Előadó: Perihelion

Album: Örvény

Származás: Magyarország

Megjelenés éve: 2017

Stílus: Post metal/ post rock

Honlap: https://www.facebook.com/perihelionofficial/

Értékelés: 9/10

Kicsit néha úgy érzem, hogy a poszt-metal/ poszt-rock bandák esetén masszív túlmisztifikálás történik. Hogy miért mondom ezt? Mindenki érzi, hogy az ebbe a körbe tartozó zenekarok hazai színtere apró, ám annál erősebb, igényesebb bandákat tartalmaz. Mindenki megtapasztalja, hogy a számaik valami igazi pluszt, valamilyen megfoghatatlan érzelmi megsejtést próbálnak átnyújtani a hallgatóiknak. Ezt a legtöbb szakmabeli író igyekszik minél jobban kielemezni, minél jobban megmondani a frankót. Nos, nem akarom kivonni és feljebb helyezni magamat, ezt én is igyekszem megtenni.

Amikor az ezen a néven immáron egy EP-t és két LP-t a háta mögött tudó Perihelion legújabb, Örvény címre keresztelt nagylemezét hallgattam és igyekeztem elemezni a fejemben, rögtön eszembe jutott egy irodalom óráról ismert anekdota. Eszerint Arany János idősebb korában egy-, a verseit, balladáit elemző társaság konferenciáján vett részt. Ott nagyobb vita alakult ki, mire az egyik nagyokos hozzá fordult és föltett egy kérdést, ami valahogy így hangzott: „Kedves Arany Úr! Az ön versében az ’X’ sort amolyan ’Y’ módon akarta értelmezni?”. Mire Arany János megszólalt: „Akarta a nyavalya!” és otthagyta őket.

Ezt csak azért regéltem el, mert valahogy így látom az Örvényt is. A Vasvári Gyula által vezetett zenekar ezzel az új albummal egy még komolyabb, még igényesebb, még értékesebb anyagot tett le az asztalra, mint a Hold vagy a Zeng volt, ám mindezen dalok annyira ösztönös, annyira belső muzsikák, hogy igen nehéz őket írásban átadni. No de persze azért az új számok bőven megérdemelnek néhány szót…

A hét számos lemez rögtön az elsőként megismert Kihalt égi Folyosókkal kezd. Az indító vágtázós ütemek egy összefolyó, mélázós hangfolyamba vesznek bele egy másik világba kalauzolva a hallgatót, amelyet olyan eszközökkel teremtenek meg, mint például a szám középrészének sejtelmes, szinte felkavaró gitármenetei, valamint Gyula szinte önkívületű, szöveg nélküli, ordításba vesző dallamai. A cím rendkívül találó, ám a szám mégis inkább valamiféle utazás élményt tükröz le nekünk, a vége pedig kissé félelmetes fehér zajokkal tarkított, visszhangzó folyosóra szállít minket. Valahogyan megmagyarázhatatlan módon még ha lélekben is, de valamiféle Túlvilághoz kerülünk nagyon közel.

A második track, a Bolyongó tovább folytatja az utazás hangulatát, zeneileg enyhén a Zengről ismeretes Égrengető középrészének beindulásával érzem rokonnak. Az őszinte, tébolyult, ordítós befejező rész különösen hidegrázós.

És ez valahogyan az egész albumra elmondható. Melankólikus és elégikus gitármenetek, érzéki, precízen megalkotott dobjátékkal váltják egymást (halld: Fényt! eleje), egy-egy jól odatett és kifejezetten odaillő bőgőpengetéssel, Gyula nagyszerű énekével fűszerezve. Tény; Várkoly Tamás (basszus), Hubicska Balázs (gitár), Katonka Barnabás (dobok) is kiválóan teljesítenek, ám Vasvári Gyula hangja legalább annyira hangsúlyos, mint a pszichedelikus hangvételhez közel álló zene. Számomra kicsit zavaró, hogy jó minőségben, egy jó fülessel sem hallom tisztán a dolgokat. A zene megszokottan kicsit összemosott, ám a verseskötetbe illő szövegekre is nagyon oda kell figyelnem, hogy elkapjak egy-egy szót, hogy megértsem a mondatokat, hogy részben megsejtsem a mondanivalót. Tudom, ez a fajta enyhén „poros” hangvétel szinte koncepció; az ember, a hallgató így nem igazán ragad le egy-egy hangszernél, egy-egy apró részletnél, sokkal inkább hallgatja és sejti meg az album egészét, a számok egymásutániságát. És ez valamelyest cél is, hiszen maga az album is erre tesz kísérletet; a Nagy Egészet mutatja sugallva.

Hogy egyben hallgassuk ezt az anyagot, az talán a zenekarnak is egy (elrejtett) kérése. Hogy a lemez ne engedjen el minket, azt nagyon jól megteremtette a banda az átkötőkkel, hogy csak egyet mondjunk, ott van például a Fényt! és a címadó Örvény egybefolyatása. Nincs kifejezetten a Feneketlenhez hasonló ’sláger’ ezen a lemezen, ám a Fényt! számomra nagyon kedvelt, talán a mélysége mellett az egyik legjobban befogadható szám. Klipet kíván!

A Perihelion számaiban valahogy mélyen eldugva, látensen, de mégis ott van a népzene. Nem, félreértés ne essék, itt nem a laikusok által leginkább ismert csürdöngölős hakni nótákra gondolok, hanem az adott esetben régi stílusú, autentikus, archaikus magyar népdalokra és nem is a dallamaikra, sokkal inkább a szövegeikre. Lehet, hogy másban nem fogalmazódott meg, bennem a Perihelion féle gondolat-foszlányok egymásutánisága a népdalaink ősi témavilágát tükrözik. Nagyon jó példa erre a Romokon vagy az Ébredő Táj. Előbbi valahogy azt a légkört közvetíti, amikor az ember valahol kishazánk gyönyörű tájain egy elhagyott vár romjai között jár-kel, közben pedig megérez valamit abból az egykori múltból, az egykoron, 100-500 évvel azelőtt ott járt emberekből. És még ha beképzelve is, de meghall valamit; vagy a múltból vagy a természetből vagy önmagából, de olyat hall, amit máshol nem… Ezt a természetközeliséget viszi tovább az Ébredő Táj, mely bár egy erős, talán a legmetalosabb végbe hajlik, az ébredő, az éledő természet nagyszerű közvetítője, legvége pedig egy újabb tökéletes átvezető az albumot záró Bardóba.

A Bardó amolyan kiteljesedése az albumnak, mely a Costin Chiroeanu által alkotott, tökéletes borító egyik legjobb hangbéli leképzője. Hogy a buddhista bardókból vették volna át ezt a nevet azt nem tudom, de, ha valaki ismeri a vallás ezen elemét/elemeit, akkor a szám alapján érdekes gondolatmenetet indíthat el magában. Talán a Bardó a legrövidebb szám az albumról, melynek elhaló vége ugyan hagy az ember lelkében valamiféle hiányt, ám nem zeneit, ez sokkal inkább a teljesség, a nagy egész megértésének hiányérzete.

Sokan sok mindenhez hasonlítják a debreceni Periheliont. Az Örvény kiadója, a francia Apathia Records többek között az Agalloch, az Alcest, az izlandi Sólstafir rajongóinak ajánlja az albumot. A magyar bandák közül meg, ha csak részint is, de a Thy Catafalque-al, Bakos Attila szólóalbumával és akár a The Moon and The Nightspirittel is rokonítható. Talán Bakos Attila hangja még ha lágyabban is, de felidézheti bennünk Gyula énekét, a Moon számainak pedig a természetközeli gondolatvilága sejlik föl a Perihelion dalokban. Mindezeken túl azonban a Perihelion egy egyértelműen önálló, egyedi stílussal rendelkező zenekar, mely az egyik legigényesebb és legmélyebb metal (szerű) albumot tette le a hazai színtérről, zeneileg, szövegileg és érzelmileg egyaránt, amit élőben is bemutatnak Budapesten november 18.-án, Debrecenben pedig november 24.-én.

És miért is Örvény az Örvény? Azt talán csak ők tudják, vagy ők sem. Sokat gondolkodtam rajta miközben a címadó révületet hallgattam. A Bardó mellett talán az Örvény köthető még nagyon a borítóhoz. Ebből kiindulva pedig megállás nélkül hallgassátok meg az egész lemezt! Úgy talán megindul ez az Örvény belőletek fölfelé valahova, hogy kitekintsetek, vagy épp önmagatokba kanyarodik vissza. De talán mindegy is, hiszen az is lehet, hogy egy és ugyanaz a kettő…

Írta: Vágány Norbert