fbpx

Sonata Arctica – Talviyö

ELŐADÓ: Sonata Arctica
ALBUM: Talviyö
SZÁRMAZÁS: Finnország
MEGJELENÉS ÉVE: 2019
STÍLUS: Dallamos metal, power metal
HONLAP: http://www.sonataarctica.info/
ÉRTÉKELÉS: 7.5/10

2019. szeptember 6-án jön ki a finn sarkvidéki Sonata Arctica új lemeze, ami mellett mi sem tudtunk szavak nélkül elmenni. A csapat régen kétség kívül az egyik legnagyobb power metal csillag volt, mára azonban minden rajongó tudja, hogy más vizeken eveznek és mást képviselnek. A tudatosítás ellenére viszont sajnos még képes az ember mindig csalódni egy produkcióban, de ez abszolút hozzáállás  és rugalmasság kérdése… Lássuk, mit ad nekünk a Talviyö (ejtsd: Talvi-üö!).

Tizenegy dalt rakott össze az erőteljesen őszülő Tony Kakko és csapata (ezt persze csak azért fontos megemlítenem, mert ezzel együtt én is kénytelen vagyok tudatosítani, hogy bizony megy az idő, öregszünk, és már sehol nincsenek azok a napok, amikor 12 évesen nyáritáborba menet a Sonata Arctica valaha írt legjobb dalait hallgattam…).

Kétféle módon tudjuk ezt az albumot hallgatni: az egyik az, hogy Wolf&Ravent, Victoria’s Secretet várunk, és csalódunk, ha nem azt kapjuk, mert képtelenek vagyunk elfogadni, hogy a Sonata Arctica már nem power metalt játszik, és amikor ezekkel az előzetes elvárásokkal berakjuk az albumot (pedig Tony interjúkban is elmondta, hogy inkább a rock felé nyit, Queen, stb.), és akkor kb. így nézünk ki, amikor megszólalnak a dalok:

Viszont ha ezeket félretesszük, és simán csak úgy állunk hozzá, hogy nyitottan meghallgatunk egy albumot, és értékeljük a jó zenét, akkor egy kimondottan jó, sőt, abszolút sokszínű zenei élményt kaphatunk. Bár Tony részéről kb. a teljes album vokális produkciója egy nagyon nagy biztonsági játék, magas hangokat kb. nem is hallunk, ami sajnálatos, de azért bőven élvezhető a zene.

Az első két bemutatott dalnál rögtön jobban indul az album, a Cold meg a Little Less Understanding mind a kettő picit underwhelming volt, a Cold igencsak a 80-as évek hangulatát hozza, a LLU pedig tényleg valahol egy picit Queenes hangszerelésében, de egyik sem egyértelműen poweres (bár nekem volt benne olyan rész, ami a Fly With The Black Swan-re emlékeztetett). Viszont akkor elindul az album, és megszólal a Message from the Sun, még ha kicsit túl lágynak is hangzik az elején, mosolyra kerekedik az ember szája, amint beindul a tempós rész, még ha a leg-genericebb power metal ritmusképlettel is. Már most tudom, hogy a refrén (Northerns lights illuminate the sky, a part of the story, a circle of life <3) hatalmas közönségkedvenc lesz, igazi együtténeklős-együttünneplős, és a verzékben is az énekalá-aláriffelgetés megadja a metalos hangulatot, egy nagyon-nagyon jól sikerült dal.

Szerencsére hasonló lelkületben folytatja a Whirlwind is a témát, valódi jó kis viharos ambient zajokkal, fagyos gitártémával, akusztikus gitárral, csörgődobbal, itt is egy kis 80-as évek-típusú témából kibontakozó, a Sonata elmúlt 1-2 albumára oly jellemző énektémára váltva (pl. mint a Life című daluk, de egyáltalán nem annyira langyos!). Sajnos a refrén belassul, de szerintem a verzék teljesen élvezhetőek, és Tony különleges orgánuma még mindig minden dalt különlegessé tesz, akkor sem, ha érezhetően nem erőlteti magát túl.

A Storm the Armada-val már a progresszivitás mezejére lépünk, ezzel egy picit talán Dream Theateresen, de van még ennél nagyobb meglepetés is. Az egyik legkülönlegesebb tétel az albumon egyértelműen az Ismo’s Got Good Reactors (te jó ég, mi ez a cím?!), ami pedig az Amorphisosabb jellegű progresszívmetalkodást hozza el nekünk, részben egyértelműen a keleties dallamok használata miatt. A leginkább poweresen csörtető dal, az volt benne a furcsa, hogy végig arra vártam már, mikor kezdődik az ének, az viszont soha nem érkezett meg. Hamarabb jött enyhén japán zenére emlékeztető zenei pillanat, mint az ének, ugyanis, mint kiderült, ez egy teljes mértékben instrumentális szám. Nagyon megdobja a lemez színességét, és kellett is, mert az azt megelőző két dal sajnos azért nem annyira megindító. Itt viszont a legkülönfélébb témák váltogatása és a gitárjáték igazán remekel.

Egy idő után természetesen biztos ezek is hozzám fognak nőni, tudom, de nem váltanak ki erősebb érzelmi reakciót (az egyébként nagyon kis kedves dallamú, a többinél is nyolcvanasévekebb Who Failed the Most-ban legfeljebb a különféle “kedvencek” felidézése az érdekes, elhangzik pl. a “lord of the rings” és a  “master of puppets” említése, meg ennél a dalnál tudom is, hogy a refrén a dallama miatt bizony menthetetlenül hozzám fog nőni). A Last of the Lambs története egyébként a Caleb & Juliet saga folytatása, so there is that.

A Demon’s Cage sajnos szintén egy további lassúdal, elsősorban a basszusgitárra és a zongorára koncentrálva, egy Nightwish – Slaying the Dreamer gitárzúzással, de én azért maradnék az eredeti The Cage-nél…

A Sonata Arctica turnéja, ami Budapestre is ellátogat november 25-én (esemény itt), azt a címet viseli, hogy The Raven Still Flies Over Europe, úgyhogy arra számítottam, hogy a lemezen a The Raven Still Flies With You egy hatalmas nagy dobás lesz, majdnem nyolc perces a dal, ez egy White Pearl, Black Oceans I&II-t megíró bandánál jót jelent… Ehhez képest ezt az élményt nem adta meg, de leírni sem akarom a dalt, ugyanis nagyon kidolgozott és szép zene, csak ismét nem azon az érzelmi hőfokon ég, amit én szeretek. Viszont itt is van lágy ének, suttogás, xilofon, variált dobjáték, a legizgalmasabb szinti-hangzások, a gitárral felelgetve, történetmesélősen összetett zene, talán még valamiféle törzsi hejjegetős ének is, tempóváltások, sőt, a refrénre azt is megkockáztatnám, hogy van benne valami Avantasia-s.

Úgy tűnik, a Sonata Arcticánál Bryan Adams Run To You-feldolgozása az előző albumon jele volt annak, hogy a finnek menthetetlenül belehabarodtak a nyolcvanas évek zenéjébe (végülis ekkor voltak gyerekek), és ez meglátszik a saját zenéjükön. Aki egy jó zenei élményt akar kapni, sokféle hangulattal, egyértelműen profi zeneszerzői képességből született dalokkal, mindenképp hallgassa meg ezt az albumot. Nem fogok hazudni, a november végi koncerten biztos nagyobbat fogok bulizni a régi slágerekre, de ezeket a dalokat sem fogom letörölni sem a telefonról, sem a lejátszási listákról, mert jó zene, szép zene, kellemes énekhang, a lassú dalok pedig bármikor jók egy kis léleksimogatásra (pláne a lezáró, szinte már meditatív The Garden). Ja, és az album szerintem sokkal jobb, mint a The Ninth Hour (pedig azon van a White Pearl II!) Elvárások nélkül, a kifinomult zeneiség miatt megadom rá a kis híján nyolc pontot.

Írta: Vica

 

 

 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/