Skálmöld – Sorgir (2018)

SZÁRMAZÁS: Izland

MEGJELENÉS ÉVE: 2018

STÍLUS: Folk metal

HONLAP: https://www.facebook.com/skalmold/

ÉRTÉKELÉS: 8/10

 

 

Nehéz lehet zenekarként, ha már a debütalbumoddal megírod a „magnus opusodat”; a dalt, amivel még évekkel később is asszociálni fogják a zenekarodat, a dalt, amit mindig-mindenki-örökre követelni fog a koncerteteken, ha az első albumot már nem fogod tudni dalilag túlszárnyalni. Így járt a Skálmöld a Kvaðning-gal is, erősen kétlem, a zseniális dallal magasra rakott lécet nem tudom, meg fogják-e tudni még ugrani.

Persze a Baldur megjelenése óta már lassan egy évtized is eltelt, azóta már az ötödik albumát jelenteti meg az izlandi, „Kard kora” névre keresztelt csapat. Bár agyonajnároztam a slágerüket, érdekes, hogy az albumokkal azért meg tudtak lepni  a srácok, ugyanis a harmadik, 2014-es Með vættum lett számomra az abszolút kedvenc, azt hiszem, bő egy éven át a mindennapos setlist része volt. Azóta már a Sorgir (Bánatok) korongnál járunk, a srácok egyre népszerűbbek, nemrég voltak Debrecenben az Alestorm-mal, előtte pedig headline bulin Budapesten (pontosabban talán inkább a co-headline a megfelelő kifejezés, ugyanis ott volt az Omnium Gatherum is), és már kialakították saját fanbázisukat.

Mielőtt belemegyünk a konceptalbum kivesézésbe, kis segítség a kiejtéssel kapcsolatban. Nagyon imádom azt a gondolatot és eljárást a folk metalban, hogy mindenki énekeljen az anyanyelvén, így tesz a Skálmöld is, ezzel persze népszerűsítve a pár izgalmas betűvel/hanggal rendelkező izlandi nyelvet is, és mivel ezek közül egy-kettő megtalálható a címekben is, nézzünk rá ezekre. A “ð” kiejtése az angol zöngés “th” hangértékével megegyező, tehát mint a „this” vagy a „that” szavakban. Az egyik gitáros nevében pedig a “Þ”-vel találkozhatunk, ami pedig a zöngétlen párja, mint a „think” szóban például. Az “á”-t „au”-ként ejthetjük, a “æ”-t pedig kb „ai”-ként. Elöljáróban erről ennyit.

Már elhangzott, hogy a Sorgir konceptalbum, aminek a felépítése kimondottan izgalmas. Az alapalbum nyolc dalt tartalmaz, és négy történetet mesél el, mindegyiket két szempontból. Az első négy dal összefoglaló neve „történetek”, a másodiké pedig „szellemek”. Snæbjörn Ragnarsson dalszövegei a vidámabb Vögguvísur Yggdrasils után igencsak negatív irányt vesznek, mind a négy történet egy kvázi tragédiáról szól, először az emberek szempontjából, majd az azt okozó gonosz szellemek szempontjából elmesélve.

Az album hallgatása közben kicsit az észt Metsatöll zenéje jutott eszembe, úgy tűnik, a finn zenekarokat valamiért leszámítva, ez az északi sivárság kihat a zenére, és azt is kegyetlenebbé, kiesebbé, durvábbá teszi, a Metsatöll és a Skálmöld is sokkal inkább thrash és death metal alapra helyezi a folkos elemeit, és amikor azokat elhagyja, akkor egy csupasz, thrashes-zörgős egyveleg marad, bár a zenéjükben (főként a Skálmöldében) ezeknek is megvan a maga szerepe.

Néha az ízlésemnek már egy kicsit túl raw is, mint mondjuk a Gangári (a szellem, aki egy emberfeletti, minden csatát megnyerő, családját megvédő hős kardját letöri és ezzel a halálba sodorja), meg van pár negatív pont, mint mondjuk egy-egy túl hosszú átvezető (szép az a női ének a Móriban,  de jó lenne, ha fele olyan hosszú lenne csak a szellemről szóló dalban, aki egy szerelmespár férfitagját megszállja a sziklaszirten (Brúnin), és így a férfi a családi bosszútól félve a mélybe löki szerelmét), vagy mondjuk egy nemcsak ijesztő és szokatlan, de szinte fülsértő sikoly az egyébként nagyszerű dinamikával rendelkező Skottában (a szellem, aki egy farmházban a fagyos, szeles téli éjszaka közepén kialtatja a tüzet, akik még a segítség megérkezése előtt meghalnak).

Persze ez csak egy pár negatívum, a csomó jó dal mellett gonosz dolog lenne ezekre panaszkodni. Bár talán az egyik leggitárorientáltabb folk banda a Skálmöld, azért rengeteg dalba belecsempésznek népi énekes részeket, olykor egészen epikus kórusokkal teszik fennköltebbé a dalokat, és a szinti meg az oboa hangja is nagyon jellegzetessé teszi a Skálmöld-nótákat. Vannak további különlegességek is, mint mondjuk a Brúnin Iron Maiden-es gitárrésze (az Iron Maiden-es hatások úgy általában véve is jellemzők a zenekarra), vagy a válaszolgatós, kétféle típusú hörgést hallgató vokál-része, Baldur Ragnarsson és Björgvin Sigurðsson által prezentálva (igen, izlandon szinte minden férfinek -sson-ra, és minden nőnek -sdóttir-ra végződik a vezetékneve, és igen, Snæbjörn  és Ragnar testvérek).

A kedvencem a nyitó, nagyon epikus kórussal díszített Ljósið (akinek a kihűlt házba tüzet vivő alakja a borítón is van), a lassú hömpölygésével akár Með vættum albumra illő Sverðið mellett talán mégis az album legvidámabban hangzó tétele, a Mara lesz. A dal egyébként egy bölcsőben megfulladt kislányról szól (Mara a fojtó szellem neve, lásd még nightmare), de valamiért mégis egy könnyed kis, fülbemászó dallamú dalt írtak rá. Emlékeztek még a Kvaðning-os kommentáromra? A dal hosszából, a részek egymásbafonódásából és a dal ebből eredő komplexitásából gondoltam arra, hogy minden bizonnyal megpróbálkoztak még egyszer egy ahhoz hasonló dalt írni. Lásd például a nyugis, gitárt lassan pengetős rész, és az ebből kibontakozó headbang-rész, vagy amikor már pont ráunnánk ugyan annak a dallamnak az ismételgetésre, vesz egy nagy lélegzetet a dal, és kilő minket egy nagyon gyors menetre, már-már power metalos szólózással megkoronázva azt.

Annyira egyedülálló és megjegyezhető, átlag dalok közül kiemelkedő dallamot és dalstruktúrát bár nem sikerült hozniuk, a Mara így is biztosan hatalmas sláger lesz a Skálmöld-fanok körében, és remélhetőleg azon kívül is. A Skálmöld-ösök személyes tapasztalatom szerint az egyik legjobbfej banda, iszonyatosan a földön járnak, hálásak, lelkesek, kedvesek, és bár a legtöbb daluk nem elsőre üt, hanem kell jópár hallgatás, mire az ember igazán megszereti őket, nagyon minőségiek. Sokkal elégedettebb vagyok vele, mint a szintén nagyon jó, de valahogy kevésbé izgalmas Vögguvísurral, takk fyrir!

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/