Kalmah, Vreid és Slegest a Dürer-kertben

 Joulupukki jött, látott – és mindent vitt

Az év végének közeledtével szerkesztőségünk tagjai már hosszasan agyalnak azon, hogy az Év koncertje díjat ki is kapja. Úgy tűnik, hogy számomra ez a probléma viszonylag gyorsan megoldódott – de ne szaladjunk ennyire előre, először is nézzük meg, hogy mi is történt múlt hét pénteken a Dürer-kertben.

Három fellépőt vártunk aznapra: a vendégzenekar a norvég Slegest volt, akik nem is olyan régen – szinte napra pontosan két hónappal ezelőtt – a Taake vendégeként játszottak az A38-on. Őket követte az a norvég Vreid Sogndal-ból, akiknek a működése nem teljesen ismeretlen a magyar hallgatóság számára: nagyjából tíz évvel ezelőtt a Kék Yukban üdvözölhettük őket. A főzenekar, a nap fénypontja pedig a finn Kalmah volt, akik fennállásuk első magyarországi koncertjére jutottak el.

Személy szerint én a Kalmah-ot szeretem, hallgatom őket az első albumuk óta, és játszom is tőlük a Hades című dalt, de soha nem éreztem úgy, hogy a szívem csücskében be tudtak volna költözni – ez a helyzet ezzel az estével kicsit megváltozott. A Vreid-ről annyit kell tudni, hogy a Windir motorjának számító Terje Bakken 2004-es halálát követően a zenekar feloszlott, és a maradék tagok alapították meg a stílusban hasonló, de azért jópár elemben más zenét játszó Vreid-et, és velük is úgy vagyok, mint a Kalmah-val: tetszik, amit játszanak, a régi Windir-dalokat különösen szeretem, de igazából soha nem éreztem úgy, hogy ne tudnék a zenéjük nélkül élni. Tehát úgy futottam neki ennek az estének, hogy biztosan nagyon jó fellépés lesz, de idén már lehetetlen kiemelkedőt alkotni az elmúlt fél év fellépéseit tekintve.

Mint annyiszor, most is tévedtem.

A Kalmah tagjai erősen megfáradtak, amire Pestre értek. Hosszú volt ez a turné, és elmondásuk szerint előző este elfogyott azért egy-két üveg sör is, úgyhogy a délután fél ötös interjú kezdetekor Pekka és barátai még csendesen gyengélkedtek a backstage-ben. Láttunk már nagy csodát és megismételhetetlen újjászületéseket, hiszen a este hatkor még teljesen üzemképtelen Olve Eikemo is egészen jó fellépést produkált pár órával később, úgyhogy emiatt azért nem kellett aggódni. Viszonylag egyszerű volt az este menetrendje: harminc percet kapott a Slegest, hatvanat-hatvanat a Vreid és a Kalmah, közte pedig húsz-húsz perces átszerelés, azaz műsorzárás picivel negyed tizenegy után.

Nulla felhajtás mellett vonult fel a színpadra a már akkor is nagyon felspanolt állapotban lévő közönség elé az est első zenekara, a norvég Slegest. A nem feltétlen metalosnak kinéző csapat egyre több embert vonzott a színpad elé, áldásos ez a 041-es terme a Dürer kert-nek, ugyanis mint a legtöbb általam látott banda itt, ők is nagyon jól, szépen, tisztán szóltak. Persze nem a szenténekeké volt ez a félóra – mondjuk norvégoktól mit várnánk –, hanem bemutatták nekünk, milyen is az igazi északi mocsok. A black metal olykor punkosabb, olykor doomosabb oldalát mutatták, az egyik újalbumos (Introvert) dal mintha csak egy Kvelertak-nóta lett volna (úgy tűnhet, a black’n’roll a modernkori norvég népzene?). A mellénybe öltözött, nyakában első blikkre egy emberi csigolyát viselő frontemberről érdemes külön beszélni egy kicsit, ugyanis annyira látszott a színpadon, hogy ő most érzelmek tengerét éli meg, az énekek közt, a szólóknál, bizonyos dallamoknál egy festmény lehetett volna az arca, annyira kiültek rá a zene közben átérzett emóciók, ekkora beleélést ritkán látni. Mivel elég szűkös játékidőt kaptak, ezért túl sok beszéd nélkül darálták le a szetjüket, és a tűéles hangzás mellett (bár azért nincs túl sok hangszerrel dolga a hangmérnöknek), az avatatlan fülek is maximális elismeréssel bólogatták végig a teljes setet.

A Slegest után villámgyors átszerelés, és elkezdték a Vreid-et beüzemelni. Igazából a Vreid és a Kalmah zenéje is sok kiállással és szólóval díszített, ebből kifolyólag a hangosítás és a keverés kulcsfontosságú – és szerencsére ezen az estén a hangtechnika az elvárásoknak megfelelően tette a dolgát. Még el sem kezdtek a norvégok játszani, de már akkor lehetett érezni, hogy van valami a levegőben – a hallgatóság nem csendesen, békésen várta a Vreid-et, hanem folyamatosan üvöltve, időnként az zenekar nevét kántálva, úgyhogy már az első hangok megszólalás előtt is elég jó hangulat volt a nézőtéren, ami a zenészek megjelenése után tovább fokozódott. A norvég zenekar meglehetősen erős dallamokban – az ős, a Windir dallamai egy csomó esetben az sogndali népzenéből származnak, tekintve, hogy a zenekar lelke, Terje nagyon erősen kötődött a népzenéhez (is) – emlékszem egy régi koncertvideóra, amin a backstage-ben unatkozó Terje éppen tekerőlanton játszik, mert akkor éppen az akadt a kezébe. A Vreid további specialitása, hogy a dallamokban meglehetősen erős zenét egy nagyon jó, pörgős, ellenpontozó dobolással támogatja meg, ezentúl pedig Sture gitárja az, ami egy folyamatos és biztos zenei alapot nyújt. A basszusgitár is tökéletesen szólt, pontosan úgy és annyira, ahogy és amennyire kellett, úgyhogy a hangzásra nem lehetett panasz.

 

A pici színpadon sokkal jobban lehetett érezni a fellépés dinamizmusát, különösen úgy, hogy a zenészek gyakorlatilag karnyújtásnyi távolságban voltak a közönségtől. Az egész fellépést jól láthatóan és jól érezhetően szétvetett az energia (ezt hallottuk: Heimatt, Black Rites in the Black Nights, Disciplined, Lifehunger, Journey to the End, Væpna lengsel, Sólverv, Flowers & Blood, One Hundred Years, Raped by Light, Pitch Black), és ez a nézőtérre is tökéletesen átjött. A fellépés után volt lehetőségem az egész zenekarral beszélgetni – ezek a fiúk este tizenegykor is folyamatosan pörögtek, és amikor megkérdeztem tőlük, hogy mennyire fáradtak, akkor nagy röhögve mondták, hogy ‘basszus, egy ilyen fellépés után, hogy gondolod?’ Éles volt a kontraszt a Vreid legutóbbi koncertjével – ők is úgy emlékeztek, meg én is, hogy az a fellépés elég lagymatag volt, tulajdonképpen lement minden különösebb ovációt nélkül, itt viszont a hallgatóság is és a zenészek is teljesen fölpörögtek. A norvégok szerint a mostani turné legjobb közönséget kapták ki Pesten, és hát igazából sem a fellépőkre, sem a hallgatóságra nem lehetett panaszkodni. Tulajdonképpen ha az este ezen a ponton befejeződik, és mindenki elindul haza, már akkor is egy meglehetősen tartalmas bulin lettünk volna túl – de a java még csak ezután jött.

Újabb gyors átszerelés, és húsz perc múlva már a színpadon is volt a Kalmah – a kecskeszakállas, sörszagú Joulupukki jött, látott, és mindent vitt, de tényleg mindent. A kora délután még meglehetősen leharcolt Pekka főnixként föltámadt, és nagy poénkodások, nagy röhögések közepette tulajdonképpen egy jutalomkoncertet nyomott. Természetesen nem lehetett megúszni a finn-magyar nyelvrokonságon való poénkodást, kötelező megjegyzés volt bármilyen beüvöltésre, hogy ‘basszus, nem értem – hát ez lenne az a nyelv, ami rokon, hát én ebből semmit nem értek!’. Gyorsan felelevenítette a háromszavas közös szókincset, amelyik még fiatalkorából származott: valami ‘mattyar feheer por’ feliratra emlékezett (…izé, el tudom képzelni…). A fiúk nagyjából az egy dal – egy perc poénkodás – újabb egy dal – újabb egy perc poénkodás rendszerben játszottak, és tiszta örömzene volt ez mindenkinek.

Nagyon sok fellépő a műfaji megkötések által elvárt zord képpel vonul föl egy olyan koncertet adni, mintha az egy otthoni gyakorlás lenne –  semmi interakció, semmi kommunikáció, fölmegy-játszik-lejön-hazamegy. Ezzel ellentétben a finnek végigröhögték és végigvigyorogtak az egész fellépést. Döbbenetes egy gépezet a Kalmah: ez a hobbizenekar tulajdonképpen két testvér zenei ötleteire épül (bár Antti Kokko sajnos nem volt jelen a turné több állomásán, így nálunk sem) ahol Pekka dobja össze a zenei vázlatot és a favágást, és az összes kiállást–dallamot–szólót pedig a testvére, Antti, akinek “földi helytartója” ezennel Harri Hytönen volt.

Az élvezet mellett én általában tanulni állok az első sorba, szimplán érdekel, hogy ezek a zenészek mit és hogyan játszanak (legalább ellesem, hogy mit és hogyan kellene hogy otthon gyakorolják). Az este egyik tanulsága az volt, hogy úgy zenélni, ahogy Pekka zenél, igazából nem lehet. Pengetőt ujjheggyel fogni, és azt egy ergonómiailag teljesen lehetetlen szögben, a húrra merőlegesen tartva pengetni elvileg nem lehet – gyakorlatilag viszont istentelenül jól szólt, amit Pekka csinált. Harri ‘csupán’ annyit tett, hogy megállt a rendezői jobbon, és hatvan percet megállás nélkül végigszólózott; eközben folyamatosan az első három sorra vigyorgott, és mindenegyes bonyolultabb szólónál-futamnál a szemöldökét húzogatva kikacsintott a közönségre, hogy ‘na ezt nézzétek, gyerekek, ezt is milyen faszán el tudtam játszani!’. Szó sem volt itt hivalkodásról vagy műmájerkedésről – ez a figura is hihetetlenül élvezte az egész fellépés légkörét, szerette, amit csinált, és roppant közvetlenül végigpoénkodta a fellépést.

Az egész buli bizonyos szempontból az egyetemi időket idézte: az őslénytan professzorom – talán nem fog megsértődni, ha elárulom ezt a műhelytitkot – minden előadásán elmondott egy-két poént, amiket már egy jó ideje mindenki ismert. És azért ismertük, mert az általa kézzel írt előadásjegyzetben a tananyag mellett maguk a poénok is szerepeltek – hát így nézett ki Pekka Kokko saját felhasználásra szánt setlist-je is, ahol két számcím közé az elmondandó poén is oda volt írva. Miután kibökte, hogy az első sorban páran ezen röhögünk, teljesen függetlenítette magát az odaért poénoktól, és mondott mást, nem volt itt semmi gond.

Az egész fellépésen nagy mozgás volt – már amennyire ebben a tömegben ezt meg lehetett tenni –, és a hallgatóság teljes extázisban hallgatta a Kalmah hatvanperces fellépését. Ráadásnak megkaptuk a Hades-t (Swamphell, Pikemaster, The Evil Kin, Moon of My Nights, Seventh Swamphony, 12 Gauge Intro, 12 Gauge, Take Me Away, Heroes To Us, The Black Waltz, Hades), és …és most azt kellene hogy írjam, hogy a művészurak fogták magukat, szépen elvonultak, se puszi-se pacsi-se pá, beültek a backstage-be kajálni-sörözni, majd felszálltak a buszra, és továbbmentek …de itt nem ez történt. Gondolom, a fellépés után azért lecsúszott egy sör, majd cakli-pakli az egész zenekar csatakosan, ahogy volt, levonult a merch-höz – ahol már ott sorakozott a Vreid társulata. Itt kezet lehetett velük fogni, lehetett kicsit haverkodni és dumálni, pólót–CD-t dedikáltatni, kinek mi volt a szíva vágya aznapra. Nagyon ritka az ilyen nyílt és barátságos hozzáállás, és ha lehet, ezzel a Kalmah még nagyobbra nőtt a szememben.

A fellépés összegzésére általában le szoktam írni, hogy igen szép volt – igen jó volt, vagy nagyon szép volt – nagyon jó volt, de most egy picit meg vagyok lőve. Vannak az elsővonalbeli kedvenceim, akiknek minden hangjegyét ismerem, nagyon sok rettenetes albumot és elcseszett fellépést megbocsájtottam nekik – mind itt járt nálunk az elmúlt hónapokban. Aztán vannak a másodvonalbeli kedvencek, akik nagyon-nagyon jó zenét játszanak, nagyon jók a fellépéseik, és a világért sem hagynám ki őket, de azért nem kaparom a falat, ha nem láthatom őket – az idén a Dark Funeral és az Ahriman kivételével volt szerencsém látni az összeset, tehát zeneileg szerintem én még az életem során nem voltam annyire elkényeztetve, mint az idén.

Ezzel együtt az év koncertjét a Vreid és a Kalmah adta – nem együtt, hanem külön-külön. Kívánom, hogy csak fele ilyen legyen a 2019-es év.

Ezúton is szeretnénk megköszönni a Dürer-kert last minute segítségét és a Hammer Music támogatását, nélkülük az év legjobb koncertjének dokumentálásáról maradtak volna le olvasóink.

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/