You want more metal? – Dark Tranquillity, Equilibrium koncertbeszámoló

Fellépők: Dark Tranquillity (SWE), Equilibrium (D), Vinegar Hill (AT), Ghidrah (AT)

Helyszín: Barba Negra Music Club, Budapest

Időpont: 2018. április 2.

 

25507928_10154862059090448_1289238437743668573_n

Az április elsejei bolondozás és a húsvét hétfői locsolkodás után éppen ideje volt visszatérni a metaltavaszba. Az óraátállításnak is köszönhetően még fényes nappal történt meg a kapunyitás a Barba Negra Music Club-ban, ami meglehetősen furcsa élmény volt. Persze aztán bent minden ilyesmi érzés szertefoszlott, fél 7-kor a húrok közé csapott az osztrák Ghidrah. Elég nagy vehemenciával kezdtek bele a buliba, elmondták, hogy nagyon örülnek, hogy itt lehetnek, mi is ahogy tudtunk, bólogattunk, bár egy minimálisan stílusidegen volt ez a core-os zene. Nem teljesen a Ghidrah közönsége volt ez, a breakdown-okra leginkább csak az énekes bólogatott, amúgy gyöngysorral a nyakában. Persze nem fordított hátat a színpadnak a közönség sem. Viszonylag egyszerű, de nagyon jó húzású groove-os témákkal is operáló, faszán, dinamikusan megszólaló zene volt, és jól is dörrent meg, így akik nem ismerték a dalokat, azok is jól szórakoztak, a basszusgitáros crabcore-os mozgáskultúrája meg szintén elég mókás volt.

ghdirah (2)

Rövid átszerelés után a színpadra lépett a Vinegar Hill, akiknek már akkor odaadtam volna „az este színpadi produkciójáért” járó díjat. Az osztrák csapat eleinte kicsit furcsának hangzó nevét az ír felkelés véres leverésének helyszínéről kapta a nevét. Ennél sokkal vidámabb produkciójukat ideillőbbnek éreztem, mint a honfitársaikét, bár érdekes módon az ő zenéjük is elég sok „külső” elemmel van tarkítva – már a második dal, a Last Piece of Me elég punkos húzású, de modern és progresszív metalos elemeket is felfedeztem. A Tarzan-hasonmás énekeskolléga pedig akkora beleéléssel ugrált és rohangált a színpadon, hogy nehéz volt róla a szemeket levenni. Az első perctől ott voltak, bár jó volt a Ghidrah bulija is, de a Vinegar Hill fényévekkel profibbnak tűnt, a színpadi jelenlét, a kommunikáció és persze a dalok is hozzájárultak ahhoz, hogy az egyre gyűlő tömeg tényleg bulizzon.

A banda bár állítása szerint a melodic death metal tradícióját viszi tovább, azért én úgy éreztem, el is tér attól a már említett módokon, ami miatt tényleg „odaszegezte a füleinket a színpadra”. A frontember Dominik Stadler mellett a többiek is kaptak szerepet – Michael Dreschnig gitáros a tiszta éneket szolgáltatta, és a háttérben megbúvó hangszeresek is mind megkapták a nekik kijáró tekinteteket, egy-egy rész vagy szóló erejéig kimásztak a színpad elejére. A csapat főként a legutóbbi, 2017-es, Ghost Flowers c. albumára koncentrált, mondhatni, hogy az őszi album lemezbemutatója volt, csupán a The Ominous Needs szólt az eggyel korábbi korongról, úgyhogy minden jelenlévő „friss tudást” kaphatott a Vinegar Hill munkásságát illetően.

Elérkezett az este a közönség egyik része által leginkább várt performanszához – meglehetősen sokan inkább a német Equilibrium fellépése miatt váltottak jegyet – nem hiába, a csapat a 2010-es évek óta hatalmas népszerűségnek örvend hazánkban. Számomra az Erdentempel és Armageddon albumuk már nem annyira hozzák vissza azt az érzést, amit a korábbi Equilibrium adott, én úgy érzem, hogy kevesebb az a végtelenül egyedi, kreatív és pompázatos dallam már az újabb anyagokon. Ettől függetlenül mindig szívesen nézem meg az egykor kedvencek közé tartozott csapatot. A legutóbbi albumról talán csak a Rise Again az, ami visszahozza a jó kis Rekreatur-os hangulatot, a többi valahogy túlmesterkedett, belassult, kevésbé kreatív, jó-jó, de egyszerűen nem az a frissesség és erő van benne, mint a régi Equilibriumban. De hagyjuk is ezt a túlságosan is szubjektív véleményt, elkezdődött a koncert, ideje bulizni, élvezni a produkciót. Elsőként az instrumentális Prey-t. Basszusgitáros nélkül. Szóval az volt, hogy valami elég nagy hiba csúszott a rendszerbe, ugyanis Robse mikrofonja a teljes dal alatt nem szólt. Szerencsére hamar a probléma megoldására siettek, addig Robse mit volt mit tenni, járkált, headbangelt, vigyorgott, tartotta a kapcsolatot a közönséggel, meg a lelket bennük, vállat vont, hogy hát nincs mit tenni… ¯\_(ツ)_/¯

equi (1)

Egyébként érdekes, nem egészen tudom, hogy működik, de az első sorok rajongói úgy buliztak, mintha semmi probléma nem lenne. A hardcore rajongóknak ennyire mindegy, mi történik a színpadon? De nem ítélek én senkit, inkább mesélek tovább. Szerencsére a Waldschrein-t már vokállal együtt hallottuk, kezdett összeállni a produkció, bár itt is elég zavaró volt, hogy nincsen basszusgitáros. Konkrétan négy ember játssza ezt a meglehetősen sok elemből álló zenét… Valamiért olyan érzésem volt, mintha egy egész jó Equilibrium-tribute zenekar állna a színpadon.. Aztán elkezdtem azon filozofálni, hogy vajon milyen faktorokból áll össze az emberben a tributeband érzés… Aztán szerencsére meglepett a zenekar egy Sagas-trióval, egymás után a Blut Im Auge – Dämmerung – Unbesiegt azért egy kellemes kombó volt, bár ezeket is főként a régi, nosztalgikus élményekbe kapaszkodva tudtam élvezni. Szóval folytatódhatott a tűnődés, pláne, hogy a hangosítás valahogy egyre rosszabb volt, annak ellenére, hogy inkább az a jellemző, hogy a buli vége felé kiegyenlítik. Hát, itt nem. Továbbá elég halkan is szólt, simán beszélgetni lehetett alatta, csak négyen voltak a színpadon, és valahogy úgy éreztem, mintha a zenekar sem annyira élné, amit csinál. Beszélgettem pár „igazi” rajongóval (tehát olyannal, aki az újabb dolgait is szereti az Equinek), és tőlük is azt hallottam vissza, hogy vérszegénynek tartották a bulit, úgyhogy ez azért jelent valamit. És rövid is volt, a Born to be Epic után le is vonult a színpadról a Scooter, pardon, Equlibrium. Ugyanis a fahangon történő „töptöröppözés-éneklés” után a másik nagy német zenekar koncertjén éreztem magam… Szóval nehéz erről a buliról írni. Egy zenekar elsődleges célja a koncertezéssel az, hogy a rajongókat boldoggá tegyék, és az első sorokban, meg a zúzdában ment is a bulizás (bár a Verbrannte Erde wall of death valahogy csaknem akart összejönni, de végül circle pit is kialakult), a zenészek tették a dolgukat, úgyhogy elméletileg panaszra nincs ok…

equi (6)

Mondjuk ez ma nem is feltétlen az ő estjük volt, a Dark Tranquillity volt a buli sztárja. Tőlük viszont egy minden tekintetében profi bulit kaptunk, szuper hangzás, talán a stúdióminőségnél kicsit jobban doromboló basszus, ami csak jót tett, gyönyörű fények, szinte már steril színpadkép, IRL koncertdévédé. Az egész steril érzést szerencsére lazította az, hogy a zenészek, bármennyire is melodic death metal-ősatyák, és már nem is feltétlen annyira fiatalok, elmondhatatlanul barátságosak voltak, és emberközelinek tűntek a színpad deszkáiról is. Gondolom nem meglepő, hogy elsősorban a tavaly előtti, Atoma c. albumra koncentráltak, de azért a műsorba szerencsére belefért egy csomó dal a 2007-es Fiction-ről is – hogy is lehetne kihagyni olyan dalokat, mint a Terminus, az örök-zárótétel Misery’sCrown, vagy mondjuk a The LesserFaith? Elég hasonló setlistet játszanak minden állomáson, ugyanis az egyik felkonferáláskor egy rajongó bekiabálta, Mikael Stanne mondatát befejezvén, hogy az Icipher jön. Mikael viccesen meg is jegyezte, hogy na igen, valaki úgy látszik, olvassa a setlistünket!

equi (5)

Nagy örömömre az örök kedvenc, ’99-es Projectorról is elhangzott egy dal – az oldschool fanok kicsit megőrülhettek, amikor felhangzott a Therein – és ahogy azt illik, a fő riff játszásakor igyekeztük túlharsogni a gitárt, ami nagy örömömre sikerült is. Dark Tranquillity-ék sem babráltak túl sok átkötő szöveggel, a frontember néha megkérdezett minket, hogy akarunk-e még több metált, mert akkor jelezzük, és megkapjuk, meg bemutatta a zenekar tagjait.

dark tranqui (4)

Profi, meggyőző buli volt, profi, meggyőző zenészekkel – az ősz haj- és szakállzuhatagos Anders Iwers látványa a színpadon szintén kimondottan szórakoztató, meg valahol elég menő volt (bár 45-nél nem idősebb a csóka, de hát nem lehet mindenki annyira vörös, mint Mikael). Valahol egyébként elképesztő belegondolni, hogy a DT már azelőtt death metalt játszott, mielőtt megszülettem, és most itt vannak, és ott lehetek a koncertjükön, és ők még mindig olyan beleéléssel és odaadással zenélnek fiatalabb-idősebb rajongóiknak, mit most. A beleélés pedig azt hiszem, a rajongók részéről is megvolt, rengeteg énekelték a dalszövegeket, 1-2 zavaró elemtől eltekintve rutinosan, tempósan pörgött úgy a  moshpit, mint az egész közönség is – bár legközelebb légyszi bor helyett inkább sörrel önthetnétek le, az legalább jó a hajnak.

dark tranqui (1)

Talán a legjobban úgy tudom összefoglalni az estét, hogy színes, sokféle élménnyel gazdagodhattunk, azt hiszem, szinte mindenki megismert számára legalább egy új zenekart, és nem is csak az előzenekarok közül – a skandináv death metalosok kicsit folkolódtak, a folkosok pedig kicsit ismerkedtek a „göteborgi iskolával”, de végtére is mindenki jól szórakozott. Kíváncsian várjuk mind az Equlibrium, mind a Dark Tranquillity (a nap kihívása: írjátok le ötször egymás után mindkét zenekar nevét úgy, hogy a megfelelő számú L betűt használjátok mindegyikben) soron következő albumát!

Köszönjük a Concertonak!

Beszámoló és képek: Vica

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/