2015-ben alakult Hegy második albumán 7 új dalt mutat be, az év végének egyik legkomolyabb meglepetését hozva. Első tényezőként rögtön a hangzás tűnik fel. A Dystopiás Vári Gábor nemzetközi szinten is kitűnő sound-ot rakott össze a szegedi Miracle Sound stúdiójában, biztos vagyok benne, hogy rengeteg munkája lesz a közeljövőben. Tökéletesen érzi a korszellemet és ez a lemez is bárhol meg fogja állni a helyét a világon.
A Hegy instrumentális posztmetalt játszik, jelentsen ez bármit. A „poszt”-képzőszó releváns szerepéről nem vagyok teljesen meggyőzve, valamit nyilván oda kell biggyesztenie a nyavalyás kritikusnak, hogy az olvasó tudja hová tenni a térképen az infót, de hiszem, hogy többet tartalmaz ez a műfaj, minthogy egyszerűen abból aposztrofálja magát, hogy „valamin túli” és ezt derűsen tessék értelmezni.
Mélyre hangolt, szenvedélyes zenéről van szó ugyanis, ami ugyanúgy építkezik a sludge-ból, mint a kortárs dark rockból – ha akarom, belehallom a Sigur Rós-t éppúgy mint a Neurosis-t, Anathema-t, Locust-ot, vagy akár az Alcest-et. Az instrumentális felállás itt nem az ének hiányát jelzi. Ezek a dalok szavak nélkül is teljesek, többet mondanak, mint sok más album semmitmondó dalszövegei. Ehhez megfelelően tartalmas hangszeres játék és izgalmas dalszerkezetek, többlettartalom kell, hogy fenntartsa a hallgató figyelmét, de a Hegy természetesnek ható módon hozza ezeket, otthon van ebben a közegben. A Hydra vagy a Coup the Grace gyors részeiből több dalba is juthatott volna, mert jól áll a zenének, és kontrasztolná a lassú dalok súlyát, de másba igazán nem lehet belekötni. A szélesebb nagyközönségnek kapaszkodó lenne ugyan egy énekes, de amennyit hozzáadna, annyit is venne el egyszerre ebből a szótlan méltóságból.
Nem az a fajta vidám, könnyed kikapcsolódás ez az album, amit a péntek esti sörözéshez tud háttérzajt szolgáltatni, tartalmas, terebélyes, elgondolkodtató, aki otthon érzi magát a ’10es években, imádni fogja.
Értékelés: 9/10
– Vikomt
