Szerkesztőségünk kedvencei 2018-ban

Amikor szerkesztőségünk ezeket a bevezető sorokat írja, már akaratlanul is gyakrabban pillantunk a naptár lapjaira, hiszen gőzerővel robogunk a karácsony felé, majd az ünnepek végeztével búcsút veszünk az idei évtől is. Az év vége felé talán nincs is olyan ember, aki így vagy úgy, de ne összegezné magában az elmúlt év történéseit, a jó, és rossz dolgokat egyaránt, valamint valószínűleg mindenkiben körvonalazódik már a terv a jövő évre nézve. Gyanítjuk, már sokan beírtátok a jövő évi naptárakba is a koncerteket, fesztiválokat, esetleg az új, kedvenc lemezmegjelenéseitek időpontját is odabiggyesztettétek a lap sarkába.

Sokan, és sokszor mondják, rockernek lenni egy életforma, hiszen a fémzene szeretete bizonyos mértékig az életünk minden szegmensére kihat. Muszáj arra gondolnunk, hogy mennyi igazság bújik meg emögött, hiszen amikor mindenki az elmúlt éven tűnődik, nekünk rockereknek, metalosoknak ez azt is jelenti, hogy végiggondoljuk, mely koncerteken éreztük a legjobban magunkat az elmúlt tizenkét hónap során, melyek okoztak tényleg felejthetetlen élményeket, avagy mely bulikra vártunk a legtöbbet, míg végre részesei lehettünk. A koncertek mellett ilyenkor vesszük górcső alá, mely lemezek lettek a legjobbak, melyik korongokat hallgattuk karcosra, avagy hány új bandát ismertünk meg, akiknek jónéhány albuma idén beköltözött a polcunkra.

Természetesen van ennek a gondolatbeli értékelésnek árnyoldala is, hiszen bizonyára mindenki tudna hasraütés szerűen egy lemezt mondani, amit fintorogva hallgatott végig, bármennyire is várta, vagy olyan zenekart, akiknek turnéja nem látogatott meg minket idén sem, ám mi hisszük, hogy egyrészről ebből van kevesebb, másrészről pedig nem is érdemes sokat törni magunkat ezeken a dolgokon, hiszen annyi pozitívummal ajándékozott meg minket ez a szezon, hogy panaszra tényleg a legkevesebb okunk lehetne. A koncertszervezés ahogy tapasztalhattuk, a maximális fordulatszámon pörög (szinte alig akad olyan banda, akiknek a turnéállomásai között ne szereplen Magyarország is), a lemezkiadás, és az új tehetségek megjelenése nemkülönben. Ezt a hihetetlen dömpinget talán mi még jobban érezzük szerkesztőségünkben, mivel alig telt el hétvége, amit ne koncerten töltöttünk volna, és nem győztük hallgatni az újabb és újabb megjelenéseket, hogy hírt adjunk Nektek róla, és igazán örömmel ajánlhassuk! A mostani, évvégi rovatunkban a csapatunk minden tagja beszámol arról, neki melyik volt a kedvenc albuma (hazai, illetve külföldi egyaránt), valamint melyik koncert nyerte el legjobban a tetszését. Bízunk benne, hogy a jövő év is ennyire színes – ha nem színesebb – lesz, nektek pedig került a fa alá néhány új korong, póló, vagy koncertjegy!

Dani

Év albuma (külföldi)
Hiába jött ki több album is a kedvenceimtől ebben az évben, valahogy egyik sem ugrotta meg azt a lécet, amit a Nekrogoblikon tett fel jó magasra. A Melodic-Symphonic-Power-Electro-Death-Metalcore-t játszó amerikai horda idei albuma, a Welcome to Bonkers kimagaslóan, egyértelműen az egyetlen olyan a számomra, ami idén meglepetést hozott. Persze, várható volt, hogy ismét egy elme roggyant, pörgős albumot kapunk, de ezúttal olyannyira betalált az egész koncepció, hogy gondolkodás nélkül megkapta nálam a 10/10-et. Kritika itt 

Év albuma (hazai)
Való igaz, elég sok korongot dobtak piacra a hazai zenekarok is az idén, volt is miből válogatni. Sorolhatnék itt több zenekart is, akiknek kifejezetten tetszett a produkciója, de kétség sem férhet hozzá, hogy az Ann My Guard vitte a prímet idén. A Moira egy végtelenül precízen megkomponált és kivitelezett album lett. Ez az album, amire azt lehet mondani, hogy beérett a zenekar. Interjú és kritika is van ám róluk!

Év koncertje
Számomra talán ezt a legnehezebb kiválasztani. Idén is rengeteg koncertre jutottam el, sok újdonságot és érdekességet láttam. Konkrétan legjobb koncertet lehet nem is tudok írni, mert amik igazán jók voltak, azok más-más szempont miatt. Kezdjük mondjuk azzal, hogy egy hatalmas álom vált valóra amikor ott lehettem a Rhapsody koncerten. Talán ez volt a legemlékezetesebb az évben. De érdemes szót ejteni arról is, hogy a Watain megvett kilóra. Nem vagyok az a kimondott blackes, de a Watain koncert volt az az évben, ami a legnagyobb kellemes csalódást hozta. Művészetileg pedig a Düreres Ne Obliviscaris tette le a legtöbbet a színpadra idén. A nosztalgia- és a buliéhséget pedig a trackes Ensiferum csillapította. Persze volt még Nightwish, Within Temptation, Bullet For My Valentine meg rengeteg más koncert is, de ezek voltak a legkiemelkedőbbek.

 

Vica

Év albuma (Külföldi)

Hát, ezen nem kell sokat gondolkodnom, már megint elviszi az Amorphis a pálmát. A Queen of Time egy slágerbomba metal-köntösben, imádom az új Amorphis-irányt. Kritika ITT. Szorosan második helyen követi ám a Kalmah – Palo -ja, nem akarom őket kihagyni, meg hát róluk is írtunk. Ez egy ilyen év, mostohának érezném magam, ha csak egyet-egyet emelnék ki, harmadik helyen ott figyel az Orphaned Land album, ami szintén egy slágerbomba.

Év albuma (Magyar)

Mivel fangörl vagyok, ide más nem is jöhet, csak a Dalriada Nyárutó című albuma. Róluk mondjuk pont nem tudnám elmondani, amit az Amorphisról az imént, hogy tetszik az új irány, nekem a régebbi Dalriada sokkal jobban tetszik, mert nincs annyira túltolva inyourface, hogy nézd, mi folk vagyunk, de az újabb albumokon már alig találsz olyan részt, amikor nem szól valami tilinkó. Persze ettől még zseniális dalok, dallamok, kórusénekek vannak mindenhol, ő ők sem tehetnek róla, hogy ennyire gazdag a magyar népzenekincs, a Thury György Balladája dalkettős pedig 10/10. Kritika itt. Honorable mentions: Ann My Guard, The Tumor Carled Marla.

Év koncertje

Húha! Ha nem lett volna kicsit elbaltázva a hangosítás, gondolkodás nélkül jönne ide a november közepi Nightwish az Arénában. Így viszont csak gondolkodással jön ide, és ha már gondolkodás, miért ne említenék itt is többet. A Nightwish egy jelenség, egy hatalmas név, egy többmillió forintos show, mozi, színházi előadás, cirkusz, minden. És az, hogy 12-13 éves korom fejlődő lelkének éráját idézték fel a Decades turnén belül, pedig igencsak  érzelmileg részrehajlóvá tesz (koncertbeszámolónk). Ez, és az időben nagyon közeli Ensiferum akusztikus buli (beszámolónk) voltak azok, ahol egész egyszerűen non-stop fülig érő vigyorral buliztam, katarzis, eufóriabomba. Na de nézzünk valami metalt is 😉 Heaven Shall Burn búcsúkoncert márciusban. Kész, vége, sok év ellenállás után megvett magának a metalcore kilóra.

 

TM (Tancsik Mátyás): 

Év albuma (külföldi)
Alaposan meg vagyok lőve, ugyanis ebben az évben is szinte maratoni gyorsaságban bombázták a nemzetközi piacot (és a rajongók füleit) a jobbnál jobb anyagok, így szinte egyenlő a lehetetlennel, hogy csak egy albumot emeljek ki ezek közül, így ha megengeditek, legyen inkább három! Én elkötelezett (és némileg elfogult) rajongóként Doro Pesch új nagylemezét vártam a legjobban, augusztusban pedig kézbe is vettem. Minőségi, ám maratoni hosszúságú anyag kerekedett ezúttal, ám ez szerencsére nem ment a minőség rovására, így akkor is, és több tucatnyi hallgatás után most is 10/10. A kanadai speed-thrasher Strikerhez az első lemezük óta komoly reményeket fűztem, ám bevallom, a két évvel ezelőtti, Stand in the Fire nem vágott annyira a padlóhoz, mint vártam, ám idén októberben minden eddigi botlásukat megbocsátottam nekik a Play To Win lemez hallatán. Igazán sokoldalú, érett, kiváló hangzású lemez született, ami mindenért kárpótol. Ha kevesebb ideje működő csapatról lenne szó, azt mondanám, most nőttek fel igazán a “feladathoz”, ám már voltak lemezeik, amik közel jártak ahhoz, hogy megüssék ezt a szintet. Nem ragozom túl, hiszen nem kritkát akarok írni, nálam a kanadai barátaink is 10/10-es lemezt tettek le az asztalra, ami még most porosodik sokat a polcomon! Harmadik… huhh, ez a legnehezebb, de maradjunk a thrash-vonalnál, azon belül is az undergroundabb vizeknél, akkor viszont gondolkodás nélkül az új Artillery! Ha egy olyan csapat büszkélkedik új lemezzel, akiknek a legjobb érája a kezdeti  időszakban volt (ez természetesen abszolút szubjektív) mindig félelem fog el, vajon mennyire akartak modernizálódni, hogy felvegyék a versenyt napjainkkal. Az Artillery hol stabilabban, hol csökkentett üzemmódban, de folyamatosan aktív volt az elmúlt harmincpár évben, az új, The Face of Fear anyag pedig túlzás nélkül az újabb időszakuk legjobb lemeze. Jócskán szerepelnek rajta szemtelenül húzós, fogós riffek, fülbemászó dallamok, ezek pedig egy olyan nagyszerű. ötven perces egyveleget alkotnak, amelyek korrekt tanúbizonyságot tesznek arról, hogy az Artillery volt, van, és ezek szerint még nagyon sokáig lesz is! Ha lehetne, 11 pontot adnék rá, de mivel a 10-es skála megköti a kezem, így csak maximális 10-es, minden kérdés nélkül!

Év albuma (magyar)

Jó, jó, tudtam, hogy ez sem lesz egy könnyű menet, na de hogy ennyire? 🙂 Az igazság nem más, minthogy itthoni pályán sem győztem eleget kapkodni a fejem, annyi újdonság ért el hozzám is, a metal minden irányzatából, és még azon is túl. Akik olvassátok, gondolom nem fogtok különösebben haragudni, ha itt nem is hármat, de kettőt mondok, ám meglehetősen eltérő műfajból. Nálam első helyen idén abszolút első helyen végzett a szombathelyi black metal-gépezet, a Sear Bliss új anyaga, a Letters from the Edge. Mit is lehetne mondani róla azontúl, hogy brutálisan mély témákkal operáló, emellett szinte szétrobban a lejátszó az energiától, és az újabb elemekkel történő kacérkodástól? Színigaz, hogy Nagy Andrásék soha nem adtak ki a kezeik közül vérszegény anyagot, ám a mostani húzásuk az én Sear Bliss listámban jó pár lemezüket szinte azonnal maga mögé utasította. Ne kérdezzétek, nekem hány pontot ért meg, szerintem a válasz egyértelmű! Térjünk kicsit át lightosabb, heavy metalos pályára, itt viszont nem kell sokat gondolkodnom, hiszen nálam a Kalapács zenekar új, Örökfekete címre keresztelt lemeze jött ki győztesen. Hogy őszinte legyek, a két évvel ezelőtt megjelent Enigma nem tudott a kedvencemmé válni sokadik hallgatásra sem, ám az idei kiadványhoz nem kellett sok idő, hogy egy stabil hallgatni való legyen belőle. Egyszerűen minden a helyén van ezen a lemezen, kezdve a remekül felépített gitártémáktól kezdve a tartalmas, sokat mondó (helyenként el is gondolkodtató) szövegvilágig. Bízom benne, hogy a jövőben is megmarad ez az irány, addig viszont egész biztosan sokat fog forogni a jövőben is!

Év koncertje:

Utoljára maradt, ellenben (szerencsére) itt a legkönnyebb a választás. Két koncert vetekszik az első helyért, amelyek közül nem tudok választani, így holtversenyben nekik szavaztam meg az első helyet. Szinte alig hittem a fülemnek év elején, amikor is Ugly Kid Joe koncertet hirdettek hazánkba, és ténylegesen is csak akkor hittem el, amikor már a saját szememmel, és fülemmel tapasztaltam. Tinédzserként rongyosra hallgattam őket (bár megsúgom, nem akkor voltam tinédzser, amikor ők a csúcson voltak, haha), így számomra meghatározó élmény volt egy olyan csapatot látni életemben először, akiknek zenéje végigkísérte a tizenéves időszakomat. Igazi időutazás volt, és ha a kollégáim szavajárását idézhetem a fentebb leírt sorokból, engem bizony kilóra megvettek! 🙂

Az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerét történetesen az amerikai supergroup, a The Dead Daisies legénysége könyvelheti el.  Nem elég, hogy rendre töltik meg a világ klubjainak nézőtereit, itthon ebben az évben háromszor is megfordultak, ebből kétszer a Barba Negra színpadán. Az áprilisi, Barba Negra Trackben megrendezésre került buli igazán közel járt nálam ahhoz, hogy az év bulijává avanzsálódjon, ám akkor még ki gondolta volna, hogy John Corabiék decemberben visszalátogatnak hozzánk, méghozzá úgy, hogy fokozzák az áprilisi élvezeteket? Nos, ez sikerült nekik, véleményem szerint az idei év egyik legtartalmasabb, legsokoldalúbb, és legcsaládiasabb hangulatú koncertjét hozták tető alá, ebben a műfajban legalábbis mindenképpen. Zenéből, hangulatból, jófejségből több mint jelesre vizsgáztak, és félő vagy nem, de ha jövőre is tesznek erre egy kitérőt, akkor 2019 decemberében is hasonló sorokat fogok írni (remélem)…

 

Bányu

Év albuma (külföldi)

Nálam több album is vetekedett az első helyért, de végül mindegyik alulmaradt a CypecoreThe Alliance albumával szemben. A srácok valami egészen kitűnő módon hozzák az utopisztikus hangulatot a jó nagy darálások és dallamok közepette, és a mostani korong alapján mondhatjuk, hogy talán elértek oda, ahova eddig készültek. Szóval melodic/industrial death metal, ráadásul nem keveset adva a külcsínre.2018-as új albumos zenekarok, akiket említésre méltónak tartok: Anaal Nathrakh, VOLA, The Browning, Lord Of The Lost, Cane Hill, Crystal Lake, Hatesphere.

Év albuma (hazai)

Nos, itt már bonyolultabb a helyzet. Sok hazai zenekar van, akiket követek, és várom az új anyagot tőlük, az én szempontomból valahogy mégis ebben az évben nem adatott annyi, mint amennyit szerettem volna. Itt nálam abszolút befutó az első albumukkal debütáló The Tumor Called Marla lett, leginkább azért, mert hoztak valami újat a hazai zenei életbe és színesítették azt a Limbo City című albumukkal. Csak így tovább és haladni előre! Más befutók: Archaic, Stubborn, The Southern Oracle.

Év koncertje

Hát, abból volt bőven. A legemlékezetesebbek közé tartozik a Decapitated + Hatesphere + Thy Disease, ahol kevesen voltunk, mégis nagy őrjöngés volt a küzdőtéren. A Killing Joke egy retro built hozott, és bár voltak tényezők, amik nem tették a legjobb koncertélménnyé az eseményt, mégis bakancslistás volt, és megmarad örökre. A Body Count + Powerlfo kuriózumnak számít, és nagyon örülök, hogy láthattam őket élőben, eszméletlen built csinált a két rap/rock csapat. A Bullet For My Valentine + Asking Alexandria + Caliban + Blessthefall igazi minifesztivált kerekített, ami kicsit hiánypótlónak is számított. Bár nem metal, de a Queens Of The Stone Age majdnem az év koncertje lett nálam, a zenekar azon kevesek közé tartozik, akik zenéjére és performanszára még nyugodt szívvel rá lehet mondani, hogy igazi rock’n’roll. És lehet nem meglepetés, vagy akár kiszámítható is, de a legjobb koncertélményt a Metallica adta. Tudom, minden országban ugyanaz volt a forgatókönyv, mégis valami hihetetlenül jól összerakott koncert volt.

 

Alta

Év albuma (külföldi)

Az idén nem sok dolog jelent meg, ami igazán érdekelt volna. Annak a néhánynak, ami viszont igen, egy része sajnos csalódás volt. Szerencsére azért kettő, még az én ízlésemmel nézve is igazán kiváló lemez is napvilágot látott, és rengetegszer végigpörgettem őket. Mindkettő elég sötét, elég depresszív, elég fájdalmas, ugyanis a halál témáját járják körbe, de ezt viszont zseniálisan teszik. Az egyik a Parkway Drive Reverence című alkotása, a másik pedig az Architects nemrég megjelent 8. lemeze, a Holy Hell. (Kritika ITT!)

Év albuma (hazai)

Jómagam nem sok magyar zenekart hallgatok, talán összesen 6-7 ha van, de közülük az egyik kedvenc csapatomnak, az AWS-nek megjelent idén egy iszonyatosan pöpec lemeze, ami a Fekete részem névre hallgat. A korábbi Kint a vízből nem tetszett annyira, mint az azt megelőző Égésföld, erről a gitáros Kökényes Danival is beszéltünk egyszer. Ő akkor azt mondta, hogy az új lemez inkább az Égésföld-höz lesz hasonló. Amint kijött az új anyag, én rögtön rá is vetettem magam, meghallgattam, és örömmel nyugtáztam, hogy igen, ez az, amit vártam. Úgy lett, ahogy Dani mondta. Zseniális dalok, és hozzák azt a feelinget, ami nekem az Égésföldben tetszett. Vannak lighty, dallamosabb számok és igazán agresszív témák is egyaránt, mégis mi más kellene? Az év végi Spotify kimutatások szerint 34 órát töltöttem ennek a lemeznek a hallgatásával. Azért az nem semmi.

 

Nimród

Év albuma (külföldi)

Egyértelműen Rise Of The Northstar – The Legacy of Shi. Igazi postmodern alakítás, a legenergikusabb suttyó műfajok egyvelege a hardcoretól a rapig. A francia brigád nem egyszerű eset, tiszta kultúrkavalkád, de a legdominánsabb elemek egyértelműen a japán manga képregények hangulatvilágát tükrözik, már ami a vizualitást illeti. Az új albumuk minden dala feszül az energiától, és ha ez még nem lenne elég, akkor még rátesznek egy lapáttal azzal, hogy a Gojirás Joe Duplantier keze alatt olyan hangzás született, ami önmagában is egy művészeti alkotás. BOOM! Watch your back the dope boys are back!”

Év albuma (hazai)

The Southern Oracle – HIRAETH című lemeze mind formai, mind tartalmi szinten a legprofibb anyag lett idén a hazai mezőnyben. Ezúton szeretném megköszönni nekik, hogy tojnak magasról a felszínes szórakoztatóipari konzummetálra. Akit érdekelnek a részletek, az elolvashatja az igencsak kimerítő interjúnkat Kókai Barnabással IDE kattintva.

Év koncertje

Zeal & Ardor.

 

 

Ágoston

Év albuma (külföld)
Idén erős volt a mezőny, a Kalmah, a Deicide, a Vreid, az Amorphis, az Immortal… sorolhatnám ítéletnapig, kik indultak még ebben versenyben. Két győztest hirdetnék: a vérprofi mestermunkáért a Deicide-ot díjaznám, és Esa Holopainen csapatát azért, mert megalkották minden idők legamorphisabb albumát. Két eltérő műfaj, két veterán banda – és két mestermű.

Év albuma (magyar)
Az idei évben nem éppen a zenehallgatáson volt a hangsuly, de azért így is akadt olyan magyar zenekar, akik mindent vittek a kategóriában. Idén jelen meg új anyaguk, ami teljesen eltérő progresszív stílust mutat, mint a megelőző anyag; hallhattuk őket idén élőben többször is, többek között a Wiegedood előtt a Dürer-kertben. Igen, ők az Ygfan, és a Hamvakból albumuk – nálam idén ők vitték a pálmát.

Év koncertje
Ez a feladat gyakorlatilag lehetetlen terhet ró rám. Itt volt az általam imádott Abbath, és fellépett a hasonló súlyú Ihsahn, itt volt a progresszív Plini, akit nagyon szeretek – azzal együtt is, hogy nem extrém / black metal. Mi volt még? Hát igen, a Slayer-búcsúkoncert Bécsben, szintén feledhetetlen. És akkor az olyan apróságokról nem is kell szót ejtsek, mint a Sear Bliss szülinap, a májusi Marduk, a Sinsaenum, a Kataklysm, a Rotting Christ, a Watain, a… hosszú lista.
Számomra mégsem ők vitték el a fődíjat, hanem a távoli rokon, a Kalmah. Valami teljesen hihetelen volt annak a fellépésnek a légköre, az őszintesége, az, hogy gyakorlatilag a zenekarral együtt bulizhattunk. Szóval Abbath ide, Slayer oda, nálam a finnek voltak a befutók!

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/