmeleg még sosem volt a Zajon, meg ennyire nem égtem még le árnyékban kb. sosem. Próbáltam azért védekezni, több-kevesebb sikerrel, de valahogy mindig a Nap győzedelmeskedett. Az P.F.A műsorát távolról figyeltem, hozták a szokásos fastcore-powerviolence feelinget, rövid szusszanásnyi dalok, lényegretörően előadva. Talán utoljára őket is Szentesen láttam a Tiszán, nehéz őket elcsípni élőben, pedig remek kis brigád.
Az Entrópia Architechtúra előadását vártam a Fanyűvőn, kezdés 16:00h, perzselő napfény. Sokszor volt már hozzájuk szerencsém, és ha lehetek őszinte talán ez volt eddig az egyetlen olyan performance ami nem tudott bevenni. Hogy ennek mi volt az oka, azt máig nem tudom, de valahogy nem sikerült rácsatlakoznom a kollektíva keltette lassú hullámokra / frekvenciára és nem sikerült a tudatomat áthelyezni a kozmikus terek világába sem. A nyugtató érzés ott volt végig, csak a külvilág valahogy mindig elterelte a figyelmemet, nem tudtam odakoncentrálni, ahogy kellene. Sok volt a külső gondolat, a kapu zárva maradt. Sőt, idáig mindig valamilyen természeti anomália kísérte a zenekart, volt, hogy hatalmas vihart hoztak, most érdekes módon nem történt semmi ilyen – pedig milyen jól esett volna. Érdemes megjegyeznem, hogy ez a koncert volt az új basszerosuk, a BORU soraiból ismerős, Nagypál László első fellépése a zenekarral, ő maximálisan helytállt, szerintem remek választás a pozícióra. A hangzásról még annyit, hogy a húrosok, főleg a két gityós soundja annyira belesüppedt a mixbe, hogy a rendezői bal oldali gitárosukat semennyire nem lehetett hallani, még a szellősebb és kevésbé struktúrált részeknél sem.
A Battlesnake mókás kis csapat, a fesztivál előtt belekukkantottam a promóvideójukba, pusztán kíváncsiságból. Krézi dúdok, az biztos. Hozzáteszem egyáltalán nem hallgatok ilyen zenét, de az ausztrál banda képes volt olyan hangulatot csinálni a pokolkatlan nézőtéren, hogy azt szemmel láthatóan mindenki élte. Szatírikus dalszövegek fekete humorral nyakonöntve, true heavy metal köntösbe, pontosabban maskarákba bújtatva. A Henge jutott velük kapcsolatosan eszembe, na ők is hasonlóan elvontak / elborultak.
A Coltaine duplázott ezen a pénteki napon, méghozzá a Kacsatónián. Direkt csak nekünk készültek egy speciális szettel, amit három gitár és ének kompozíciójára adtak elő. Dobosuk, Amin Bouzeghaia akusztikus gitáron kísérte a Moe Berg (gitáros) és Benedikt Berg (basszer) testvérpárost, amire Jules énekesnőjük, a nyers / maró black metalos vokálokat mellőzve csak és kizárólag az éteri / lélekhez szóló hangján énekelt. Ő a kulcs. A dalok intenzitása / mélysége máshogy érte el a hatást a hallgatóságban, de a Coltaine-i erő mindvégig pulzált ezekben a lecsupaszított / akusztikus verziókban is. A kis fonott harangok és a tamburin itt is előkerült, a setlist pedig nagyjából megegyezett az előző napival. Újabb lélekhez szóló varázslatot kaptunk tőlük, csak a formula volt más. A felkavaró érzések, a zenéjük legmélyén ott húzódó személyes sztorik, olykor pedig fiktív történetek így is átjöttek. Mintha egy rövidebb, drámai filmnek a jeleneteit látná maga előtt az ember. A koncert után sikerült velük dumálni, nagyon kedves és szeretnivaló figurák, remélem találkozunk még velük.
Számomra kisebb üresjárat következett, ezért regenerálódással töltöttem az időt. Az Eivør neve ismeretlenül csengett számomra, annyit tudtam róluk, hogy egy fiatal énekesnő, Eivør Pálsdóttír áll a formáció mögött, és nordikus folk zenében utazik. A hölgy neve alapján izlandi származásra tippeltem volna, de mint kiderült a Feröer-szigetekről származik. A muzsika a Heilung és a Nytt Land taposta ösvényen jár, ám kevésbé monumentális és kevesebb orkesztrális elemet tartalmazott. Világosabb tónusú, folk-pop és elektronikus / törzsi részek tarkították, a befogadása könyebb volt, mi pedig egy komplett produkciót kaptunk. Amúgy semmihez sem hasonlítható, nehéz lenne kategorizálni, mert annyira színes / élettel teli, amit az Eivør játszik. Nem egy klasszikus nagyzenekari kép fogadott, ugyanis az énekesnő körül, ritmusszekciós / elektromos nagybőgő / szintik és különböző elektronikus cuccok foglaltak helyet. Előkerült egy sámándob is, hangzást gazdagítandóan. Eivør végig káprázatos módon énekelt illetve gitározott is, tehetséges a művésznő, nem sokszor látok / hallok ilyet, ami elsőre így megfog. Főleg, hogy bármit is tudtam volna róla, szimplán magával ragadott a természeti erőket idéző, északi mitológiára épülő zenéje.
Kezdtem kifogyni a szuflából, hátra volt még egy nap a fesztiválból, az Eivør végét nem vártam meg, ezért tettem egy EÜ-sétát a Nem-Kilátó felé, hogy belekukkantsak a brit Five the Hierophant zenéjébe. Instrumentális post-black-doom, a mostanából újból nagy sikernek örvendő fúvós hangszerrel, szaxofonnal megbolondítva. Rettentő mód kedvelem az ilyen fúziós őrületeket, Mombu, Zu és társaik, meg ugye ott van a Colin Stetson is, szóval imádom az ilyen zajkeltést, na. Remek volt a hangzás, nagyon tetszik hogy kint lett egy színpad, szóval, illettek oda, adta a feelinget. A gond viszont az én készülékemben volt, mert olyan fáradtság tört rám, hogy alig bírtam visszavonszolni magam… pedig hidratáltam egész nap, bőszen. Ittam vizet is és…
A lényeg, hogy a Varkocs formációt már távolról, kényelmesen ülve néztem végig… és láss csodát újfent erőre kaptam. Nagyon tetszett, amit a csallóköziek csináltak, nem is égett hanem lobogott bennük a tűz. Tűzről pattantak, szétfeszítette őket az energia. Nem sok híjja volt, hogy táncra perdüljek… Több nyelven – magyar, szlovák, bolgár és ruszin nyelven adták elő, dorombra, harsány énekre, csörgősbotra épülő népzenéjüket. Elképesztő, hogy ennyire kevés hangszerből meg az emberi hangból mennyi mindent ki lehet hozni, mennyire színes és élettel teli muzsikát lehet játszani. Számomra a nap meglepetése és felfedezése volt a Varkocs, innen is üdvözlöm őket, erőt és egészséget nekik! (A lódarazsas sztori miatt még durvább az egész, így visszagondolva.)
Számomra a zárást a Sear Bliss fellépése jelentette, Bandóék pedig hozták is a tőlük elvárt profizmust és nívót. A hangzás az elején (főleg ha a dobokat nézem alezusammen) nem volt a toppon, de aztán valahogy sikerült élvezhetőre kikalapálni a mixet és kb. minden a helyére került. Ennél a pontnál már kezdtem elaludni / beájulni, félig álomszerű állapotban hallgattam végig a külföldi viszonylatban is kultikus Phantoms nagylemez dalait. Mi a Pagan Winter demón és a The Haunting lemezen nőttünk fel, valahol egészen durva, abba belegondolni, hogy eltelt 30 év (igen, vén fa…. fószerek vagyunk) és a Phantoms album, most jubilál. Kemény dolgok ezek, na.
3x odaégtem mint a szilvalekvár, meg sikerült befőttre innom magam ezen a csodás pénteki napon, szóval el is tettem magam a zöld pokolba, azaz a sátramba.
NEGYEDIK NAP /// SZOMBAT
Ismét pár órát sikerült aludnom és ráadásul rettentő furcsát is álmodtam, pedig viszonylag korán lefeküdtem, hogy kipihent legyek az utolsó táncra. Ez a komiszan és alattomosan 35 fok és 42 fok közé nonstop beékelődő, nulla-légmozgásos hőmérséklet egyszerűen térdre kényszerített és megállított. Kár volt ellene küzdeni amúgy. Itt szeretném megköszönni, minden büfés / fesztiválon a kajáspult közelében és a hűtők közelében dolgozó pultosok munkáját, hogy ebben az embertelen hőségben helyt álltak négy napon keresztül. Én tuti felfordultam volna, mint a büdösbogár egy tiszai nyaralóban.
Az amerikai Novembers Doom nevéhez méltóan állat death-doomot tolt, egészen penge hangzással, ahogy kell. Csak a nevet ismeretem eddig, a zenéjüket nem, de nagyon meggyőző volt, amit hallottam tőlük. Amúgy tucatnyi nagylemezzel rendelkeznek, mint később kiderült, szóval nem mai brigádról van szó, és ez érződött is a rutinos játékukon. Középtempós, néhol Morbid Angel-t idéző duplázásokkal és korai death metal menetelésekkel tarkították a klasszikus prog-doom repertoárt, Paul Kuhr énekesük öblös-karcos-dallamos hangja is illett ebbe a melodikus, de komor-szigorú miliőbe. Néhol a kultikus My Dying Bride ugrott be róluk, kellemes doom-foltja volt ez a fesztiválnak.
A Delta színpadon épp Hang Linton szerelte össze a cuccait / kütyüjeit, az előzetes infók alapján nagyjából tudtam is, hogy mire számítsak, de arra nem számítottam, hogy ekkorát fog menni emberünk. Épp üldögéltem a kis helyemen finom seritalt kortyolgatva, amikor hirtelen azt észleltem (persze csak képzelődtem), mintha rádrúgná az ajtót a TEK vagy valami hasonló szerv. Kéz hátracsavarva, majd a szabadság (!) nevében a földre nyomnak. Hogy mi?!? Egyből odasétáltam a Deltához. Akkora kaotikus zajt ömlesztett ránk Hang Linton, hogy azt sem tudtam, merre vagyok arccal. Ki-ez-mi-ez-mi-történik, mi a … Valami experimentális live-act / mash-up, énekre / gitárra épülő electropunk / rap / rave hibridet szabadított a világra Linton úr, ami egyszerre volt intenzív / repetitív / provokatív – táncolható / megbotránkoztató és egyedi. Segédvonalként bedobhatom, hogy Death Grips meg Ho99o9, de talán az őrült avantgard funky lenne a legtalálóbb amit Hang csinált. A számok közötti mosolya és jókedve ragadós volt, nem semmi csóka, értékelte a közönség reakcióit és annál vadabb dolgokat húzott elő az analóg / digitális tarsolyaiból. Számomra a fesztivál egyik felfedezettje, remélem láthatom még élőben, elementáris a fazon.
Az Agent Fresco műsorába csak szimplán belenéztem, majd ott ragadtam. Bevallom őszintén elsőre egyáltalán nem tetszett, főleg az ének, pedig bármi, ami Izlandról jön, azt nagy valószínűséggel szeretni szoktam, legyen az egy Björk-féle elvont eklektikusság vagy Misþyrming-szerű disszonancia. Arnór Dan Arnarson énekhangjával pontosan úgy voltam, mint Cedric Bixler-Zavala hangjával, hogy elsőre rettentően idegesített, aztán valahogy megkedveltem. Szerintem itt nincs középút, vagy kedveled vagy kirohansz tőle a világból. Az Agent Fresco minőségi prog-rockot nyomott, ezt tök profin tálalták, szuper hangzással. Nem lettem a rajongójuk, de a hangulat viszonylag sokáig odaszegezett a Fanyűvőhöz. El is méláztam azon, hogy idáig rossz hangzást még nem is tapasztaltam a Zajon…
Kisétáltam a Nem-Kilátóhoz, ugyanis a Csicskakoporsó formációját szerettem volna megbámulni. Jelentem ez sikerült és újabb szürreális élménnyel gazdagodtam. A Bíró Marci dobost ismertem csak ebből a kísérleti avant-doom / noise kollektívából, már ez sejtetett valamit, hogy nem egy habkönnyű matinéval állunk szemben, hanem biztos lesz benne valami torzulás, estleg gore-elemek vagy grind-ütemek. Nos, a Csicskakoporsó valahol egy muzikális keresztmetszete az improvizációnak, a zajnak, a drone / doom metalnak, amihez egy széteffektezett / beteg női vokál társult. Az összkép súlyos volt. Két graveyard-metal / zaj-konstrukciót kaptunk az arcunkba: az első fél órás etap tetszett, szépen hullámozott. Fokozások / tetőpont – kinyitás, kiállás, ismétlés. A második, rövidebb etap már kevésbé, ott kevesebb kohéziót éreztem. Big Brave, The Body és hansonszőrű társaik vonalán halad a cucc, nekem abszolút szimpatikus a Csicska, van nagylemezük is már, érdemes lecsekkolni.
A Green Carnation nekem kimaradt, de Lukács Laci barátom azt mondta: “Figyelj bazmeg, ha itt lettél volna, akkor Green Carnation rajongó lettél volna. Ezt elbasztad.” Nyomós indokom volt: a Nem-Kilátón kezdett hamarosan az ukrán-német nemezetiségű Machukha, őket mindenképp telibe szerettem volna “érzékelni” vagyis végig ott lenni az elejétől a végéig. Előzetesen belehallgattam, hogy mit művelnek és kb. leesett állal hallgattam, hogy mekkora pusztítást képesek véghez vinni lemezen. Dark hardcore-punk és post-black metal keverék, elég komoly mondanivalóval és üzenettel. Már előzetesen átjött, hogy a dobosuk, Leva Judith egy állat. Mint írtam korábban, hogy nagy divatja van mostanában a szaxofonnak a súlyosabb zenékben, ezzel semmi baj sincs, ha azt megfelelően használják. Nos, a négyes gyakorlatilag elpusztított bennünket. Földdel egyenlővé tett. Megsemmisültünk. Álltunk szótlanul. Lélegzetvisszafolytva néztük őket. Nem mertem rágyújtani sem, úgy éreztem megsértem őket vele. A könyörtelen black metal blast-burst outokat Amenra / Oathbreaker intenzitású sludge / doom őrlésekkel szakították meg, melyekbe az atmoszférikus elemek melett, a basszerosuk Mykola Lebed néha szaxofonon is belejátszott.
Énekesnőjük Natalya, végig háttal üvöltött, sikított, önmagából kikelve, pszichotikus állapotban, nem tudom milyen traumák törtek elő belőle, de elképesztően brutális volt látni, hogy az a fájdalom ami kifakadt belőle, mennyire mélyről jön. Nem egyetlen ember fájdalmát láttam benne, hanem egy kollektív szenvedés / nyomor / borzalom hangjait, a háborúk végtelen rémálmát, ahol az emberi test csupán egy csatorna, amin keresztül ez megnyilvánul és projektálódik. Többször könnybelábadt a szemem a performansz alatt, rettentő felkavaró volt amit megéltem ott többedmagammal. Nehéz ezt szavakba önteni. Ők voltak az alfa és az omega. Gitárosuk, a törékeny Bláthin végig olyan elánnal pengetett az eszméletlen grind-ütemekre, hogy az valami elképesztő, de a Mykola is remek basszer. Elől voltam, irtó kemény volt a sound, mindenki mesterien tette dolgát. Nem voltak felkomfok (nem is kellett ide) a végén Bláthin megköszönte, hogy megnéztük őket, sőt, személyesebb hangnemben mesélt nekünk a zenekarról, kicsit mögé is láthattunk az egésznek, hogy mi az üzenet, hogy mi a fontos, mire figyeljünk oda a nagyvilágban, nem fogom szó szerint idézni őt. Aki ott volt, az tudja miről beszélek, de a mondanivalójuk súlya végig érződött ez alatt a rendkívüli zenei utazás alatt. (Csak halkan megjegyzem, a fesztivál csúcsteljesítményét láthattuk.)
A Fllozz nevű művésznő műsorára toppantam be. Némileg még a Machukha hatása alatt, valahogy visszatértem a “valóságba” vagyis inkább a fesztivál területére. Tuti volt, amit a fiatal magyar énekesnő művelt, zeneileg a How To Destroy Angels ugrott be, hasonlóan agyas-igényes modern pop, néhol sötét, néhol egészen dallamos, sajátos ízekben. Angolul és magyarul is énekelt, nekem mindkettő flow-ja tetszett, jók voltak a beatek meg a szövegek is. Az egész komplett produkció minőségi cucc, nem sokan alkotnak ebben a stílusban itthon, mint Fllozz, szóval érdemes lesz rá jobban odafigyeleni.
A Kripli Alkoholizmus kezdett volna ezután a nagyszínpadon és milyen pompás lett volna ha ez összejön… történt ugyanis, hogy az új-amerikai csodafegyver, a Crippled Alcoholism lemondani kényszerült a Zajos fellépésüket. Nem annyira ismerem ezt a bandát, pedig sokan egy newcomer káprázatnak emlegetik őket, meg is van amúgy ennek az eredménye ahogy hallgatom, meg ahogy a cikkeket olvastam. Szóval a sötétségre lágyuló post-punk / gothic rock slágerekre majd máskor fogunk dancelni, viszont öröm az ürömben, hogy a Liturgy így átkerült ide, az Osztálykirándulásról.
A New York-I Liturgy bizonyos berkekben egy sokat vitatott / támadott / elemzett zenekar. A kiemelt fókuszt gitárosuk, Haela Ravenna Hunter-Hendrix komplex személye és egyéb filozófiai megnyílvánulásai váltották ki leginkább, annak idején olvastam tőle pár eszmefuttatást, de nem kísértem őket különösebb figyelemmel. Kísérletezős / elvont black metal, koncepcionális albumok, ez nagyjából megvolt, de egyáltalán nem tudtam mire számítsak velük kapcsolatban. Nos, hogy őszinte legyek, még most is keresem a szavakat. Nagyon egyszerűen megfogalmazva olyan volt, mintha Pelican zenekarból kivennéd a legintenzívebb részeket, beoltanád adrenalin-injekcióval és megtámogatnád mindezt egy metronóm pontosságú grindütemeket cséplő dobossal, egy végtelenül tehetséges gitárossal és basszerrel, néhol Russian Circle-re hajazó atmoszférát teremtve. Megkapod így a Liturgy-t. A vokálokat még nem is említettem… A Liturgy nem black metal, mint ahogy a Gaerea sem az, hanem csak építőelemeket és atmoszférát használ ebből az extrém műfajból. Avantgarde post metal vagy art metal ez a lehető legszabadd formában, blackgaze talán, de nem is akarom kategorizálni, mert nem megy. Hunter-Hendrix énekhangján nem tudtam ott napirendre térni, kellett némi idő mire processzáltam, hogy ezzel az áriaszerű / sokkoló vokálokkal mi a célja. Mélyről fakadtak ezek az ösztön-sikolyok, rettentő mélyről, az emberi lélekből. Mint valami távolban süvöltő, formátlan lény kristályba vagy jégbe zárva, ami saját létezésének a rabja, egy primális létforma, aminek a sirámjait és fájdalmát hallhattuk összefonódni a zenével. Elég extrém volt az összkép. Trióban nyomták, iszonyat precizitással, csillagos ötös sound, pár órával korábban a Machukha vitt szét, most meg ez. Totálisan anxiety triggering volt az egész, egy könyörtelen támadás az érzékek ellen, ahogy láttam, sokan magukat karolták / szorították át mereven / dermedten, sőt, én is ezt csináltam, a zene megtette ugyanis a kellő hatást, minden téren hatott ránk. Pszichés és mentális szinteken is.
Ezután biztos vagyok, hogy még hatalmasabb és egyben elnyúló lassú katarzisban lett volna részem / részünk, ha az általam rettentően várt amerikai MC, Sadistik műsora nem marad el, de sajnos ez menet közben derült ki, hogy betegség miatt nem tud jelen lenni, így ezzel a ténnyel is meg kellett bírkóznom, nem csak a Kripli Alkoholizmus hiányával. Vannak, hogy becsúsznak ilyen gikszerek egy ekkora volumenű szervezésben, ez ezzel jár sajnos és nem lehet eléggé felkészülni rá. A világ pedig forog tovább. „Tempora mutantur, nos et mutamur, in illis” – vagyis az idő telik és vele együtt mi is változunk. Ez van, kérem.
Tettem egy utolsó kört: ZelZ – kinn sulykolt a Nem-Kilátón, megmosolyogtató volt látni ahogy a Dying Fetus nótából átment totál más glitch-IDM-electronica trackbe, meglepően széles skálán mozogott a hölgy zeneileg. Sajátos mashup / liveact set-et nyomott, nem tudtam eldönteni nála, hogy mi a cél, mi az a stílus, aminél végül sikeresen kiköt. Nem vártam meg, hogy kiforrja magát a dolog (szimpi pedig a hölgy), a Kilátó körüli erdei sétányra vitt az utam, ahol R. Kocsy Tamás dadaista fotóművész alkotásait, a Rozzsda képeket lehetett megtekinteni vörös fényben úszva. Méltó zárást nem is kívánhattam volna, komótosan visszasétáltam majd nyugovóra tértem.
UTÓGONDOLATOK
Ami szembetűnt vagyis amire felfüleltem, hogy mintha hangerőben kicsit visszább vettek volna a szervezők. Én ennek kifejezettem örültem, mert még BBM placcon is a hajnalig tartó bulik nem voltak, annyira zavaróak, simán lehetett aludni egy 3M-es ipari füldugóval, meg a kellő italok elfogyasztásával. Nem volta zavaró beatek, meg dübörgő frekvenciák, pedig hátul balra szoktam kempingezni. A legnagyobb kihívást a meleg jelentette, 5 éve járok Zajra, eddig ezen volt a legbrutálisabb hőség. Sikerült mátrai kakassá sülnöm a Napon, még az árnyékban is.
Nagyon szuper ötletnek tartom, hogy kilogisztikázták a Nem-Kilátót, nagyon feelinges az a környezet, a hajnali DNB / techno / veretős bulikra nem tudtam sajnos kijutni, de a korábban fellépőket megnéztem. A sima Kilátó helyszínét is nagyon szeretem, meg a Kacsatóniát, de ez remek húzás volt a szervezők részéről. illetve a hátsó dimenziókapu megnyitása is hatalmas piros pont, hogy nem kellett körbecaplatnunk, meg rettentő szimpatikus volt, hogy egyre több kézműves árus / grafikus is jelen volt a fesztiválon a portékájával.
Szeretném a hálámat és köszönetemet kifejezni a Fekete Zaj szervezőségnek és a közösségnek, a Zajos önkénteseknek és mindenkinek, aki hozzátett ismét ehhez a gyönyörű 4 nyári naphoz. Tudom és látom, mekkora munka van egy ilyen fesztiválban, és úgy érzem mi évről évre szerencsések vagyunk, hogy a részesei lehetünk. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy eltelt egy év, meg, hogy milyen gyorsan telik az idő. Idén nem ezt éreztem, hanem hogy feltöltődtem, hogy boldog vagyok – és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Jövőre találkozunk!
“Miattatok van Zaj… Ti vagytok a Zaj… Legyen Zaj!”
Képek: Bands Through The Lens /// színészformász /// MTVH – Metal Tv Hungary /// Kövecses Evelin
Írta: MZ
