Az előző beszámolómban, melyet az Author & Punisher és a King Yozef Turbinás koncertje kapcsán írtam, már szó esett, hogy mennyire besűrűsödött ennek a pénteknek (07.03.) a programanyaga, szóval a következő helyszín nekem az A38 volt, az Eyehategod meg vélhetően módszeresen lebontotta a Dürer falait a Kopaszin. A The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble nem egy új formáció, melynek szellemi atyjai Jason Köhnen aka Bong-ra és Gideon Kiers, viszont a mágikus képlet Hilary Jeffery, Eelco Bosman, Nina Hitz és Charlotte Cegarra személyével válik hiánytalanná. Az estét a Horváth Martina és Jason Köhnen duóján alapuló Mansur nyitotta, amiről sajnos lemaradtam, remélem legközelebb sikerül időben elcsípnom őket.
A The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble – a továbbiakban TKDE – már járt korábban többször is Magyarországon, én az UH Fest kapcsán ismertem meg őket, de egészen pontosan Jason Bong-ra-beli munkásságát még korábban a Venetian Snares-nek köszönhetően fedeztem fel, ok-okozati összefüggésben. Köhnen egy kiapadhatatlan inspirációval rendelkező multiinstrumentalista művész, egyfolytában mozgásban van, kísérletezget, több elvont műfajban is kipróbálta már magát. Érdemes jobban utánanézni a dolgoknak, főleg ha az experimentalizmus a szívünk csücske, a klasszikus ragga-jungle breakcore-on keresztül, a Godflesh imádaton és a pusztulat cybergrindon át, egészen a dark lullaby doomjazz-ig van minden, mi szem-szájnak és léleknek ingere. A lényeg, hogy 2025-ben újjáalakult a TKDE és ismét turnéznak – ha jól tudom a doppelgänger The Mount Fuji Doomjazz Corporation is aktív – melynek egyik állomása az A38 állóhajó volt Budapesten.
Lassan, hömpölyögve és haloványan indult a TKDE set. Ez hangerőben is megmutatkozott az első félórában – amolyan andalító, easy listening a Dunán. Nem tolakodó, nem is igazán karakateres, inkább csak mint háttérzene, mintha egy kávéházban ücsörögnénk, elmélázva gondolatainkban. A különbség annyi, hogy ez egy hajógyomor tele emberekkel, és érezhetően várta mindenki, hogy robbanjon egy kicsit a dolog. Több mozgással, akcióval és dramaturgiával. A TKDE-nek megvan a maga bája és varázsa, én ezért is szerettem bele a zenéjükbe anno. Ez a varázs, a 31. perc után kezdett szikrát vetni, majd lassan lobogó, melengető kandallótűzzé vált. Nekem az első album a favorit, azt rengeteget hallgattam. Az erről előadott trackek, szinte sugároztak a többi mellett, emlékeimben dereng a Lobby és a The Nothing Changes képe, aztán hiába figyeltem, valahogy mindig vissza lettem szisztematikusan rántva egy hullámzó, negédes-nyugtató masszába. Mire feleszméltem, már csak parazsak maradtak… A hangzásról nem tudok mit mondani, nekem csöppet halk volt az egész, hallani lehetett az összes hangszerest arányosan (ének, basszus, gitár, elektronika, modular szintik és kütyük, harsona, cselló, dobprogramozás) de ami számomra a csúcs volt, hogy azt az éteri vokált, melyet ezer közül is felismerek, végre megcsodálhattam élőben. Charolette énekhangja maga az angyali fény, ragyogott, sejtelmességével és szeretetével betöltötte a hajót. Nincs hozzá hasonló – szimplán már miatta érdemes megnézni a TKDE-t, ezért jószívvel ajánlom az ilyen zenére fogékonyaknak. Főleg ha az olyan nevek mint a Massive Attack, a Portishead vagy a kevésbé ismert, de hasonló produkciók mint a Bohren & Club Of Gore vagy a Dale Cooper Quartet & the Dictaphones mondanak valamit. Tessék bátran utánuk járni, aki keres, az talál.
Másfél órán keresztül hallhattuk a TKDE különös, jazz-füstös szerzeményeit, nekem néha teljesen egybefolyt az egész, mintha bizonyos részek kibővültek, improvizációk lettek volna, nem tudom, de a végére már nem emlékszem. Megjegyzem, hogy a későbbi anyagaik számomra nem tudták azt a fajta grandiózusságot nyújtani atmoszféra és slágeresség terén, mint a debüt. Már amennyire lehet, egy TKDE kompozícióra slágerként tekinteni. (Fülbemászó az a szó, melyet valójában keresek.) Amúgy 2013-ban földbeállt a dolog, lehet a társaság megfáradt, dinamikáját vesztette, én ezt akkor nagy veszteségként éltem meg, de szerencsére újra itt vannak velünk és ez abszolút becsülendő. A TKDE ugyanis egy kincs. Ami pedig külön kellemes érzés, hogy láthatóan sokan megszerették Jason Köhnen kollektíváját ez idő alatt, szinte csurig volt az A38 lenti koncertterme. igenis van erre a muzsikára igény, és jó volt látni, hogy mennyi embernek okozott ez örömet.
Egy eseményteli nap méltó zárása volt ez, köszönet érte mindenkinek.
Fényképek: szinészformász
Írta: MZ
