A hamisság királya kárhozatra ítéltetett: Daemon-lemezkritika

 

Előadó: Mayhem

Album: Daemon
Származás: Norvégia, Magyarország
Megjelenés éve: 2019
Stílus: black metal
Honlap: https://www.thetruemayhem.com/
Értékelés: 9/10

 

Nem túl egyszerű feladat a Mayhem legújabb albumáról lemezkritikát írni. Ugye egy lemezkritika esetén megpróbáljuk az új jövevényt összevetni a zenekar addig munkásságával, de ez a Mayhem esetén már-már a lehetetlennel határos. Ha nagyon a szívünkre tesszük a kezünket, azért megállapíthatjuk, hogy a Mayhem tulajdonképpen nem egy zenekar, hanem 1984-es megalakulásától napjainkig magába foglalja a fél norvég black metal szcénát, Csihar Attilát és számos hosszabb-rövid ideig közreműködő tagot. Persze vannak állandó alkatrészek a gépezetben, de ha másért nem, már csak a tagok jelentős létszáma miatt sem nagyon beszélhetünk homogén stílusról. A zenekarnak négy stabil felállása volt, és ezzel sikerült a mai napig összesen hat stúdióalbumot összehozni. Az első felállás majd’ egy évtizedig dolgozott a black metal mérföldkövének tekinthető 1994-es De Mysteriis Dom Sathanas albumon – a munka kifizetődő volt, a black metal-ban megkerülhetetlennek tekinthető munka jött létre.

A jól ismert 1994-es események után hosszabb időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Grand Declaration of War 2000-ben megszülethessen; ennek a hangzása és stílusa teljesen eltér az előző anyagétól, indusztriálisabb, kaotikusabb, és remekül mutatja az egyik okot, hogy miért nem lehet homogén stílusjegyekről beszélni a Mayhem esetén: ez pedig a zene kísérletező jellege. Nem úgy kísérletező persze, mint például az Aluk Todolo, de folyamatosan jellemző rá az új utak keresése. A GDoW után eltelt négy év, és 2004-ben megjelent a harmadik nagylemez, a Chimera, sokkal tisztább hangzással – érezni lehetett, hogyan ülepszik és tisztul a zenei elképzelés. Ezek után három év múlva, 2007-ben új felállással született meg az Ordo ad Chao, amelyik – akárcsak a GDoW – meglehetősen kaotikus mind hangzásában, mind stílusában, a Chimera tisztasága után sokat változott a Mayhem stílusa. Hosszabb szünetet követően 2014-ben jelent meg az Esoteric Warfare, szintén új felállással, immáron Blasphemer (Rune Eriksen) nélkül, viszont a hangzás és az egész koncepció sokat tisztult az Ordo ad Chao óta – és ebbe a sorba illeszkedik az öt évvel később megjelent hatodik jövevény, a Daemon.

Nagyon nehéz objektívnek lenni a Mayhem esetén az állandó kísérletező jellegen túl további két ok miatt – ezek egyike az 1994-től máig ható médiahype, amit a zenekar nem nagyon utasít vissza. Ez egy olyan réteg, amit le kellene hántani a zenekar munkásságáról, de meglehetősen nehézkes. A másik pedig – és ezt igazából a korábbi időkre értem alapvetően – a kiadványok és a rajtuk található dalok meglehetősen kellemetlen aránya: az Encyclopedia Metallum szerint a zenekar a mai napig 44 kiadványt adott ki összesen 59 tétellel, ami azért nem egy ideális arány.

Pár adat gyorsan az új albumról: tíz dal, ötven perc, tehát rövid, ötperces tételekről beszélünk. Számos esetben nyers, disszonáns, víziószerű hangzás és hasonló szövegek, melyeket talán célszerűbb lenne szövegtöredékeknek hívni – igen, ennek így kell lennie, a Mayhem-nek sohasem a szórakoztatás volt a célja.

Az első tétel (The Dying False King, 3:45) hirtelen, teljes erővel, minden bevezetés nélkül szakad a nyakunkba, dobbal-énekkel, mintha csak a szám közepénél kezdenénk a dalt, deus ex machina, akárcsak a következő dal. A dallamvezetés az átlagos black metal-hoz képest szokatlan és idegen, a Mayhem-hez képest teljesen normális – mindenesetre megjegyzésre méltó. A szövegek töredékesek (nem először és nem utoljára); éles váltással 2:21-től szép dallamos kiállás, amit később Csihar Attila klasszikus, opera-stílusú ének hangja fűszerez meg (figyelem, magyar nyelvű, időnként parlando dalrészlet: ‘A hamisság királya // Uralta a világot // És most elbukott feje porba hullt // Kárhozatra ítéltetett’). Én nem is emlékszem, hogy hallottam volna Attilát így énekelni – a dal hangzása tiszta, és egy ideig Jørn basszusozása is előtérbe kerül.

Az második tétel (Agenda Ignis, 4:34), akárcsak az első, helyből belecsap a dal közepébe, se intró, se felvezetés, azonnal bele a sűrűjébe. A bevezetés egy adott dallamot variál, és elsőre az ember kevéssé letisztultnak mondaná a dal szerkezetét. 0:51-től egy basszuskiállás készíti elő a következő lassú részt, és már ezen a tételen is hallhatjuk az album egyik jellegzetességét: Attila új hangszínét. A középső, lassú rész egymást váltó riff-jeit 3:05-től gyors darálás oldja fel; a dal – és különösen a dob – nagyon izgalmasan játszik a háromnegyedek és négynegyedek variálásával.

A harmadik tétel (Bad Blood, 4:58) hasonlóan lendületes, meglehetősen vázlatos, szaggatott, víziószerű mind a zenei ötleteket, mind a szöveget tekintve; a második felére jellemző belassulásokkal és a sok disszonanciával egy meglehetősen feszültséggel teli légkört teremt. Mint a bevezetőben említettük, úgy általában nehéz tipikus Mayhem stílusjegyeket mutatni, de talán ennek a dalnak a légköre – illetve az első három perce – mondható tipikusnak. A harmadik harmad elejére a Mayhem működése során viszonylag ritkán hallható szólót is kapunk, és talán ez az első dal, ahol az ember felkapja a fejét: számomra valahogy eddig Hellhammer (Jan Axel Blomberg) dobolása megbújt gitárok és az ének mögött, itt viszont azért lehet érezni, hogy a mester kezd erősen belelendülni.

A negyedik tétel (Malum, 5:05) dallamos intro-val nyit, de ezt természetesen nem kell komolyan venni, ez csali, ez beetetés – az ezt követő sivár hangzás (és itt a sivár jelző a létező legpozitívabban értendő) sokat változik a dal végére. Mintha tulajdonképpen három szám lenne egymás mögé ragasztva: az első 3 perc, a következő 75 másodperc, és a maradék zeneileg teljesen eltérőek egymástól, és a darab gerince a legtöbb rokonságot talán az előző tétellel mutatja. Az első dalnál hallott operaszerű énekhang itt visszatér, és remekül harmonizál a vázlatszerűen odadobált rövid latin sorokkal.

Az ötödik tételnél (Falsified and Hated, 05:48) gyorsan vissza kellett hogy ellenőrizzem, hogy Ghul (Charles Edward Alexander Hedger) a Cradle of Filth melyik albumain is játszott –ugyanis az első bő másfél perc mindennek nevezhető, csak tipikus Mayhem-stílusnak nem. Viszont a dal – a számomra stílusidegen kezdést követően – bő másfél perc után megnyugszik, gitárok nélkül a basszust halljuk, sőt 2:35-től pici billentyűt is kapunk, dekorációnak vagy ellenpontozásnak. Érdekességként jegyzem meg, hogy a dallamvezetésben használt trillák nagyon ritkán fordulnak elő a Mayhem zenéjében (én leginkább is csak szólókból emlékszem ilyesmire).

Az előzővel ellentétben a hatodik tétel (Aeon Daemonium, 6:03) kezdete már igazi Mayhem, szép letisztult folytatással. Itt hívnám fel a figyelmet a 2:33-2:56 között nyolcszor elismételte részre majd ennek a feloldására: példaértékű, ahogy egy feszültséggel teli légkört teremt meg, majd a megoldást is meghozza a zene; hasonlót lehet elmondani a 4:47-5:11 között elhangzó nagyobb lélegzetű részről is.

A hetedik tétel (Worthless Abominations Destroyed, 3:48) gyors, Mayhem-stílusú kezdéssel nyit – rideg, komor, depresszív, és az ijesztő atmoszférát némi morgás festi alá. A szó legpozitívabb értelmében vett sivár és üres zene szöges kontrasztban áll Attila papos énekhangjával. A dal szerkezete nem mondható teljesen tisztának, bár ez is talán a Mayhem dalainak egyfajta ismertetőjegye lehet. 2:21 környékén szünet, majd a dalt egy rövid, ütős befejezés zárja egy kellemes kiállással.

A nyolcadik tétel (Daemon Spawn, 6:02) – fej fej mellett a hatodikkal – a leghosszabb dal, lassú, disszonáns, Csihar Attilától számomra szokatlan énekhangszínekkel. A dob remekül játszik a háromnegyedek és négynegyedek kombinálásával, és a 4:07-től hallható triolákkal vegyített dallam szerintem szintén szokatlan a Mayhem-től. Az 5:08-tól következő gyors, disszonáns rész az operaszerű énekhanggal a második tételre hajaz (annyi különbséggel, hogy itt nem magyar a dalszöveg).

Az utolsó előtti dal (Of Worms and Ruins, 3:48) háromnegyedes ütemei megtörik a négynegyedes zene ritmusát, de ez az intro után minden szépen négynegyeddé alakul. Talán ez a dal az, amelyikben a legtöbb dallamot lehet fölfedezni, még azzal együtt is, hogy összesen egy darab kiállást variál az első egy perc során (zárójelben visszautalnék arra a megjegyzésre, hogy a Mayhem-nek soha nem volt célja a könnyed szórakoztatás). Az 1:19-től hallható rész tulajdonképpen bármilyen átlagos black metal is lehetne – sem a zenében, sem Attila énekstílusában nem köszönnek vissza a klasszikusnak mondható stílusjegyek. De ez a rövid intermezzo ne zavarjon meg senkit, 3:06-tól már újra egy igazi(nak mondható) Mayhem-atmoszférával találkozhatunk.

Lassú introval nyit az utolsó tétel (Invoke the Oath, 5:33), tremolo picking gitár dob nélkül, csak énekkel – a szám címével harmonizálva egyfajta kántálásra hajaz, meg-megakadó dallamvezetéssel és keretes szerkezettel (annyi csavarral, hogy a záró részben már dobot is kapunk).

Zárszó és értékelés – ahol alapvetően azt kellene elmagyarázni, hogy a tíz pontból miért annyit kapott ez az album, amennyit. És ez bizony egy meglehetősen kemény dió. A Mayhem stílusjegyeit csak nagyon általánosan, nagyon diffúzan lehet megfogalmazni, tehát nem kristálytiszta, hogy mit mivel is hasonlítunk össze. További probléma a zene kísérletező jellege: számos esetben, ami más zenekar esetén hátrány vagy negatívum lenne, itt kiemelendő stílusjegy vagy erény. Nekem összességében az a benyomásom támadt, hogy a Mayhem egy újfajta módon hozza azt a komor, rideg, embertelen légkört, amit várunk tőle, és új elemeket is felfedezhetünk (magyar dalszöveg, illetve Attila énekstílusa). Egy dolog, amit mindenképpen kiemelnék, az a talán túlzottan rendszertelen dalszerkezet: tudom, hogy stílusjegy, tudom, hogy kifejezőeszköz, de ez számomra megnehezítette a befogadást. Mindenképpen egy újabb, fontos epizódhoz érkezett a Mayhem története, ám ne feledjük: nekünk, hallgatóknak sok munkánk lesz még ezzel a lemezzel.

Írta: Á