Szavak helyett zene – BFMV, Asking Alexandria, Caliban, Bless the Fall, Shvpes beszámoló

 

Fellépők: SHVPES, Bless the Fall, Caliban, Asking Alexandria, Bullet For My Valentine

Helyszín: Budapest Park

Időpont: 2018.06.18.

Fotók: Bands Through The Lens

Setlist: Bless the Fall, Bullet For My Valentine

31189590_2180119621999925_6708113075192463360_o

A “hétfő csak rossz lehet” közhelyet most igazán a földbe döngölte a Budapest Park és a New Beat és összedobott nekünk egy olyan bulit, ami a jelenlévők életének talán a legjobb hétfője lett. A legtöbb jelenlévőnek igazi bakancslista-fiesztát jelentett a felhozatal, ami nem kissebb nevekkel operált, mint a Caliban, az Asking Alexandia és a Bullet For My Valentine. De persze az előzenekarnak mondható SHVPES és a Bless the Fall is hozta a kötelezőt, és kellően megmozgatták a tánctéren tobzódó közönséget.

A korai, 4 órás kezdet ellenére is jókora tömeg verődött össze a SHVPES koncertjére. Igaz, az első számról sikerült lecsúszni, de már kintről jól hallható volt az ováció, amivel a közönség fogadta a brit srácokat. Az emo-hardcore-t játszó társulat számomra teljesen ismeretlenként lépett a színpadra, amiért elnézést is kérek, de azt kell hogy mondjam, remek munkát végeztek. Való igaz, nem lesz a kedvenc zenekarom, de nagyon szimpatikus amit a deszkákon művelnek. Szerencsére viszonylag kevés lassúzással, és inkább az ugrálásra öszpontosítva rakták össze a setlistet. Ezt kihasználva több alkalommal is biztatták a közönség minden tagját, hogy igenis tessék ugrálni. Na és persze a közdőtér közepén elég hamar kialakult az igen nagynak mondható pit is. Szóval a hangulatra egy rossz szót sem lehet mondani, hangulatkeltésből ötös.

A Shapes/SHVPES/ után másodikként az esti ötösből legtávolabbról, Arizonából érkező Bless the Fall melegített be. Ugyan az este alatt a metalcore-on belül is voltak stílusbéli eltérések bőven, egy ilyen közönség előtt még az amerikai srácoknak is könnyű helyzetük volt. Ugyan el tudom képzelni, sőt meg is értem, hogy vannak, akiknek nem annyira jött be az előadásuk, azért alapvetően egy bólogatni való szettet toltak le.

Amit ráadásul nagyon jól el is adtak, ugyanis külön-külön elbújhatnának bármelyik bokor mögött, együtt valahogyan mégis működőképes volt a dolog. Az – úgymond – egyszálbél Beau Bokan ugyan alkata ellenére is hatalmas jelenség a színpadon, hangi adottságai igen korlátosak, amiket Jared és Eric (a basszer és az egyik gitáros) szorgalmasan ki is egészítettek. A gitárjátékuk tetszetős volt, a basszus egyértelműen nagyon jól szólt, ahogy a dob is, csak a fantázia hiányzott kissé a dalaikból. Ugyan volt itt számos, rájuk oly’ jellemző elektronikus háttér prüntyögés, ám mégiscsak belezavarodott az ember, amikor a hatodik ultra-break down-os, djent-elős, földbedöngölős számot hallgatta. Értem én, jó is ez, el is bólogattam rá én is, de amikor olyan iker-gitár témákat képesek írni, mint amilyen például a nem kicsit ironikusra vett Hey Baby, Here’s That Song You Wanted-ben hallható, akkor akár meg is erőltetnék magukat, hogy mondjuk ne legyen az a tévképzete az embernek, hogy folyamatosan ugyanazt a számot ismételgetik. No de a szigorúság mellett azt elmondanám, hogy bemelegítésként, egy kis felszabadulásként tényleg öröm volt hallgatni őket, ha legközelebb felénk sodorja a csapatot a sors, nem kizárt, hogy akkor is meg fogom nézni a bandát. Arról nem is beszélve, hogy megfigyeléseim alapján számos közönségtag direkt miattuk jött el, Beau Michael Jackson-os/Thriller-es- és Elliott Sailor Moon-os pólójáért pedig külön pirospont, legalábbis a részemről, de emiatt meg pálcát lehet rajtam törni nyugodtan, csak gyertek!

Számomra nagy becsben tartott Caliban folytatta  a színpadra lépők sorát, hogy a korábbiakhoz képest, sokkal erőteljesebb, agresszívabb core zenével tépje le az arcunkat. A német brigád már az első számtól kezdve biztosította az adrenalinbombát a közönségnek, ami jól is jött, amikor a koncert egyharmadánál leszakadt az ég. Bár engem visszavonulóra kényszerített az égi áldás, a rajongók nagyrésze fittyethányva a szakadó esőre, bulizott tovább. Az előadás gerincét a frissen megjelent Elements album biztosította, de azért kaptunk jócskán a régi számokból is. Bár én személy szerint nagyon hiányoltam a Caliban’s Revenge című nótát a régiek közül, mert egy ikonikus dala a zenekarnak. Az új számok pedig nagyon jól mutatnak előben is, jó hangulatot generálnak, és büntetően jól is szólnak… gyanúsan jól. Az egész koncert alatt jellemző volt a profi hangosítás, bár ahol én álltam, ott pont alig lehetett hallani a szólógitárt, de ez maradjon az én gondom.  Andreas Dörner hangja kifogástalan volt, kellően erőteljes és öblös hörgésekkel mutatta be, mit is tud. A zenekar többi tagja sem tűnt ám el a színpadon, sőt, kifejezetten jó volt látni azt a lekesedést, és jókedvet, amit az egész koncert alatt mutattak. Valószínűleg a jó hangulat, és a meg nem álló buli miatt tűnt úgy, hogy rövid a koncert, de csak elérkezett a koncert végére már-már kötelező sláger, a Memorial. Én nem akarom lehúzni a zenekart, mert tényleg nagy kedvencem, de itt egy pillanatra megrendült a tiszteletem. Pont a legnagyobb slágerük közepette fordult elő a helyzet, hogy úgy szólt az ének, hogy éppen senki nem állt mikrofonközelben. És még csak azt sem lehet mondani, hogy kórus, vagy torzítás miatt indolkolt lett volna a sampler. Ez egy piciny keserű szájízt adott a koncert végére, de öszességében nagyon jó élmény volt, ráadasul a koncert végére elállt az eső, és kisütött a nap.

A Caliban alatti sötét, esős hangulat és arcletépő muzsika után nehéz lett volna fémesség, metálság és durvulás szempontjából labdába rúgni, de ezt az évek során polgári hallgatnivalóvá konszolidálódott zenéjükkel az Asking Alexandria nem is próbálta meg, ugyanakkor bőven rátett egy lapáttal az est hangulati ívére. No, nem csak azért, mert rengetegen érkeztek rájuk, de még füstgépük is volt! Azt a mindenit neki!

Vicc(szerűség)et félretéve az Into the Fire-rel berobbanó AA simán vitte a prímet. El lehetett volna veszekedni azon, hogy kinek kellett volna főbandaként játszadoznia, azért az már ekkor érzékelhető volt, hogy az elképzelhetetlenül hatalmas tömeg a Bullet-re még mindig duzzadni fog. Ennek ellenére már az Asking alatt is zsúfoltság volt, de nem csak a küzdőtéren, de a világi fentebbvalóknak készült VIP teraszokon is.

Az már korán egyértelművé vált, hogy itt most lemezbemutatásról van szó, a fantáziadús nevű-, tavaly piacra dobott Asking Alexandria – Asking Alexandria albumról 7-8 dalt játszottak le (pl.: Where did it go?, Alone in a Room, Vultures, hogy csak párat említsek), ami bőven kitette a letolt nóták 50%-át. Ezt sokan nem bánták, én sem, kevésbé vájtfülüként örültem, hogy itt legalább lehetett erőteljes elektromos gityójátékot hallani az új számok alatt is… Amúgy ezek a megváltozott stílus ellenére is király nóták, melyek különösképpen kiemelik Danny Worsnop tényleg egyedi módon kiemelkedő hangját. Nagyon ott van a csávó, igaz, mára már elfelejtett hörögni, és csak akkor jut eszébe tolni egy kis krákogást, amikor már tényleg nagyon muszáj, azért tiszta énekhangjával bőven kárpótolja a népet. Olyanokat letolt nekünk, amire simán leszökhetett még a szkeptikusok álla is.

Szettjük vége felé a technikai malőrt (teljesen elszállt a hangosítást, a közönség semmit nem hallhatott), vérprofin kezelték le, nem csak a banda a poénkodással, de a közönség is. 1-1,5 percig minden ajkon más szólt, hol a gitár, hol az ének, hol a dob, de az adott szám kb. felét letolta a közönség magának. Miután visszajött a hang, természetesen újra lejátszhatta az Asking a számukat, immáron nem csak akapellára. Ugyan a néhány Danny-Bruce szómenés, poénkodás, vérszívás ellenére az látszott, hogy nem nagy a kommunikáció a színpadon, persze ez nem baj, de sejtetni engedte az elmúlt évek történései miatt még talán-talán jelenlévő feszültséget. De ennyi baj legyen, mert az egyórás koncert ott volt a szeren, de nagyon, a hallgatóság pedig nem is kívánhatott volna jobbat egy A Prophecy – Moving On – The Death of Me zárlatnál.

Hogy a szokásos kliséken kívül szóban, az átvezetőkkor sok minden elhangzott volna, azt egyébként nem lehet mondani, de talán az legyen a legnagyobb gondunk, hogy az olykor felesleges szavak helyett ezen az estén a zene, a metal, a metalcore beszélt.

Ez épp így igaz volt a főattrakcióra, a várva-várt Bullet For My Valentine-ra is. Matt Tuck sem a szavak embere, de legalább csalódnunk nem kellett csapatában, sőt! Hogy őszinte legyek hozzátok, én szégyenszemre és korom ellenére sem tudtam még eljutni egyetlen hazai (és külföldi) BFMV koncertre sem, így az elmúlt évek alatt elmaradt bakancslistás elemet ezen az estén igyekeztem pótolni. Pont emiatt volt egy nagyobb félsz bennem. Vajon ‘gyermekkorunk legszebb dalait’ milyen lesz hallani élőben ennyi év elteltével? Vajon megfelelő minőségű lesz az élő performansz? Vajon meglesz a megfelelő ’varázsa’ a koncertnek? Számos BFMV live videót lestem meg az elmúlt évek alatt (köztük a pár évvel ezelőtti Szigetes fellépésüket) és, hogy őszinte legyek, nem igazán tudtak meggyőzni, hol zene, hol csúszkálás, hol hang, hol énekteljesítmény miatt. Mindezek ellenére a távolságtartásom hamar megtört, nagyjából ott, amikor egymás után hallhattam a koncertjük első felében a Your Betrayal – 4 Words (to choke upon) – You Want a Battle? (Here’s a War) – The Last Fight négyest. Ugyan sokszor más énekdallammal, más fekvésben, kicsit más hangolással szóltak ezek a dalok, ez egy pillanatig sem volt zavaró, főleg úgy, hogy tényleg szinte köztes szöveg nélkül kaptuk az arcunkba a zúzdát.

Külön említésre méltó, hogy az új dobos, Jason Bowld kapott egy dobszólós szekciót, ami rövid volt és értelmetlen, bár legalább láttuk, hogy bőven van kraft a srácban, de ezt a hiperpontos, feszes és csapató dobolást a számaik alatt is tapasztalhattuk, mindenesetre legalább a többiek is pihenhettek egyet… Egyébként a korábban érkezett, ám szintén újoncnak tekinthető Jamie Mathias okozta a legnagyobb meglepetést az este folyamán a számomra. Azt tudtam előre, hogy tud a srác, de hogy lazán vetélytárs Matt mellett ének terén, azt nem gondoltam. Tuck az Asking-os Danny-től eltérően nem hörögni, hanem énekelni felejtett el a végére, de el lehetett nézni, főleg a slágernóták felsorakoztatása végett, de Jamie azért ezek alatt is szállította a stabil vokálalapokat, nem semmi a srác, le a kalappal! Azért persze Matt is bőven ott volt a szeren, ahogy ezúttal a néha-néha rontásra hajlamos Padge is lazán letolta az egyébként komoly skill-eket igénylő szólóit.

A hamarosan megjelenő Gravity album molinóját hátul már láthattuk, de ezúttal „csak” négy számot halhatunk róla (a koncertet kezdő Don’t need you – Over It duón kívül a Letting you go-t és a Piece of me-t), ám ezek mellett számos, mára már alap rock-diszkó nótává érett slágert is hallhattunk. Bullet For My Valentine-éknak a fő szettjüket záró The Poison után, majd a visszatapsolást követően volt pofájuk a No Way Out-ot megfejelni egy Tears Don’t Fall-al, ahol Matt-nek aztán tényleg nem volt szüksége énekelni. Mindezek után pedig, amikor már senki nem számított rá, az egészet megfejelték egy Waking the Demon-nal! Atyaég! (Azért a képzeletbeli listámról az Alone-t és a Hearts Burst Into Fire-t nem sikerült kihúznom, de telhetetlen nem leszek…)

Hogy a statikusság bandáról-bandára egyre jellemzőbbé vált az este folyamán, az tuti, de a zene mindenkinél komolyat szólt. Persze ehhez kellett az is, hogy az apró hiba/hibák ellenére kivételesen jó hangosítást kapott a ’Parkban a nép, minden pofásan szólt. Egy szó, mint száz, felejthetetlen metalcore ünnepély volt ez a javából!

(Köszönet érte a szervező New Beat-nek is!)

35649049_1788310774581955_6753672623684583424_o

Írta: Vágány Norbert, Vida Dániel

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/