fbpx

Ha szavakba tudnám önteni, nem kéne, hogy zenéljek – interjú Ihsahn-nal

A november 11-i fellépése előtt lehetőségünk volt Vegard Sverre Teitan-nal, közismertebb nevén Ihsahn-nal beszélgetni az A38 fedélzetén. Megkérdezgettük természetesen az Emperor-ról, a saját szólóprojektjéről, a zenei hátteréről és egy csomó egyéb izgalmas dologról.

 

Az első kérdés a turnézásról lenne: egy régebbi interjúban azt mondtad, hogy “sokkal kényelmesebben elvagyok, sokkal jobban érzem magam a stúdióban zeneírás közben; ez az a része a munkának, amit szeretek, és a szokásos turnézás, ami például az Emperor-ral is volt, mindenféle retkes buszokkal meg az ivászattal, mindig egyfajta megalkuvás, különösen a szar felszerelés és a teljesen szervezetlen stáb tekintetében”. Hogyan érzed mindezt ma?

Ez a mostani turné tökéletesen az ellentéte ennek, és azt kell hogy mondjam, hogy az első buszos turném 1999 óta. Igazából nem volt az annyira rettenetes, de hát egy csomó dolog, ez az egész buszosdi egy csomó zenekar számára – és most nem is elsősorban az Emperor-ról van szó – igazából mindig is a bulizás elsőbbségét jelentette, meg igazából mindig minden fontosabb volt, és ennek megalkuvás lett az eredménye. Ezzel ellentétben a jelenlegi turné során mindenki hihetetlenül a feladatra összpontosít, gyakorlatilag alig van alkoholfogyasztás – én egyáltalán nem is iszom ennek a turnénak a során –, és mindenki a maximálisat adja, hogy a lehető legjobb fellépéseink legyenek. Segítenek hozni-vinni a cuccokat, minden elő van készítve, és mindig a megfelelő és legkonstruktívabb megoldással találkozunk, így igazából ez a létező legjobb mindenki számára. Ez a turné olyan, amilyennek egy turnénak lennie kell.

Tanultál valaha zenélni bármilyen hangszerem?

Igen, voltak zongoraóráim, nagyjából hatéves koromtól kábé tíz vagy tizenegy éves koromig. Aztán megkaptam az első gitáromat, és hát… igazából volt vagy öt gitárórám az életemben – ez igazából egyfajta autodidakta dolog. Voltak énekóráim, aztán tanultam zeneszerzést és általános kórusismeretet az osloi Zenetechnikai Intézetben, de semmilyen egyéb szervezett jellegű zenetanulás nem volt az életemben.

Egy 2016-os interjúban azt mondtad, hogy nem vagy tehetséges zenész, de figyelembe véve a dalaid zenei és technikai komplexitását – például a szólózás közben történő éneklést –, azért láthatjuk, hogy ez nem egy mindennapi teljesítmény.

Soha nem voltam egy virtuóz; igazából nem is érdekelt, és tehetségem sincs hozzá. Számomra ez nem volt soha egy természetes dolog, meg kellett, hogy tanuljam, meg kellett, hogy dolgozzak érte. Ezek a dolgok nem jöttek soha maguktól – ha egyáltalán bármihez, akkor zeneíráshoz és a stúdiómunkához van talán tehetségem.

Egy fiad és egy lányod van. Ők is figyelik a papát, amikor az az Emperor-ral játszik a színpadon? Mit gondolnak a szerepedről?

Tetszik nekik és élvezik. Ezen a nyáron az egész család összegyűlt Tuska-ban, Finnországban – itt három norvég fellépő volt, a Leprous, az én szólóprojektem és az Emperor –, és ugye a Leprous-ból Einar családtag, és nagyon jól éreztük magunkat. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy a tizenéves lányom is baromi boldog volt, amikor zsinórban végig kellett ülnie egy háromnapos fesztivált, de sikeresen elvégezte a kötelező bevásárlási gyakorlatait, úgyhogy ez is rendben volt. Szerintem nagyon-nagyon jól és pozitívan állnak hozzá. Csak egy példa, ma reggel posztoltam a Facebook-ra. Ma apák napja van Norvégiában, és a fiam készített egy rajzot, ami ketté van osztva; a rajz egyik fele a beállás és a soundcheck, a másik fele pedig maga a fellépés. Én magam is ketté voltam osztva a kép közepén, az egyik oldalon azzal a felirattal hogy ‘apa’, a másik oldalon pedig azzal, hogy ‘Ihsahn’ – hát így látja ezt ő.

 

 Volt bármilyen civil szakmád a középiskola befejezése után, vagy csak maga a zene?

Csak és kizárólag a zene. Elvileg gitárt tanítok a zeneiskolában nagyjából egyszer egy héten, és igazából most már egy magasabb pozícióban kéne hogy legyek, de én folyamatosan fizetetlen szabadságon vagyok. Igazából ez az, ami talán a legközelebb áll a rendszeres munkavégzéshez.

 

Szóval jelentkezhetek hozzád tanítványnak?

Megpróbálhatod, de a fiatalok elsőbbséget élveznek.

 

Egy kicsit még kérdeznék a zenéről és az ihletről. Olvastam, hogy egy csomó nem-metal zenekar – mint a The Weekend vagy akár Kanye West – is inspirál téged. Mi az, ami igazán ihletként szolgál számodra?

Hát az inspirációm bárhonnan jöhet, úgy általában magából az életből. Valami, amit egy filmben láttam, egy könyvben olvastam, esetleg a dalok zenei szövete. Bármi lehet, egy harmóniától elkezdve egészen két hang összecsengésének a szövetéig, de én az gondolom, hogy – akárcsak bárki más esetében, aki valami kreatív tevékenységet végez –, hogy igazából mindezeknek egyfajta keveréke.

 

A táj maga is inspirál? Azt hiszem, hogy a hazádat tekintve ez nem lenne meglepő.

Igen, és ez általában szerves része szokott lenni azoknak az általános kereteknek, amiket egy album elkészítése előtt saját magam számára állítok. Mint például az előző album, az Arktis esetén, amelyik alapvetően egy sarkköri környezetkez kötődik, és ez helyből meghatározza a metaforákat, illetve mindazt, ami a szöveggel történik, hogy milyen eszközöket használok, hogy milyen hangszereléssel dolgozom. Az Àmr, a legutolsó album, nagyon belülről jön, így természetes volt, hogy mélyebb hangokkal és hosszabb mondatokkal dolgozom, hogy meglegyen az bensőségessége.

 

Térjünk vissza egy kicsit az albumokhoz, és kezdjük az Emperor-ral. Azt mondtad, hogy te továbbra is black metal-t játszol, de én azért azt gondolom, hogy tetten érhető egy jelentős eltérés a korai Emperor, aztán mondjuk az Arktis album, és például a Watain vagy a Marduk zenéje között. Végülis akkor mi a black metal definíciója?

Igazából ez egy sajátos, bensőséges dolog számomra, ez maga az érzés. Ezért mondtam azt, hogy például Diamanda Galás zenehallgatás közben ugyanazt a black metal érzést tudja felszabadítani bennem, mint például a Bathory-tól a Blood Fire Death.

Oké, de miért black metal és miért nem techno vagy progresszív, vagy bármi egyéb?

Mert igazából… ez egy személyes dolog. Ez igazából egy kifejezés, amit a zenéhez társítok, de igazából bármilyen zene lehet… az csak egyfajta klisé, amit lehet mondogatni, hogy “a műfaj nem számít”.

 

Hogyan látod a zenéd változását a korai Emperortól elkezdve a késői Emperor-ig, majd a trilógiának keresztül a többi albumodig – ez egyfajta folyamatos ív, kisebb lépésekkel, vagy pedig vannak periódusaid jelentősebb változásokkal?

Számomra kulcsfontosságú volt, hogy ne onnan kezdjem a szólókarrieremet, ahol abbahagytam az Emperor-ral. Pontosan ezért lett az első szólóalbum, az Adversary is inkább heavy metal-os irányultságú. Új lappal akartam kezdeni, és igazából olyan zenészként indultam, akinek maga a heavy metal a háttere, a tiszta heavy metal, és később arra lehetett építkezni. Aztán az volt a döntés, hogy adok magamnak három albumnyi lehetőséget, hogy felépítsem magam – az Ihsahn-platformot, ha jobban tetszik –, és ennek a végén, ennek eredményeképpen jutottam el az After-ig. Aztán maga az After volt egyfajta új kezdőpont, ami lehetővé tette a következő négy album megszületését. De igazából, távolabbról nézve a dolgot, azt mondanám, hogy ez egyfajta természetes folyamat volt. Igazából hallani is lehet: például a Nightside Eclipse egyfajta kombinációja a kezdeti és az újabb anyagoknak, az Anthems pedig a tapasztalatra, a Nightside Eclipse-szel megszerzett stúdiós tapasztalatra épül. Igazából az első album volt az, amit egy az egyben tényleg albumnak írtunk meg. Az Equilibrium esetén már szerintem eléggé érezhető, hogy a dolgokat különböző irányokba akartuk elvinni. A Prometheus pedig – amit végülis teljes egészében egymagam írtam –a legprogresszívebb lett. Meg is kaptam egy csomószor, hogy “hát ez meg micsoda, egyre inkább progresszív irányba mész”. De hogy teljesen őszinte legyek, számomra nagyon furcsa, hogy a műfajból – az eredeti műfajból – ilyen kevesen kockáztatják meg, hogy elkalandoznak másfajta kifejezési módok irányába…hiszen annak idején nem létezett black metal, amikor mi elkezdtük! Mi akkor tizenévesek voltunk, egy marék norvég tizenéves, akik elkezdték megteremteni ezt az extrém zenét, és igazából nagyon meglepő, hogy ilyen kevesen haladnak tovább ezen az úton. Én továbbra is ugyanúgy közelítem meg a zenét, mint ahogy akkor is tettem: mik is az adottságaim, mik az alapjaim, hogyan tudom kitágítani ezt, mire tudok építkezni, hogyan tudom újabb kihívások elé állítani magam, zenét írni, és létrehozni egy hozzá való kis világot. Meg azokat az ötleteket, amik folyamatosan változásban tartják a világot, folyamatosan serkentőleg hatnak, na ez az, amit nagyon szeretek csinálni. És azt kell hogy mondjam, hogy talán az Eremita után az albumok komplexebbek lettek…de igazából a Prometheus is nagyon komplex, ha így nézzük. Azt mondanám, hogy az Arktis és az Àrm sokkal inkább hagyományos dalszerkezetűek, ami számomra természetes…az After után még mindig ugyanazon a zenei területen kalandoztam, mint az Eremita-val, de nem akartam ugyanúgy folytatni és ugyanezt csinálni. Szükségem volt egy totális változásra, és sokkal szabadabban álltam a Das Seelenbrechen-hez, esetenként teljesen improvizatív tételekkel, hogy kvázi újradefiniáljak mindent, hogy valami olyat csináljak, amit még soha. Az extrém metal egy erősen kötött zenei forma, itt nincs túl sok lehetőség az improvizációra. Régóta szerettem volna elkalandozni ebbe az irányba, és egy következő albummal viszont szerettem volna korlátozni is saját magam. Alapvetően a legtöbb, amit használok, az a hagyományos pop-rock formula, ez az a zene, amin felnőttem, ilyen az Iron Maiden dalok 95 százaléka, és a Judas Priest dalai is ebben az AB-ABC szerkezetben születtek meg.

 

2000 decemberében elnyerted a Notodden Kommunes Kulturpris-t, egy extrém avagy black metal zenekar vezetőjeként. Mit jelent ez pontosan? Norvégiában ennyire jó a fogadtatása ennek az extrém zenének?

Á, a kutyát sem érdekli. Az egyetlen ok, ami miatt megkaptam ezt a díjat…őszintén szólva az az oka, hogy a feleségem egy csomó közösségi munkát végzett a fiatalok számára – próbatermet épített meg ehhez hasonlókat –, de ő annak a kulturális részlegnek dolgozott, amelyik a díjat osztottak ki, így nem adhatták neki. És igazából itt össze lehetett hozni az ő munkáját az Emperor körüli hírveréssel… és ez lett belőle. Úgy általában a norvég Grammy-ről… a norvég black metal az ország egyik legfontosabb kulturális exportcikke, de még csak nem is fárasztják magukat azzal, hogy szót ejtsenek erről a díjról a tévében. Semmi olyasmi, hogy “oké, igen, és a legjobb metál album díját az X zenekar nyerte”. Ez nem igazán része a norvég kultúrának.

 

Sok esetben a szélsőjobboldali magatartást társítják a skandináv extrém metál színtér egyes tagjaival. Mit gondolsz erről?

Engem soha nem érdekelt, hogy az zenémnek bármilyen politikai üzenete is legyen. Azt mondanám, a politika igazából propaganda, ami megpróbálja befolyásolni a befogadó nézőpontját. Az én megítélésem szerint a művészet inkább egyfajta felfedezés, mintsem iránymutatás. Jordan Peterson, aki önmagában is egy meglehetősen ellentétes figura, a művészetről azt mondta, hogy onnantól kezdve, hogy egy művészeti megnyilvánulásnak, egy műalkotásnak vagy egy zenének van egyfajta előre megtervezett üzenete arról, hogy az embereknek mit kell gondolniuk, onnantól fogva ez már nem művészet, hanem propaganda. És azt kell hogy mondjam, ez egy jó gondolat. Én az gondolom, hogy nagyon őszinte vagyok az irományaimban. Mindig a saját szemszögemből írok, de olyan valakiként, aki egyszerre zeneíró és zenefogyasztó. Nem igazán érdekel, hogy a művész igazából mit is akart mondani – ha megfogott a zene és jó tapasztalatom van vele, és kapcsolódik valamilyen szinten az életemhez, akkor nem számít, hogy maga a művész eredetileg mit is akart mondani.

 

Régebben sátánistának vagy pedig szociáldarwinistának jellemezted magad. Hiszel bármilyen felsőbb erőben? Mi a vallás szerepe a az életedben?

Ó, az nagyon régen volt. Amikor én ezeket a kijelentéseket tettem, akkor már nagyon untam ezt a felemás hozzáállást, ezt a fajta politikai korrektséget, amikor az emberek valódi és éles határokat szeretnélek, de még nem készek erre. Ez igazából szórakozás volt, szórakoztató volt azt mondani, hogy igen, én sátánista vagyok. Manapság már a legkevésbé sem jellemezném magam így; nem is tudom, hogyan címkézném fel saját magam ebből a szempontból. Természetesen vallástalan vagyok, és a vallásra… hogy is mondjam… gyakorlatilag egyfajta erőtényezőként, némi gyanakvással tekintek. Nekem semmi bajom nincs az egyének vallási beállítottságával, de igazából mint egy közösségi nézőpont – mint egyfajta erőtényező –, elővigyázatossággal kezelendők.

 

Mit jelent számodra a black metal?

Ha szavakba tudnám önteni, nem kéne, hogy zenéljek. Számomra ez igazából egy érzés, az a mód, ahogy valami érződik. Talán ez egy meglehetősen nagyképű dolognak hangzik, de számomra ez az a nagyon vékony határvonal a kreatív erő között, ami mindig bennem volt, és az elérhetetlen és megvalósíthatatlan cél fárosza között. Soha nem találtam rá megfelelő vagy akár ennél jobb szót. Amikor Nietzsche művében a “Das Seelenbrechen” szót olvastam, talán az az, ami a legközelebb áll ahhoz, ahogy én ezt leírnám. Nagyon nehéz elmondani. Biztos vagyok benne, hogy zenerajongóként te magad is észrevetted, hogy szimplán elveszel egy dalban – de ez előállhat bármilyen egyéb művészettel. Ez nem fog téged szükségszerűen boldoggá vagy szomorúvá tenni – ez csupán valami olyasmi, ami fölold, magába zár, mint a tökéletes pillanat, amikor minden egyszercsak összetalálkozik. Számomra ez igazából egyfajta természetes átjáró a művészet sötétebb aspektusának megéléséhez. Amikor azt mondtam, hogy “sötét”, igazából rosszul fogalmaztam. Én mindig a lehető legkomorabb albumot szeretném létrehozni, és azt gondolom, hogy a kívülállók – sokan, akik az extrém metal műfaján kívül állnak – félreértik ezt. Talán azt kellett volna mondjam, hogy minden idők legsúlyosabb albumát szeretném elkészíteni. Igazából megvan az oka, hogy miért vonzódunk ehhez, hogy miért vonzanak adott művészeti formák. Hogy miért vonz magához egy tragédia, vagy a mozifilmek gonoszsága, vagy pedig a színházak nagyjelenetei, meg ehhez hasonlók – mi ezt a krízist akarjuk biztonságos módon, a művészeten keresztül megtapasztalni.

 

Nem sokkal az első albumokot megjelenése után Tomas-t, Bård-ot és Terje-t letartóztatták, majd börtönbe vonultak, és ezt követően te egyedül dolgoztál a következő albumon. Tehát te voltál az egyetlen szabadlábon, a többiek a sitten ültek, te meg otthon a családi farmon dolgoztál a következő anyagon. Mit gondolsz erről a helyzetről, hogyan érezted magad akkor?

A furcsa ebben az egészben az, hogy én ezt igazából soha nem éltem meg jelentős csapásnak. Gyakorlatilag csak arra koncentráltunk, hogy folytassuk azt, amit elkezdtünk, így küldözgettük a felvételeket ide-oda, Samoth-tal küldözgettünk egymásnak riffeket meg felvételeket, miközben én különböző dobosokkal kísérleteztem. Az azért meglehetősen jól látszott, hogy Bård nem fog egyhamar visszajönni a zenekarba, úgyhogy meglehetősen egyértelmű volt, hogy át kell hogy adja valaki másnak a stafétabotot. Tehát kipróbáltunk egy csomó másik dobost, mielőtt Trym mellett döntöttünk, és szerencsére Samoth-ot meg viszonylag rendszeresen kiengedték. Igazából minden ment tovább a maga útján; nem volt ez egy megkerülhetetlen akadály. Ezzel együtt azért ebből a helyzetből természetszerűleg fakadt, hogy nekem egyre többet és többet kellett magamra vállalnom az egész dolog kreatív részéből, de igazából mindig is én voltam az, aki az egész szervezésért és a stúdióért felelős volt.

 

Az utolsó kérdés Bård-hoz kapcsolódik. Mindenki jól tudja, hogy mi történt 1992. augusztus 21-én Lillehammer-ben, és mi lett ennek a következménye. Számodra ez egyfajta megbélyegzés, megbélyegzett ember lett ő? Amikor együtt álltok a színpadon, ez tulajdonképpen azt is jelenti, hogy közösséget vállalsz vele. Mit gondolsz erről a helyzetről?

Azt hiszem, már akkor is meglehetősen nehéz volt – mindannyiunknak, mindenkinek, aki ismerte őt –, hogy ilyen szituációba került, mivel igazából egy nagyon barátságos és kellemes személyiség. És azt hiszem, senki nem tudja istenigazából, hogy mi történt és pontosan mi vezetett ehhez a helyzethez. Azt gondolom, hogy mindig vannak ehhez hasonló tragédiák. És ha közel állsz valakihez, aki egy ilyen helyzetbe kerül, akkor az egész embert, az egész személyiséget fogod látni – de természetesen kívülállóként nagyon könnyű hirtelen ítélkezni és leírni az illetőt. Voltak mindenféle összesúgások, és az emberek kicsit megrökönyödtek, amikor meghívtuk Bård-ot, hogy játsszon velünk a 2014-es fellépéseken – de számomra és Samoth számára ez teljesen magától értetődő volt. Letöltötte az kiszabott idejét, és a nyugati társadalomban megvan az az elképzelésünk, hogy üld le a büntetésed, és utána új lappal tudsz kezdeni. Ő egy nagyon jó családapa, és igazából mindannyiunknak meglehet a maga véleménye arról, aki ilyen helyzetbe kerül: a büntetése túl enyhe vagy túl szigorú volt. De összességében van ez az igazságszolgáltatási rendszerünk, amelyiknek a működésében demokratikus módon megállapodtunk: az az ajánlat, hogy ha letöltöd a büntetésedet, akkor nulláról újrakezdhetsz mindent. Ha egy rajongó szerepében gondolom ezt végig… ha a morálodon, a tűrőképességeden már túlmegy ez a dolog, és kevésbé tudod mindezt tolerálni, mint a társadalom úgy általában, nos, akkor a norvég black metal nem neked való. Ezt a kettő nem megy együtt – én nem hallottam még politikailag korrekt norvég black metal-ról.

 

Köszönöm a beszélgetést!

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/