“Mindenki ugyanolyan akar lenni, mindenki hasonlítani akar a másikra, mert éppen ezt a világot éljük.”-interjú Varga Zoltánnal, a Rockmaraton Fesztivál főszervezőjével

Cseppet sem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt évtizedben a fesztiválok lettek azok a rendezvények, amelyek évről-évre a legnagyobb embertömeget mozgatják meg a tavaszi-nyári időszakban. Szinte alig maradt olyan zenei stílus, amelynek ne lenne egy fesztiválja, így a zenére éhes közönség meglehetősen széles palettáról válogathat, hiszen az utóbbi időben egymás után, rohamszerűen bukkantak elő újabb és újabb zenés rendezvények. Vannak azonban olyanok is, amelyek komoly múltra tekintenek vissza, bizonyos értelemben történelmet írtak, és alapos átalakulásokkal ugyan, de évről-évre várják a hű rajongókat. Ezen fesztiválok közé tartozik hazánk egyetlen, csak és kizárólag rockzenét dübörögtető fesztiválja, az immár néhány éve Dunaújvárosba költözött Rockmaraton Fesztivál is. Mivel jövő héten ismét dübörög a fémzene a Szalki-szigeten, ennek apropójaként a fesztivál főszervezőjét, Varga Zoltánt kérdeztük többek között jelenről, múltról, jövőről, nehézségekről és pozitivitásokról, de mielőtt lelőnénk az összes témát, lássuk hát az interjút:

29133060_10157135188861521_7680167798953213952_o

IDÉN IMMÁRON 28. SZÜLETÉSNAPJÁT ÜNNEPELHETI A ROCKMARATON FESZTIVÁL, AMELYRŐL TÚLZÁS NÉLKÜL MONDHATJUK, HOGY AZ ORSZÁG LEGNAGYOBB ROCKZENEI FESZTIVÁLJÁVÁ NŐTTE KI MAGÁT A KÖZEL HÁROM ÉVTIZED ALATT. MESÉLNÉL EGY KICSIT ARRÓL, HOGYAN KERÜLTÉL KAPCSOLATBA A ROCKMARATONNAL, ILLETVE MIÓTA VÁLLALSZ DÖNTŐ SZEREPET A SZERVEZÉSBEN? 

Tulajdonképpen 2004-ben kerültem bele a Rockmaraton Fesztivál szervezésébe, de maga a fesztivál 1991 óta működik. Ugye sokan tudják, hogy az első tíz évben Szekszárdon volt, majd 2001-től Pécsre költözött, és én a negyedik pécsi fesztiválon kerültem a képbe, illetve 2008 óta mint operatív főszervező tevékenykedem.

HOGYAN TEKINTESZ VISSZA AZ ELMÚLT ÉVEKRE A FESZTIVÁL SZEMPONTJÁBÓL? MIT/VAGY MIKET TARTASZ A FESZTIVÁL LEGNAGYOBB SIKERÉNEK, ILLETVE MELYEK VOLTAK, MELYEK AZOK A NEHÉZSÉGEK, BUKTATÓK, AMELYEKKEL AKÁR ÉVRŐL-ÉVRE MEG KELL KÜZDENETEK? 

Azzal kezdeném, hogy a Rockmaraton Fesztivál történetét eléggé két részre kell osztani, a Csörge-tavi időket vegyük is külön: abban az időben ez a fesztivál még abszolút egy sajátos jellegű rendezvény volt, egy színpaddal, ahol csak hazai zenekarok játszottak. Tulajdonképpen 2006 illetve 2008 között kezdtük el lényegében átalakítani a fesztivált, akkor kezdtünk el külföldi fellépőket is meghívni, ebben az időben bővültünk kettő, majd három színpadra, szóval ebben az időszakban kezdtünk el igazán nőni, terjeszkedni. Ez a – fogalmazzunk úgy – átalakulás 2014-ig totál lezajlott, de ugyanebben az évben helyszínváltás is történt, így immáron negyedik éve egy teljesen új jellegű Rockmaratonról beszélhetünk.

Jobban belegondolva inkább azt mondanám, hogy három részre lehet osztani a fesztivál történetét, a nagyobb változások alapvetően helyszínhez kötöttek voltak. Belegondolni is sok, hogy 2006 óta mennyi idő telt el, és természetesen ezalatt voltak borzasztó nehéz feladatok, amik alaposan próbáratettek bennünket, de persze számtalan örömteli pillanatot is elkönyvelhettünk. Hogy mit tartunk a legnagyobb sikerünknek, eredményünknek? Talán azt, hogy ennyi idő elteltével is meg tudtuk őrizni a szubkultúrális jellegét a fesztiválnak, ebben szinte biztos, hogy itthon unikálisak és egyedülállóak vagyunk, hiszen úgy gondolom, nincs még egy száz százalékig metalzenei szubkultúrális fesztivál Magyarországon, de egyébként ez más szubkultúrális vonalakra is igaz, hiszen nézzünk körül: nincsenek rapzenei fesztiválok, reggae fesztiválok, talán egy-egy folkzenei fesztivál feltűnik, de nagyjából ennyi. A Rockmaratonhoz visszakanyarodva ez tulajdonképpen a fennmaradás titka is volt egyben, és igaz, hogy a hosszú évek alatt változnak az emberek, változnak a körülmények, de amellett mindig teljesen fixen kitartottunk, hogy a Rockmaraton egy igazi metalfesztivál maradjon, így direkt nem is váltottunk a populáris zene irányába. Ez különcség volt és az is maradt a részünkről, ami miatt lehet hogy hülyének is voltunk nézve, főleg a kétezres évek második felében, talán olyan 2010 körül, hiszen záporoztak a kérdések, hogy miért nem hívjuk meg például a Quimbyt, vagy miért nem lépnek fel a fesztiválon “lightosabb” zenekarok, amivel valamennyire nyitnánk a mainstream felé. Most már utólag szerintem mindenki számára belátható, hogy miért: mert a fesztiválnak az volt az egyetlen esélye a fennmaradásra, hogy egy szubkultúrális rendezvény marad, kész.

VAN OLYAN ROCKMARATON, AMELY SZÁMODRA A KEDVENC, ÉS A LEGJOBB EMLÉKEKET ŐRZÖD RÓLA? 

Hogyne, a 2017-es. A 2016-os azért egy nagy kataklizma volt a fesztivál életében, tudjuk, hogy miért. A 2012-es Rockmaratonról ez szintén elmondható, hiszen azt akkor úgy éltük meg, hogy kész, itt a vége, nem lesz több, így ez adott egy különleges hangulatot az eseménynek. Persze mint tudjuk, nem ez volt a vége, sőt, utána két évig még ugyanazon a helyszínen maradtunk. A tavalyi egyébként azért volt extrán különleges, mert akkor borzasztóan akartuk ezt a fesztivált minden tekintetben, holott előtte egy évvel úgy festett megint, hogy itt a vége, persze akkor bennem is felmerült, hogy nem akarom tovább csinálni. Igazából a Rockmaratonos pályafutásom tizenhárom éve alatt a 2017-es telt el a legjobb hangulatban, és a legkiegyensúlyozottabban, mi szervezők szerintem akkor éreztük magunkat a legjobban. Hozzáteszem, ehhez a 2016-os események is nagyban hozzájárultak, onnantól kezdve nem voltak tabuk, mi is átértékeltünk magunkban sok mindent, megtanultunk úgymond kisebbek lenni, és megtanultunk azt a szintet is értékelni, amit a fesztivál el tud érni. Jobban tisztában vagyunk vele, hogy mire vagyunk képesek, és mire nem. Idén is arra számítunk, hogy meglesz a napi 6-8 ezer látogatónk, és bár nem tekinthető kicsinek a fesztivál, mégis családias, jó hangulatban fog telni, ahogy ezt megszokhattuk. Őszintén szólva a továbbiakban is valahogy így látom a fesztivál jövőjét, nem akarunk ennél jobban terjeszkedni, nem akarjuk még nagyobb szintekre emelni a dolgokat: itt nem lesz soha Iron Maiden, vagy Judas Priest, ahhoz el kell menni más fesztiválokra. A Rockmaraton sokkal inkább a kulturális közegek kiszolgálója akar lenni, és még a rock/metal színen belül is. Egyszóval nem célunk, hogy a fesztiválon arénazenekarok játsszanak, mint például a Limp Bizkit, vagy hasonló óriások. Nekünk az a kaliberünk, ami a felhozatalunkban is látható, és szerintem ez áll jól. Ilyen méretben lehet olyan fesztivált összehozni, aminek megvan a sajátos hangulata, ahol be tudsz menni tombolni, pogózni a közönségbe ha akarsz, és sokkal életszerűbb az egész, mint egy 30-40 ezer fős fesztiválon.

HA MÁR EMLEGETTÜK A ZENEKAROKAT, AKKOR MARADJUNK KICSIT ENNÉL A VONALNÁL. FŐSZERVEZŐKÉNT HOGYAN LÁTOD, VÁLTOZOTT A KÖZÖNSÉG IGÉNYE AZ ÉVEK MÚLÁSÁVAL ZENEI SZEMPONTBÓL? A ROCK, ILLETVE METAL VONALON BELÜL MÁS IRÁNYVONALAKRA VAN INKÁBB IGÉNY, MINT MONDJUK 10 ÉVVEL EZELŐTT, AVAGY ILYEN ÉRTELEMBEN NEM LEHET KÜLÖNBSÉGET TENNI? 

Erről azt gondolom, hogy ebben a zenei világban szinte állandóan vannak apróbb-nagyobb hullámok, amik éppen divatosak, vagy jobban mennek. Most éppen azt látjuk, hogy a black, illetve a thrash metal az utóbbi pár évben jobban előtérbe került, ellenben például a folk metallal, aminek a kétezres évek elején hatalmas nagy hype-ja volt, viszont mára jelentősen visszaesett. Megemlíthetném a metalcore-t is, ami szinte berobbant a kétezres évek közepén a köztudatba, és amiről azt gondoltuk, hogy ez teljesen újra fogja írni a metalt, azonban mára szinte sehol nincs. Ebből jól látszik, hogy az apró hullámzások folyamatosan jelen vannak, úgy is mondhatnám hogy a súlypontok évről-évre máshova tevődnek. Ezzel a változással mellesleg semmi baj nincsen, ami inkább szomorú, és valahol ijesztő is, az nem más, minthogy jellemző a kiöregedés. Szinte alig látok a színtéren új arcokat, ami pedig elkeserítő. Meg lehet nézni egy nyugat-európai fesztiválplakátot: az első három, legnagyobb betűs headliner minimum hatvan év fölött jár, de inkább a hetven felé közelítenek. Különben szinte bármelyik külföldi fesztivált megnézheted, azt fogod látni, hogy az első 7-8 fellépő átlagéletkora ötvenöt körül van. Persze van egy két üdítő színfolt, de nem ez a jellemző. A stílusokban itt is van eltérés, de sajnos azt veszem észre, hogy a punk kezd teljesen kihalni. Nem tudsz egy valamirevaló punk, vagy hardcore bandát mondani, akik még fiatalok, idén például lesz Madball, de ők is harminc éve vannak a pályán. De folytathatnám, ott van az Agnostic Front, vagy a Sick Of It All, akik persze baromi jók, és imádjuk őket, de meglehetősen eljárt felettük az idő. Persze ki számít fiatalnak? Aki húsz-harminc éve van a pályán? Ezzel azt akartam mondani, hogy iszonyú kevés azoknak a zenekaroknak a száma, akik az utóbbi években, évtizedben komoly szintre tudtak eljutni, és ki tudtak törni. Nyilván van, de nagyon elenyésző. Itthoni pályán is totálisan ez jellemző: alig találsz olyan zenekart, aki komolyabb eredményeket ér el, és fiatalok. Oké, ott van például többek között az Apey&the Pea, akik sikeresnek számítanak, és őket a mainstream is valamilyen szinten befogadta, és örülünk, mert van nekünk az Apey, de ez eddig csak egy, utánuk pedig megy a keresgélés, hogy kiket lehetne még berakni. Fiatalnak számít persze a Road, meg a Depresszió, de ők is közel húsz éve vannak a színpadon. Mindez, amit elmondtam nem csak a zenekarokra, és a zenészekre igaz, hanem a közönségre is, az ő esetükben is tapasztalható egyfajta kiöregedés: néha elképzelem a fesztivált, ahogy majd öregkoromban megszervezem, és a vendégeim nagy része is már nagypapa korú fazon lesz. Az a baj, hogy nincs komolyabb utánpótlás a fiatal generáció között sem, ami megint csak ijesztő. Közel húsz éve vagyok ezen a pályán, és ennyi idő alatt egyvalamit biztosan megtanultam: nincs rock, és nincs metalzene egyfajta lázadási kényszer, belső ellenállás nélkül. Azokban a zenekarokban, akikben nincs ez meg, vagy nincs bennük egy kitörési vágy, és az inger arra, hogy különbözzenek, azokból soha nem is lesz semmi, ez borítékolható. Ha megfigyeljük, például Amerikában amikor komolyabban elindult a mainstream vonal, és egymást túllicitálva alakultak meg a lányos-fiús zenekarok, nem volt komoly mondanivalójuk, nem volt egyediség, hamar el is tűntek a színről. Minden nagyobb rockzenekar komoly mondanivalót, lázadást hirdet a szövegeiben. A mai fiatalok nagy részében úgy veszem észre, ez már nincs meg, a világ teljesen kiölte ezt belőlük. Ez a generáció már nem akar lázadni, nem akar egyedi lenni, és valahol nem is érdekli őket ez az egész, hiszen a rockzenéhez az is kell, hogy legyen érdeklődésed a mélyebb dolgok iránt. Kamaszként pont azért lesz belőled rocker, mert te más akarsz lenni, szembe akarsz menni az elvárásokkal, és ez az, ami kiveszett a fiatalokból. Ma már sokkal fontosabb az, hogy a srácok, lányok hány lájkot kapnak a Facebookon, az Instagramon a képeikre, és egyáltalán nem fontos az, hogy mit gondolnak róluk, mennyire tudnak önmaguk lenni, nem igaz? Amikor én tinédzser voltam, ez egészen máshogy működött, iszonyú elemi erő volt ezekben a dolgokban: temperával befestettük kékre-zöldre a hajunkat, és akkor úgy csináltunk, mintha punkok lennénk, persze nem voltunk azok, nekünk ez volt a lázadás. Hol van ez ma már? Mindenki ugyanolyan akar lenni, mindenki hasonlítani akar a másikra, mert éppen ezt a világot éljük. Ezzel a kitérővel csak arra akartam rávilágítani, hogy szerintem mindez nagyban közrejátszik abban, hogy ma már senki nem akar rocker lenni, nem akar ezzel foglalkozni, és így nem akar zenélni, nem akarnak pont ezzel kitűnni, mert egyszerűen nem ez a menő.

rockmaraton_2015_2

TALÁN A LEGFÁJÓBB PONT A ROCKMARATON TÖRTÉNETÉBEN A MEGADETH ZENEKAR VÁRATLAN, KÖZVETLEN A KONCERT ELŐTTI VISSZALÉPÉSE. NEM SZERETNÉM HOSSZASAN FESZEGETNI EZT A TÉMÁT, HISZEN NYILVÁNVALÓ, HOGY MIND A SZERVEZŐSÉGNEK, MIND A KÖZÖNSÉGNEK KOMOLY ÉRVÁGÁST JELENTETT. MÉGIS, PÁR SZÓBAN MEGOSZTANÁD VELÜNK, HOGY MI JÁTSZÓDOTT AKKOR LE BENNED, MI JÁTSZÓDOTT LE A SZERVEZŐSÉG FEJÉBEN? FELMERÜLT BENNETEK ESETLEG AZ, HOGY EZ MEGPECSÉTELTE A FESZTIVÁL TOVÁBBI SORSÁT, ÉS ITT A VÉGE? 

Ez egy olyan dolog, amiről lassan két éve nem beszéltem. Akkor adtam ezzel kapcsolatban jó pár interjút, de aztán igyekeztem elfelejteni, és kerülni is a témát, ha valahol szóba került. Utólag persze már jó poén, én is nevetek rajta, hiszen rengeteg vicc, mém, stb. született róla, az egész szerepléshez, meg avokádóhoz kapcsolódóan, de persze ezt akkor és úgy megélni korántsem volt annyira vicces, hiszen először éreztük azt szinte, hogy nem vagyunk a saját fesztiválunk urai. Amit Mustaine csinált, azt valahogy úgy tudnám jellemezni, mintha száz és száz terrorista egyszer csak átvenné az irányítást, és ők döntenének arról, hogy mi történik, mi meg csak ott állnánk, és látnánk, hogy nem tudunk mit csinálni. Ez is körülbelül ilyen volt, akkor azt éreztük, hogy nem vagyunk a helyzet urai, mi mindent megtettünk a magunk részéről a legutolsó pillanatig, minden körülmény adott, és megfelelő volt, aznap 30 zenekar lépett fel, ebből huszonkilenc úgy ment el, hogy elégedettek voltak, és minden a legnagyobb rendben történt. Ez az incidens egyébként a fesztivál történetében is abszolút rendhagyó volt, hiszen a Rockmaraton fennállása óta végülis ők voltak az egyetlen zenekar, akik bármit fel tudtak hozni, és itt is teljesen jogtalan volt. Utólag már nem lepődök meg rajta, hogy így történt, mert azt azért tudni kell, hogy mind a külföldi, mind a hazai szervezők óvva intettek a Megadeth-től többször is, pont ezért, mert ők már tudták, hogy apróbb okokért sok koncertet mondanak le, Dave Mustaine pedig nem egy egyszerű személyiség, rengeteget problémázik, és nehéz vele együtt működni minden tekintetben. Mi azt gondoltuk, hogy ugyan, mi baj lehet, amit kérnek, azt mi teljesítjük, ehhez képest mi mindent megadtunk amik a koncert feltételei voltak, ennek ellenére akkor is talált egy olyan hibát, amire hivatkozva lemondhatta a bulit. Hozzá teszem, ezt valószínűleg egy Wackenen, vagy Rock am Ringen nem merte volna megcsinálni, leültette volna Ellefsont egy székre, hogy akkor is játszani fogunk, és letolták volna a műsort. Nálunk, ahol nyolcezer ember összeverődött, simán meg merte csinálni, utána valószínűleg egy jót is röhögött, hiszen mi csak egy apró fesztivál vagyunk az ő szemében, nincs jelentősége. Összességében azt mondom, jól jöttünk ki, erkölcsi győztesek lettünk, a  pénzügyi részét is viszonylag jól zártuk, a Megadeth-ért kilátogatókat pedig úgy érzem, hogy tudtuk kárpótolni. Szerintem ebben kevesen bíztak, így ennek egy plusz pozitív visszhangja lett, hogy igen, a Rockmaraton szervezősége megtartja a szavát. Mindezt leszámítva a 2016-os év egy hihetetlen nagy érvágás volt nyilván minden tekintetben, de azt kell hogy mondjam, hogy kijöttünk belőle, és a tavalyi év olyan jól sikerült, hogy abszolút bizakodva tekintünk a jövő felé. Egy nagyon fontos dolgot megtanultunk a Megadeth-től: ahogy már említettem, a Rockmaraton nem akar ilyen kaliberű fellépőket a fesztiválra. Megpróbáltuk, de szerintem nem nőttünk fel hozzájuk, és nem is gondolom, hogy fel kellene.

dalriada_rockmaraton_2015_4

AZ ELŐBB A JÖVŐT EMLÍTETTED, ÉS AZT, HOGY NAGYON POZITÍVAN ÁLLTOK AZ ELKÖVETKEZŐ IDŐKHÖZ. ZÁRÓSZÓKÉNT, MIT ÜZENNÉL AZOKNAK, AKIK IDÉN A ROCKMARATONRA LÁTOGATNAK? MIVEL VÁRJÁTOK ŐKET, ÉS MIÉRT LESZ IDÉN IS ÉRDEMES A SZALKI SZIGETRE LÁTOGATNI?

Annyi biztos, hogy idén is mindenkit a megszokott hangulattal várunk. A Rockmaratonnak mindenképpen van egy abszolút sajátos hangulata, ami a közönségnek is nagyban köszönhető. Ha úgy tetszik, ez a hangulat minden évben feltámad a fesztivál idejére, és ezt a feelinget, ezt a közeget nem lehet másképp, vagy más fesztivállal pótolni, nem véletlen, hogy ezért készülnek az ide látogatók egy évet erre a hat napra. Szóval azt gondolom, idén is meglesz az a hangulat, amit csak a Rockmaratonosok ismernek igazán, hogy milyen. Természetesen a helyszín sokat fog hozzátenni idén is a hangulathoz, hiszen a miénk az ország egyik legjobb helyszíne, ha éppen nem a legjobb. Szerencsére idén is ez vár minket, és bízom abban, hogy idén még profibb lesz a szervezés, reméljük hogy tudjuk fokozni! Nyilván minden évben megkapjuk a kritikákat, amelyekből igyekszünk tanulni. Tavaly, amikor már azt hittük, hogy minden a lehető legjobban megy, akkor a vendéglátást számoltuk kicsit alul, de ettől függetlenül úgy gondolom, hogy minden évben próbáljuk egyre komolyabb szintre emelni a fesztivált minden tekintetben. Mit is mondhatnék még azon kívül, hogy mindenkit hatalmas szeretettel várunk idén is!

A ROCKMARATON FESZTIVÁLHOZ KAPCSOLÓDÓ LINKEK, ELÉRHETŐSÉGEK:

 

Honlap

FacebookFacebook hivatalos esemény

Instagram 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/

Jelenleg üres a bevásárlókosár.

Üzlet