The Tumor Called Marla – Limbo City (2018)

ARTPH_TTCM_LIMBO_CITY_CD_FRONT_COVER_3000x3000

ELŐADÓ: The Tumor Called Marla

ALBUM: Limbo City

SZÁRMAZÁS: Magyarország

MEGJELENÉS ÉVE: 2018

STÍLUS: Electronic metal

HONLAP: https://www.facebook.com/thetumorcalledmarla/

ÉRTÉKELÉS: 9/10

 

 

A hazai metal világon belül jó néhány figyelemre méltó, feltörekvő banda van, manapság meg főleg. Sajnos ezek közül sokan tiszavirág életűek, még ha jobbat is érdemelnének. Persze mindenhez kell a kitartás és odaadás, de ehhez a szcénához, meg világhoz még inkább odafigyeléssel kell fordulni. No és ráadásul a kiemelkedéshez az is kell, hogy az épp divatos trendek között lavírozva valami újnak, egyedinek ható egyveleget alkossunk, melyet sajátos zenének, sajátos stílusnak nevezhetünk.

Utóbbival egyértelműen rendelkezik a budapesti The Tumor Called Marla. Ők már hét zenekaraként is szerepeltek nálunk, ám ennél sokkal fontosabb az, hogy a 2018-as július-augusztusi Hammer World CD mellékleteként megjelent a debütáló lemezük. Ugyan korábban online jött már ki egy EP, ám ez az új hangzóanyag szinte csakis teljesen friss track-eket tartalmaz.

Oké-oké, 10 számos korongról van itt szó, de azért legyünk őszinték, a legtöbb mai sodráshoz alkalmazkodott zenehallgató nem igazán bírja az instrumentális átkötőket, számokat és csak amolyan tölteléknek gondolja őket. No ez alapján 6 igazán teljes, énekkel is rendelkező új számot kapunk, ám ne legyetek ennyire felszínesek; a The Tumor Called Marla esetében az instrumentális dolgokra is érdemes odafigyelni! Míg a bevezetőnek számító, ötletes nevű Inro/Vertal tényleg csak egy rövid hangyafocis/ elégikusan esős behoppja a berobbanó Temper Trap-nek, addig a CD második felében hallható Another Layer of Truth egy igazán atmoszférikus kis teljes értékű hangulatkeltő instrumentalitás az utolsó nagy hajrá előtt. Aztán ott van még az At Last, At Least mely a zajos, félelem keltő sikolyaival elfelezi az albumot, pluszba bevezeti a már egy jó ideje ismert Distances-t, ráadásul ne feledkezzünk meg a Limbo City-t záró elektronikus elszállásról, a The Run-ról sem.

A Temper Trap-et követő Stainglory djent-elősen induló, ám mégis enyhe-popos slágerbe hajló szám, az album szinte legkönnyedebb, leginkább befogadható száma. Egyébként a befogadhatósággal amúgy sincs semmi gond, a TTCM számai tényleg slágeresek, a melódiák fülben ragadnak, a dallamoknak csodaszép ívük van, ám mégsem marad el a technikásság. Bőven van itt frappáns és nehéz gitárjáték, rozsdamaró darálás, dupla lábdob és miegymás, a manapság oly kedvelt djent hangzás sem marad el. Utóbbi egyébként úgy van benne zenéjükben, hogy nem zavaró és nem hajlik unalomba, ötletes, pont elég van belőle, a hatások pedig nehezen fellelhetőek. A számok karakteresek, ám mégis annyira szerteágazók, hogy a számos váltás és progresszivitás miatt a 7 darab húzónóta húzónóta jellege veszik el. Oké, ez lehet szőrszálhasogatás, vádoljatok meg vele csak nyugodtan, viszont az is tény, hogy ezen kívül nagyítóval sem találni semmi hibát az albumon.

A Tmesis és a Distances a legkorábban megismert számok és pont emiatt talán a legkiműveltebbnek is tűnnek, ám nem feltétlenül emelkednek ki a többi szám közül. Ugyanis az előbb leírtakon túl azok is kifejezetten erősek. Itt érdemes megemlíteni például a masszív groove-olással induló True/Born-t. Ez a csürdöngölős nóta talán az album egyik leggyorsabbja, ráadásul itt a duó énekesek trióvá fejlődnek. Hihetetlen, hogy Csongor Bálint (USEME, Subscribe) mindenhova „odapofátlankodik”! De egyébként én egyáltalán nem bánom, főleg, hogy egészen különleges hangszínjét ismerhetjük meg, csak sokadik hallgatásra sejlett föl előttem, hogy nem csak tisztán, de hörögve/kajabálva is hallhatjuk őt a True/Born-ban – legalábbis azt hiszem. Adja nagyon, feltétlen hallgassátok meg!

És, ha csak Facebook-generációs egy-két nótások vagytok, akkor a fenti track mellé ajánlanék még egyet, ha megengeditek, ez pedig a Ghosts lenne. Beszélő név, a kezdeti váltakozó ének egészen pszichedelikus hatást kelt, a refrén dallamai gyönyörűek. A közel hét perces nóta második fele nem is kicsit kísértet járta, félelmetes hangulatot kapott, főleg az egymásra tett, több nyelven elhangzó, suttogó mondatokkal, valamint az ezek körül úszó, apró billentyűs és gitáros menetekkel. Komolyan nagyszerű! Pont emiatt az album végi elszállós The Run-t én a sorrendben előrébb helyeztem volna, hiszen a Ghosts-nál nem lehet feljebb ugrani. Nem csak zeneileg de a komoly téma szempontjából sem. A témák mélysége egyébként nem csak erre a dalra, de az egész lemezre jellemző, angolul értőknek érdemes erre is figyelni, de komolyan!

Egyébként a hangszeresek ott vannak a szeren, de nagyon, no és a hangszeresként működő két énekes külön említendő. Gerő Andris viszonylag magas hangszíne ellenére az agresszív ének terén is odab@szó módon teljesít, Kovács Barbi hangja pedig bennem az amerikai, csajos post-hardcore szcéna legjobb és legszebb pillanatait idézi föl. Ahogy meg duetteznek és egymást kiegészítik, az valami fenomenális.

Visszatérve a kezdéshez; a The Tumor Called Marla-hoz hasonló, rendkívül művészi zeneiséggel és odaadással megáldott bandáknak sokkal nagyobb figyelmet kéne kapniuk, mint ahogy az lenni szokott. Én csak azt kívánom Tumor-éknak is, hogy ezt a nagy figyelmet és az ezzel járó számos lehetőséget megkapják; a Limbo City alapján nem kérdés, hogy megérdemlik.

Írta: Vágány Norbert

The Tumor Called Marla elérhetőségek:

FacebookYouTubeHonlap – Instagram

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/