fbpx

This is the day when the wolves survive – Sonata Arctica koncertbeszámoló

Szerencsére a Sonata Arctica egy olyan banda, ami gyakorlatilag minden albumát megturnéztatja Magyarországon, így nem annyira kellett halálra rémülnünk, hogy esetleg évekig nem látjuk őket, és várakozásunk ismét beigazolódott: november 25-én eljutott a budapesti Barba Negrába is a Talviyö turnéja, azaz a “The Raven Flies Over Europe” turné, két előzenekar társaságában.

Időzítésből, avagy megérkezésből ezúttal jelesre vizsgáztunk, hiszen ahogy a bejutást abszolváltuk, már lélegzetvételnyi időnk sem maradt, csak annyi, hogy a nézőtérre szaladjunk, hiszen kezdetét vette a Temple Balls bulija. Róluk előzetesen mindössze annyit sikerült megtudni, hogy származásilag azonosak a Sonata Arctica csapatával, azaz: finnek. Ha származásban nem is, zenében annál nagyobb különbség van a kettő zenekar között, de inkább azt is írhatnám, hogy zeneileg semmi nem köti össze őket, ég és föld a kettő, ez azonnal bebizonyosodott, ahogy az első nóták lementek. Ég tudja mi okból kötöttem őket fejben a power vonalhoz, szerencsére hamar bebizonyosodott, hogy ezzel is mellélőttem, zenéjük bizony vérbeli, tökös hard rock, a jobbik, felettébb technikás fajtából, bár kinézetre a frontember, és a basszusgitáros is megállná a helyét bármelyik késői 80-as évekbeli zenekarban. No de tudjuk, kinézet alapján nem ítélkezünk, teljesítmény alapján már annál inkább, arra pedig nem lehetett panasz. Értelemszerű, hogy a vagány szőke frontember (Arde Teronen) vitte a prímet koreográfiában, de szimpatikus volt, hogy a többi tag sem cövekelt le a neki kiírt mikrofonállvány mögött, annál is inkább, hiszen volt ikergitározás, némi viccelődés (mi finnek nem tudunk táncolni, segítsetek minket megtanulni táncolni!) is a színpadon, mindezt úgy, hogy mellette folyamatosan ment a stabil pengetés-muzsikálás, a rövidke időből pedig tényleg mindent kihoztak amit tudtak, nem engedték bő lére a koncert közti átvezetést sem. Alaposan megérdemlem, hogy szórják a homokot a fejemre, amiért korábban kimaradtak a látókörömből, tekintve, hogy nem újszerű csapatról beszélünk a maguk 10 évével, de mindig mindent nem lehet meghallgatni, és ismerni, nemde? Egy biztos, az elmúlt évek nem múltak el nyomtalanul, rutinosan, és profimód szerepeltek, meglehetősen sajnáltam, hogy nem jutott több idő ismerkedni a muzsikájukkal, így bízom abban, hogy egy kisebb szabású, de önálló bulival is még veszik errefelé az irányt.

Elég nagy zenei váltás volt, amikor a Temple Balls után feljött a színpadra az Edge of Paradise. Az első, ami rögtön feltűnt, hogy mennyire szuperül össze van rakva a zenei alap minden dalban. Azonban a hölgy hangjával közel sem voltam megelégedve, pláne az elején. Sajnos kicsit olyan témákat írtak neki, amik annyira nem fekszenek a hangjához, a magasaknál nagyon elvékonyodott a hangja, és a „kiabálós” ének nem annyira ment neki, de aztán szerencsére voltak olyan témák is, ahol sokkal inkább úgy éreztem, hogy megtalálta a hangját, az Amaranthe-os feelinget pedig mindvégig hozták. Bár ahogy haladt előre a setlist, volt egy pár áthallásos téma is, de összességében élvezhető volt a muzsika, amit játszottak. Az amúgy örmény származású énekesnő által vezetett csapat nagyon sokszor megköszönte a lehetőséget, hogy itt lehetnek és hálájukat-örömüket fejezték ki, a gitárosok nagyon élték az ikergitározást, megvoltak a kötelező koreográfiás körök, és amikor az első pár dal után már a basszus sound is helyreállt, egy élvezetes kis produkciót hoztak össze. Már csak az van hátra, hogy a lány hangszínéhez illő dalokat helyezzék előtérbe.

Végre megjelent a Sonata Arctica a színpadon, addigra már egy jól besűrűsödött tömeg elé, és belecsaptak rögtön az új album egyik klipes dalába A Little Less Understanding-be. Ezután egy igencsak nosztalgiaműsorba kapcsoltak, azonban sajnos nem úgy, ahogy a rajongók egy bizonyos része azt várta volna. Nemcsak a The Ninth Hour-ről, hanem a Stones Grow Her Name-ről is két-két dalt eljátszottak, ez utóbbi album pedig a Sonata egyik legértelmezhetetlenebb albuma, de legalább a Pariah’s Childról az egyébként iszonyatosan szórakoztató, közönségénekeltetős X Marks the Spot, a Stones-ról pedig az I Have Right is elhangzott, amik kimondottan jó együtt éneklős dalok.

Mint ahogy azt a lemezkritikában is megírtam, nem szabad túl sok powerességet elvárni a Sonatától, mert csak csalódunk, úgyhogy alapvetően tudtam, hogy egy viszonylag nyugisabb, dallamos rockos bulin fogok részt venni, bár abban azért reménykedtem, hogy a Talviyö legjobb dalát, a Message from the Sun-t (ami egész korrekten “régisonatás”) azért csak eljátsszák, de sajnos még az is kimaradt. Volt azonban cserébe Storm the Armada, aminek a felvezetésénél Tony fűzött egy hosszabb kommentárt a közönséghez, miszerint a jövőnk azon múlik, hogy milyen kormányt szavazunk meg magunknak, úgyhogy ezzel azt hiszem, kicsit közelebb is kerültünk a dal jelentéséhez. Összesen egyébként öt dalt kaptunk az új, Talviyö című albumról (Tony enyhén eltúlozva kihangsúlyozta, hogy az album címe amúgy talvi-ÜÜÜÖÖÖÖÖÖÖ, csak hogy mindenki tudja, és hogy mennyire nehéz ez a nem-finneknek, azt nem feltétlen számításba véve, hogy a magyarok azért talán meg fognak birkózó az iüö magánhangzó-hármassal), és a többi album megoszlása is szerintem arányos volt (azt leszámítva, hogy a Winterheartsról, vagy a Reckoningról egy bármi) még befért volna, mondjuk a Life vagy a The Day (??? miért) helyett.

A zenekarvezető Tony Kakko egyébként nagyon élte az egész fellépést, egyrészt most is volt a szokásos „színészkedés”, bár ez talán nem a legjobb szó, mert ő tényleg átéli a dalokat, amiket énekel és játszanak, jó kapcsolódási pont volt ez a közönségnek, hogy látja azt, hogy az énekes a teljes testével-lelkével-létével kifejezi azt, amit a dala jelent. Ha éppen nem énekelt, akkor anekdotázott és közönségénekeltetett, sőt, még szektorokra bontott kiabálási verseny is volt, de azért a hangunkat leginkább a Tallulah alatt ereszthettük ki, ahol már-már szokásukhoz híven egy fél sorra elhallgatott az éneke, hogy azt a közönség egészíthesse ki.

Egyébként én úgy éreztem, hogy nagyon vevő a hallgatóság az új témákra is, nyilván nem volt akkora megőrülés, mint a klasszik poweres témákra, de folyamatosan ment a csápolás, rengeteg taps, együtt éneklés, együttmozgás – gondolom szerencséje is van a Sonatának, ugyanis nem mai gyerekek, de még mindig tolják, ami azt jelenti, hogy a közönségük egy része is velük öregedett, így sokan lehet, hogy pont vevők voltak az ugyanúgy dallamos, de sokkal nyugodtabb témákra. Persze azért amikor a visszataps után bekonferálták a Black Sheepet, ott beindult az “ereszdelahajam”, a Fullmoon alatt is mindig megy a nosztalgikus megőrülés, de a Black Sheep alatt történt igazán az a népünnepély, amire sokunk szíven titkon azért mégiscsak vágyik.

Érte mostanság pár kritika a zenekart azzal kapcsolatban, hogy megöregedtek, papásak lettek, unalmas a buli, de szerintem ez a koncert teljesen kielégítő volt, a többiek sem játszottak unott fejjel, mentek az összeállások, vigyorok, és Tonytól nem volt egy darab alibi-közönségénekeltetés sem, szerintem energikus volt a koncert, csak épp, hogy a dalok nem a 180 BPM-es szektorból származtak, de maga a zenei élmény, pláne a páratlan hangosítással megfűszerezve, így is nagyszerű volt.

Írta: Vica, TM

Fotók: TM

Köszönjük a Concertonak és a Nuclear Blastnek!

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/