Zászlókat a magasba! – Within Temptation koncertbeszámoló

Fellépők: Beyond the Black (D), Within Temptation (NL)

Helyszín: Tüskecsarnok, Budapest

Időpont: 2018. december 12.

Pár éve pont ezen a napon lépett fel Budapesten a Nightwish. Idén meg csupán három héttel a Vitin Temptötésön (kedves Masters of Rockos konferátor, ezt már sosem mosod le magadról) koncert előtt. Igazi nosztalgiavonat a “nénimetálon” felnőtteknek, szóval a magamfajtáknak. Szerencse, hogy megépült ez a Tüskecsarnok, mert a Pecsa lebontása után nem nagyon tudták volna hova rakni a Within-bulit – vagy úgy bármelyik másik hasonló kaliberű koncertet. Bár nem telt meg a Tüskecsarnok (az azért furcsa lett volna, szép nagy sportaréna azért ez is), de nagyszerűen funkcionált a koncert lebonyolítására, szimpatikus hely, szimpatikus személyzettel, jó helybeosztással.

A koncertre lefedett padló és a kedves, gyors beengedés a szó szoros és elvont értelmében is jó terepet kínált az est két fellépőjének, a stílusban egymáshoz hasonló Beyond the Black-nek, és a sokak által várt, új albumát (Resist) turnéztató (de azt még meg nem jelentető) Within Temptation-nek.

A WT már nagyon sok éve jár vissza hazánkba, és nagyon hűséges a rajongóbázisuk, a bemelegítő BTB-t én még nem láttam, és fanklubokban a rossz nyelvek kritizálták a produkciójukat, bennem alapvetően pozitív benyomást keltettek. Nem fogok azzal jönni, hogy mennyire stílusteremtők, és elmondhatatlanul izgalmasak, mert őszintén szólva úgy éreztem, hogy jéé, az összes dalt ismerem, annak ellenére, hogy a zenekart nem (de mondjuk a Delaint, Beast in Blacket, Sabatont igen), de azért gáz is lett volna, ha a főzenekar elől ellopják a showt. Szimpatikusak voltak a németek, bemutatkoztak, tapsoltattak, nem tolták túl a dolgokat. A mindösszesen 23 éves Jennifer Haben énekesnőnek jó a hangja és csinos is, bár az előző sokkal fontosabb volt az utóbbinál. Pózolt, beállt, mozgott, elvolt, hozzá képest mondjuk a srácok elég statikusak voltak, a két szélen álló gitáros konkrétan alig mozdult el a pódiumáról. Mozogtak persze más szerveik – mármint arra gondolok, hogy volt egy-két odabiggyesztett gitárszóló (inkább csak ilyen tessék-lássék produkciók, enyhe parasztvakítás, de senki nem a gitártechnikáért jött el ma este), és, ami fontosabb, Chris Hermsdörfer hörgései. A koncert elején konkrétan csak pislogtam, hogy ez a csávó használ valamiféle torzítást, vagy ez a hang belőle jön ki, de olyan öblös, túlvilági hörgéseket tolt le, hogy öröm volt hallgatni. Volt jópár slágeres számuk, semmiképp sem hagyták a közönséget unatkozni, német minőségben hozták azt, amit egy előzenekarnak hoznia kell.

Egy kis színpadszerelés után végre felcsendült az új, Raise Your Banners eleje, amit egy három új dalból álló blokk, és Sharon den Adel Arch Enemy-re emlékeztető bevonulása követett. Kapucni, zászló, igazi “rebel”-kinézet (ami ugye egybe is hangzik a “Resist”-tel, nagyon kíváncsi vagyok, milyen koncepció fog a teljes albumból kibontakozni), kicsit mint az utolsó Angela Gossow-os albumnál, a Khaos Legions-nél. Persze a színpad sem maradt látványelemek nélkül, külön tetszett a vetítés megbolondítása egy középen található, külön kivilágítással rendelkező körrel, amivel érdekes kompozíciókat jelenítettek meg. Igazi The Silent Force-os érzésű dal, és a fináléját is remekül eltalálta Sharon, az igazán magas hangokat a jellegzetes “angyali” hangján tökéletesen szállította, pedig az éneki teljesítményére is érkeztek panaszok, ráadásul egy rajongói klubból. Talán az egyetlen dolog, amire panaszkodni tudnék az énekkel kapcsolatban, a szintén új The Reckoning, ahol nem ment annyira magasra, mint a felvételen, de a régi dalokat meg egyszerűen tökéletesen énekelte el. Az, hogy a The Heart of Everything végefelé korán lépett be, szerintem senkit nem zavart, ő is tökéletesen megoldotta, mi is max mosolyogtunk.

Szerencsére már megszoktuk ettől a nőtől, hogy tesz azért, hogy tudjuk, imádja a közönségét, és kb. ő az egyetlen, aki nemcsak egy-két feltűnő szerencséssel, hanem kb. a teljes első 2-3 sorral egyenként felveszi a szemkontaktust a koncert folyamán, akár egy-egy mosoly vagy összenézés erejéig, egészen a színpad két legszéléig kijőve. A srácokról kevesebb konkrét dolgot tudok elmondani, abszolút profi zenészek, az egyetlen, ami feltűnt, hogy mindennek kinéznek, csak egy metalbandának nem, bár tudom, nem a ruha teszi a “rokkerost” (köszi miniábécésnéni a Rockmaratonról), de azért a The Promise alatt vicces volt nézni, hogy igen, ezek a srácok tolják itt a gótmetált 🙂 Igen, volt The Promise, ami számomra (és azt hiszem, sok régi rajongó számára) az abszolút csúcspontja volt a bulinak. Persze nem lehet szó nélkül elmenni a két nagyon megható ballada, az All I Need, és a billentyűk mellől elénekelt, szívszaggató Forgiven mellett.

Több dalt is kísért kommentár, a Stand My Ground-ot a szivárványos zászlót lengetőknek ajánlotta fel, és kért minket az éneklésre – milliószor volt már, tudjátok mit kell tennetek! – tudtuk. Mivel hasonló a szituáció az Ice Queen-nel – Sharon szavai szerint ezerszer és ezerszer játszották már, számukra is rengeteg már – nem az eredeti verzióban hallottuk, hanem a zenekar beszámolója szerint nagyon megtetszett nekik egy akusztikus átirat, úgyhogy most visszalopják a saját dalukat. Jól tették, szerintem tetszetős, és egyedi produkció volt.

Kicsit bénán érzem magam egyébként az ilyen duettek alatt, a Tarjás közös What About Us, meg a Keith/Mina Caputos What have you done-ra valamit kitalálhatnának a hollandusok, ugyanis furcsa érzés, hogy a “másik szereplő” csak felvételről megy, nekem legalábbis veszt a produkció az értékéből – nem igaz, hogy nem tud valaki más beszállni, vagy Sharon dupla annyit énekelni, vagy mondjuk kicserélni ezeket a dalokra. Mondjuk a Jillianre, ha már a tőlem nem messze álló kolléga három dalonként bekiabálta, hogy dzsilieeeeen!

Persze az Ice Queen is fontos, ilyen vagy olyan formában, de Mother Earth nélkül fanokat koncertről elengedni nem lehet, úgyhogy az ősslágerre hatalmas hajrázás (nem úgy, hanem így!) vette kezdetét, bár az igazán kifulladásig bulizás azt hiszem, az Unforgiven-ről származó dalokra történt (Faster, In the middle of the night, Shot in the dark). A lezárást is egy 2011-es dal adta, nekem kicsit furcsa, hogy egy balladisztikus dallal zárnak, de nem volt túlságosan időm szomorkodni, ugyanis a Stairway to the skies alatt igencsak lekötötte a figyelmem a színpadkép, ugyanis Sharon konkrétan artistaként volt kifüggesztve, és a magasba szárnyalt a dal közepén, egy csodálatos ruhát viselve. Azt mondjuk megértem, hogy a koncertre hazafelé tartás közben nehéz nem ezt a dalt dúdolni utána órákig. 🙂

Őszintén szólva nekem ez a koncert sokkal jobban tetszett, mint a Hydra-turnés, 2014-es fellépésük. Egyben is volt a csapat, az embereknek is volt mozgástere, és bár ott volt Our Solemn Hour és The Cross, mégis valahogy az aktuális album dalai kicsit elnyomták a setlist többi részét. A Within nem akar fáradni, az új albummal megmutatták, hogy az alkotói pihenő (válság?) után vissza tudnak térni, nem akarnak búcsút venni örökre a metaltól, tudnak a sok stílus közt abban is jó zenét írni, és tettek róla, hogy várjuk, hogy végre-végre megjelenjen a teljes album, és tovább folytatódjon a WT-varázs, vagy az ellenállás?

 

Köszönjük a Concerto-nak!

Írta: Vica

Képek: Dani

 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/