Egészen különleges programot hirdetett meg a Kék Yuk május 29-ére, szerdára: az európai turnén lévő Shining fellépését lehetett várni mindösszesen egy darab vendégzenekar társaságában. Ez a különösen fontos információ egyben azt is jelentette, hogy Niklas és barátai az átlagosnál sokkal hosszabb setlist-tel készültek az estére. Csak egy tucatnyian voltunk, akik még emlékeztünk a tizenhárom évvel ezelőtti, 2006-os Shining fellépésre (ez onnan derült ki ennyire pontosan, hogy Niklas a fellépés közepén rákérdezett erre). Engem egy kicsit zavarba is hozott az akkori produkció: nem értettem, hogy ehhez a teljesen barátságos és szimpatikus zenéhez miért kell egy önmagát nagykéssel vagdaló énekes a színpadra. Belsőbb körökben mozgók elmondása szerint természetesen folyamatosak voltak a balhék már a fellépés előtt is, és a buli maga sem a tervezett módon folyt: a negyedik szám után az aktuális dobos egyszercsak lefordult a székről, majd nem sokkal később Csihar Attila bejelentette, hogy egy rövid időre szünetel a koncert. Azóta nem láttam túl sokat a Shining-ot, és nagyon kíváncsi voltam, hogy turnén mégis mit fognak tudni produkálni.
A nyolcórás kapunyitáskor kábé kéttucatnyian ődöngtünk a kapu környékén, és igazából fél kilenc környékére sem nagyon kúszott a létszám pár tucat fölé. Vagy az esős idő tette, vagy volt valami alternatív program aznapra, de tulajdonképpen maximum félházzal ment le ez a koncert – ami nagy szívfájdalom lehet azoknak, akik kihagyták…
Kezdés háromnegyed kilenckor, amikor is a teljesen egyedi corpsepaint-be burkolózott szlovén SRD legénysége felvonult a színpadra. A kép elsőre egészen meglepő volt még a műfaj adta meglehetősen tág kereteken belül is: fölsétált ugyanis öt figura a színpadra, akik nagyjából olymódon voltak… bevonva…? kifestve…?, mintha fogjuk a MÁV műbőr ülésein összegyűlt évtizedes koszt, ezt némi zsírral, olajjal és homokkal elegyítjük, rákenjük valakire, majd ezek után finom fűrészporral megszórjuk az illetőt. Sem az énekes, sem a zenekar tagjai nem voltak hihetetlenül bőbeszédűek – fölmentek a színpadra, és több mint háromnegyed órán keresztül játszottak. A társaság 2017-ben mutatta be első – és eddig egyetlen – albumát. Maga a zene még ezen a szélsőséges műfajon belül is meglehetősen nehezen volt behatárolható, tulajdonképpen nagyon sok eleme a legklasszikusabb punk-ot idézte (alapvetően black metal-os hangszereléssel), de ezek a zúzósabb-döngetősebb részek kiválóan elegyedtek dallamos kiállásokkal és szólókkal. A dalaik az átlagosnál jóval hosszabbak voltak, számos esetben nem is lehetett tisztán érteni-érezni, hogy pontosan hol is ér véget az egyik és hol is kezdődik a másik – vélhetően ez volt a közönség problémája is, ugyanis tapsot sajnos csak elvétve kaptak szegények, a így produkciójuk méltánytalanul alul lett értékelve. Számomra nagy öröm volt őket élőben látni, és remélem, minél többször össze fogunk futni a jövőben (Ognja prerok, Kupa trpljenja, Sreča na vrvici, All Into Nothing, Smrti sel, Nod, Soči). Az SRD-re nagyjából háromnegyed óra jutott – az utolsó dal után picit levonultak a backstage-be, majd gyorsan leszereltek a cuccokat és kezdhetett is a Shining.
Addig volt lehetőségem kicsit körülnézni és elmélkedni; nagyon sok Shining trikót láttam (nem nagy meglepetés), de a legnagyobb kombináció szerintem egy pár Burzum póló és a hozzátartozó zene volt az SRD előtt. Pont a Filosofem első dala, a Burzum/Dunkelheit ment, amikor egymás után két figura is elsétált egy-egy Burzum-pólóban – egy pillanatra vagy húsz évet repültem vissza az időben.
Picivel tíz óra után kezdett is a Shining; tulajdonképpen nulla volt a felhajtás: pici füst, és bele is kezdtek. Nagyon sokat változott a 2006-os buli óta a fellépés stílusa (ami nem meglepő módon azonosan egyenlő Niklas megnyilvánulásaival): egészen minimális erőszakosság, semmilyen önvagdalás. Persze azért a kötelező pici vérfürdőcske csak megvolt, de alapvetően egy érzelmekben gazdag, csodálatos fellépést halhattunk. A Shining dalaiban a romantika, a gyötrődés, a dzsessz, a dallamos ének, a depresszió, a rock és a black metal alkot egy gyönyörű és egyben teljesen beteg keveréket; a zene szerencsére aznap este sokkal sokkal nagyobb szerepet kapott, mint bármelyik eddig látott Shining -fellépésen. Nagyon jól szóltak, tisztán lehetett hallani mind a két gitárt, a bőgő nem települt rá a többi hangszerre, és a dob is csak annyira szólt, amennyi kellett. A várt durvulásnak-brutalitásnak semmi nyoma nem volt, Niklas egy kis vödör művérre járt rá időnként (a vérrögök alapján lehet, hogy eredeti volt az), és azzal kent össze egy pár embert a hallgatóság első soraiban, de tulajdonképpen ez volt a legmeredekebb része az egész mutatványnak. Előkerült a szokásos üveg Jack Daniel’s, és ebből – mint mindig – a hallgatóság is kapott. Volt nagy ölelkezés, közönség elé hordókra ülés és éneklés. Igazából nem nagyon tudom hova tenni Niklas-t; ez megnyilvánulásaiban és gesztusaiban teljesen nyílt, kedves, segítőkész, barátságos figura szöges kontrasztja a színpadi agressziónak, a zenéjének és dalszövegeinek (gondolom, ez az egész Shining-ot működtető feszültség lényege). Bő egy éve minimum egy fél órát tudtam vele beszélni, és akkor is folyamatosan ez az ambivalens érzésem volt, de hogy jellemének melyik része a domináns (már ha egyáltalán akad ilyen), az számomra titok marad… Minimum másfél órát játszottak, többek között a legutolsó albumról is, de az egész életműből válogatva (Yttligare ett steg närmare total jävla utfrysning, Jag är din fiende, Besvikelsens dystra monotoni, Vilja & Dröm, Framtidsutsikter, Svart ostoppbar eld, Förtvivlan, min arvedel, Han som lurar inom, Submit to Self-Destruction, Låt oss ta allt från varandra, For the God Below, Besök från ihonom). Nagy taps volt a végén, ölelkezés-kézfogás… és véget ért. Menet közben Niklas még megemlékezett két legkedvesebb magyar barátjáról, Bazsiról (köztudottan nagy haverok) és a Attiláról, aztán háromnegyed éjfél táján véget is ért a buli, összeszedelődzködtek a népek, és a kegyetlenül ömlő esőben mindenki elindult hazafelé.
Én tulajdonképpen ambivalens érzésekkel mentem le meghallgatni őket: úgy voltam vele, hogy abból nagy baj nem lehet, ha meghallgatom az SRD-t és a Shining-ot, de különösebben nem szaggattam az istrángot, hogy ott lehessek. Be kell hogy lássam, hibás volt a hozzáállásom. Az SRD fölkerült a ‘sokkal sűrűbben hallgatandó izgalmas dolgok’ listájára, a Shining pedig valami olyan fantasztikus fellépést produkált, hogy csak pislogtam. Számomra ez a koncert tette a helyére őket, valahova annak a körnek a közelébe, ahol zeneileg az Emperor, az Immortal és a Taake található.
Írta: Á
