Nemrég jelent meg a Down For Whatever legújabb nagylemeze, A Nyughatatlan, amit pedig az azonos névre keresztelt turné keretein belül mutatnak be a nagyérdeműnek, október és december között, Budapest mellett számos várost is érintve. Ennek apropóján beszélgettünk a zenekar frontemberével, Diószegi Kikivel, akit ezen felül az új dalok személyes vonatkozásáról is kérdeztünk.
Megjelent a negyedik nagylemezetek, A Nyughatatlan. Több mint tíz év zenekari múlt, rengeteg koncert és számos személyes történet van mögöttetek. Mit jelent számotokra ez az album, és miben érzitek másnak, mint az eddigi lemezeiteket?
Kiki: Azt hiszem, számunkra ez a lemez egy korszak lezárása, ugyanakkor valami újnak a kezdete is. Több mint tíz éve csináljuk ezt együtt, és bár ugyanaz a tűz hajt minket, mint amikor elkezdtük, közben rengeteget változtunk mi magunk is. Felnőttünk, családjaink lettek, veszteségek értek minket, sikereket és kudarcokat éltünk meg, és ezek az élmények akarva akaratlanul is beszivárogtak a dalainkba. Szerintem ez az eddigi legszemélyesebb és talán legőszintébb lemezünk. Ami igazán megkülönbözteti a korábbi anyagainktól, az az, hogy most már nem feltétlenül akarunk bizonyítani bárkinek is. Sokkal inkább magunknak szeretnénk megfelelni, és olyan zenét írni, ami valóban minket tükröz. Zeneileg is bátrabban nyúltunk vissza azokhoz a kétezres évekbeli hatásokhoz, amelyek miatt annak idején beleszerettünk ebbe az egész műfajba, miközben természetesen ott van benne mindaz, amit az elmúlt évtizedben megtanultunk. A Nyughatatlan cím pedig szerintem tökéletesen összefoglalja, hol tartunk most. Mert hiába telt el ennyi idő, hiába értünk el olyan dolgokat, amikről gyerekként álmodni sem mertünk, valahogy sosem tudunk igazán megállni és hátradőlni. Mindig ott motoszkál bennünk, hogy lehetne még jobb, még több, még erősebb. Ez néha áldás, néha átok, de valószínűleg pontosan ez az, ami miatt tizenegy év után is ugyanolyan energiával állunk a színpadra.

Korábban inkább kislemezekben gondolkodtatok, most viszont 12 dalt rendeztetek egy albumba. Miért éreztétek úgy, hogy most jött el az ideje egy ilyen átfogó anyagnak? Mennyire volt tudatos az album koncepciójának kialakítása?
Kiki: Mi továbbra is nagyon szeretünk dalokban és kisebb projektekben gondolkodni, mert így minden egyes szerzeménynek meg tudjuk adni azt a figyelmet, amit szerintünk megérdemel. Egy dal számunkra nem csak egy hangfelvétel, hanem egy önálló világ, amit szeretünk vizuálisan is felépíteni, és amiben jó egy kicsit elmerülni. Ugyanakkor időnként szükségünk van arra is, hogy ezeket a különálló történeteket egy nagyobb egésszé formáljuk. Most azt éreztük, hogy az elmúlt néhány év dalai és élményei megértek arra, hogy egy lemez formájában lezárjunk velük egy korszakot. Ami érdekes, hogy az album koncepciója egyáltalán nem tudatosan alakult ki. Ezek a dalok különböző időszakokban, különböző élethelyzetekben születtek, és sokáig mi sem gondoltuk, hogy egyszer majd egy összefüggő történetet mesélnek el. Aztán amikor elkezdtük egymás mellé tenni őket, feltűnt, hogy szinte mindegyik ugyanannak az érzésnek egy másik oldalát mutatja meg. Ott van bennük a folyamatos küzdelem, az önmagunkkal való elégedetlenség, a múlt elengedésének nehézsége, és az a furcsa belső kényszer, hogy akkor is tovább kell menni, amikor talán már rég megengedhetnénk magunknak, hogy megálljunk. Szóval nem úgy ültünk le, hogy most írunk egy konceptalbumot a nyughatatlanságról. Inkább a végén jöttünk rá, hogy tulajdonképpen évek óta ugyanazt a történetet meséljük, csak mindig egy kicsit más szemszögből. És szerintem ettől lett igazán őszinte az egész.
A Foggal-körömmel című dalban egy nagyon személyes témát, a gyerekkorod óta tartó testképzavarral kapcsolatos tapasztalataidat dolgozod fel. Mennyire nehéz ilyen intim dolgokat a nyilvánosság elé tárni? Érkezett már olyan visszajelzés, amely megmutatta, hogy másoknak is segítettetek a történetetekkel?
Kiki: Azt gondolom, hogy ez egyáltalán nem szokványos téma, főleg ebben a műfajban, ráadásul elég nyersen is fogalmaztam meg. Gyerekkorom óta küzdök a testképemmel, és bár azóta rengeteget változtam fizikailag, ezek a dolgok fejben nem múlnak el ilyen egyszerűen. Hiába látnak mások teljesen másnak, ha te még mindig azt az embert látod a tükörben, akivel egész életedben elégedetlen voltál. Ráadásul van ebben egy furcsa kettősség, mert sokszor éppen az az elégedetlenség hajt előre, ami közben belülről felemészt. Erről szól a dal, és nem akartam sem szépíteni, sem valami nagy tanulságot erőltetni a végére, mert én magam sem jutottam még a történet végére. Szerencsére érkeztek már nagyon megindító visszajelzések. Volt például valaki, aki megírta, hogy tizenöt kilót fogyott, mégis úgy látja magát a tükörben, mintha húsz kilóval több lenne rajta. Az ilyen üzenetek mindig megerősítenek abban, hogy érdemes ezekről a dolgokról beszélni. Nem hiszem, hogy egy dal bárkinek megoldja a problémáit, de ha valaki egy kicsit kevésbé érzi magát egyedül a saját harcában, akkor már megérte megírni.
A videóklipek készítéséből is aktívan kiveszitek a részeteket, Császár Róbert és Zsoldos Dávid irányításával. Mennyire fontos számotokra, hogy a dalok vizuális világa is a saját elképzeléseiteket tükrözze? Előfordult már, hogy egy klip koncepciója visszahatott magára a dalra?
Kiki: Nálunk a vizuális megjelenés mindig is legalább annyira fontos volt, mint maga a zene. Szeretünk minden dalra egy önálló projektként tekinteni, aminek nemcsak hangzása, hanem saját hangulata, története és képi világa is van. Ráadásul én személy szerint kifejezetten élvezem a kreatív folyamatnak ezt a részét. Sokszor már a dalszerzés közben jelenetekben, képekben gondolkodom, és mire elkészül egy szám, gyakran egészen konkrét elképzeléseim vannak arról, hogyan szeretném viszontlátni. Persze ehhez elengedhetetlenek az olyan kreatív szakemberek, mint Robi és Dávid, akik nemcsak megvalósítják az ötleteinket, hanem a saját látásmódjukkal rengeteget hozzá is tesznek. Ami a visszahatást illeti, nálunk alapvetően a zene határozza meg a vizuális világot, nem fordítva. Ugyanakkor egy jól eltalált klip szerintem képes új jelentésrétegeket adni egy dalnak. Olyan érzéseket és gondolatokat is előhozhat belőle, amelyekre a megírásakor talán mi magunk sem gondoltunk. És szerintem pont ettől izgalmas ez az egész. Amikor a zene és a képi világ nem egyszerűen kiegészítik, hanem erősítik egymást.
Korábbi interjúkban beszéltél arról, hogy a koncertek számodra szinte terápiás élményt jelentenek, és a nehéz érzéseket is energiává lehet alakítani. A többiek hogyan élik meg ezt? Nekik is van olyan daluk, amelynek eljátszása minden alkalommal személyes jelentőséggel bír?
Kiki: Szerintem mindannyiunknak egyfajta érzelmi feltöltődés a koncertezés, még ha ezt nem is feltétlenül ugyanúgy éljük meg. Nekem énekesként talán könnyebb közvetlenül kiadni magamból ezeket az érzéseket, hiszen sokszor a saját történeteimet üvöltöm bele a mikrofonba. De azt gondolom, hogy a többiek számára is van valami különleges abban, amikor négy ember, akik egyébként teljesen különböző életet élnek, feláll egy színpadra, és másfél órára minden más megszűnik létezni. Nekem ez az egyik legszebb része az egésznek. Bármilyen nehéz napod is volt, amikor megszólal az első dal, valahogy minden a helyére kerül. A dalok személyes jelentősége szerintem folyamatosan változik. Van, amit egy adott élethelyzetben írtunk, aztán évekkel később már egészen mást jelent számunkra. Nekem például lelkileg a legnehezebb dal a Keselyű éve, és persze a Foggal-körömmel is a személyes témákhoz sorolható, de az Ég és Föld között is nagyon közel áll hozzám, mert valahol az egész zenekari utunkat és azt a folyamatos belső küzdelmet is megtestesíti, ami idáig elhozott minket. A legdurvább pedig az, amikor látod, hogy a közönség soraiban valaki ugyanazzal az átéléssel énekli ezeket a sorokat, mint te. Olyankor már nem csak a mi történetünk az a dal, hanem az övé is és szerintem a történet végén ez az egésznek a lényege.
A Menekülj tőlem! eredetileg saját magadnak írt dal volt, amelyet később közösen formáltatok zenekari szerzeménnyé. Hogyan működik nálatok a közös dalszerzés? Mennyire tudjátok megőrizni egy-egy dal eredeti, személyes mondanivalóját, amikor már mind a négyen hozzátesztek valamit?
Kiki: Szerintem a közös dalszerzés egyik legfontosabb alapja a bizalom, és ebben tizenegy év alatt nagyon sokat fejlődtünk. Mindannyian más zenei világból érkezünk, más dolgokhoz értünk igazán, és pont ettől működik jól a közös munka. Nálunk nincs olyan, hogy valakinek az ötlete csak azért maradjon érintetlen, mert ő találta ki. Ha valaki hozzá tud tenni valamit, amitől jobb lesz a dal, akkor annak helye van benne. Szerintem az egyik legnagyobb erősségünk, hogy megtanultuk félretenni az egónkat, és mindig azt nézzük, mi szolgálja legjobban a végeredményt. A Menekülj tőlem is jó példa erre, hiszen eredetileg egy teljesen más zenei világban született, aztán közösen megtaláltuk benne azt, amitől igazán DFW dallá válhatott. A személyes mondanivaló viszont ettől egyáltalán nem sérül, sőt, sokszor éppen a többiek hozzáadott ötleteitől kap még nagyobb súlyt. Azt gondolom, hogy egy dal őszinteségét nem az határozza meg, hány ember dolgozott rajta, hanem az, hogy mennyire sikerül megőrizni azt az érzést, ami miatt eredetileg megszületett. Ebben pedig szerencsére nagyon egy hullámhosszon vagyunk.

A hazai rock- és metalzenekarok számára továbbra sem egyszerű szélesebb közönséget elérni, miközben a közösségi média és a streaming teljesen átalakította a zeneipart. Ti hogyan látjátok jelenleg a magyar rock-metal színtér helyzetét? Mennyire nehéz ma egy önálló zenekarnak fenntartható karriert építenie?
Kiki: Ez egy rohadt nehéz időszak a hazai rock és metal színtér számára. Az igaz, hogy egyrészt soha nem volt ennyire egyszerű eljuttatni a zenénket az emberekhez, másfelől talán soha nem volt ennyire nehéz kitűnni abból az elképesztő mennyiségű tartalomból, ami naponta szembejön velünk. Ma már nem elég jó dalokat írni és jó koncerteket adni. Egy zenekarnak lassan egyszerre kell tartalomgyártónak, marketingesnek, menedzsernek és vállalkozónak is lennie. Néha kicsit azt érzem, hogy több energiát kell fordítanunk arra, hogy az emberek egyáltalán találkozzanak a zenénkkel, mint magára a zenélésre. A fenntarthatóság pedig talán az egyik legnagyobb kihívás. Kívülről sokszor nem látszik, hogy mennyi munka, idő és pénz van egy-egy lemez, videóklip vagy turné mögött. Mi is azt tapasztaljuk, hogy miközben folyamatosan nő a hallgatottságunk és egyre több emberhez jutnak el a dalaink, ez nem feltétlenül jelent automatikusan több embert minden koncerten. Ráadásul egy önálló zenekarnál a legtöbb döntés és annak anyagi kockázata is a saját vállunkon van. Ennek ellenére én egyáltalán nem látom borúsan a jövőt. Rengeteg tehetséges zenekar van itthon, és szerintem az embereknek továbbra is óriási igényük van az élő zenére és az igazi közösségi élményekre. Csak ma már sokkal tudatosabban és kitartóbban kell építkezni. Mi tizenegy éve csináljuk ezt, és még mindig rengeteget tanulunk. Abban viszont biztos vagyok, hogy hosszú távon nem az algoritmusoknak akarunk megfelelni, hanem azoknak az embereknek, akik eljönnek a koncertjeinkre, és velünk együtt üvöltik a dalainkat, mert ahogy az előbbi kérdésnél is említettem, végső soron miattuk van értelme az egésznek.
Októberben elindult az A Nyughatatlan lemezbemutató turnétok, amelynek novemberben és decemberben is lesznek állomásai, többek között Debrecenben, Győrben és Budapesten. Mennyiben alakult át a koncertprogramotok az új album megjelenésével? Melyik új dalt várjátok a legjobban, hogy élőben is együtt énekelje veletek a közönség?
Kiki: Az új lemez megjelenésével természetesen a koncertprogramot is alaposan átgondoltuk. Tizenegy év és négy nagylemez után az egyik legnehezebb feladatunk már az, hogy eldöntsük, melyik dalok maradjanak ki a műsorból. Vannak olyan régi szerzemények, amiket egyszerűen nem hagyhatunk el, mert hozzánőttek a közönséghez és hozzánk is, de közben szeretnénk minél többet megmutatni az új anyagból. Ráadásul nemcsak a dalokon, hanem a koncertjeink vizuális világán és a színpadi produkción is folyamatosan dolgozunk. Fontos számunkra, hogy aki évről évre visszatér hozzánk, az mindig kapjon valami újat. Én személy szerint az Ég és Föld között című dalt vártam talán a legjobban, mert úgy érzem, nagyon szépen összefoglalja mindazt, amiről ez a lemez és valahol az egész zenekar szól. Ráadásul a megjelenés óta az egyik legnépszerűbb új szerzeményünk lett, úgyhogy különösen kíváncsi vagyok, hogyan fog tovább élni a koncerteken. Nekem mindig az a legizgalmasabb pillanat, amikor egy dal egyszer csak kilép a stúdióból, és a közönség elkezdi a saját történeteként énekelni. December 12-én az A38-on pedig különösen nagy este vár ránk, hiszen hazai pályán mindig teljesen mások az energiák. Nagyon várjuk már!

A koncertprogram összeállítása mellett milyen egyéb kihívásokkal jár egy ilyen turné megszervezése? Mennyi időt vesz igénybe a próbafolyamat, hogyan hangolódtok rá fizikailag és mentálisan a koncertekre, és van-e valamilyen különleges meglepetés, amivel ezúttal készültök a közönségnek?
Kiki: Szerintem egy ilyen turné megszervezésének talán az a legnagyobb kihívása, hogy a közönség általában csak azt a másfél órát látja, amit a színpadon töltünk, pedig mögötte elképesztő mennyiségű munka van. A helyszínek egyeztetésétől kezdve a technikai feltételeken, az utazáson és a logisztikán át egészen a kommunikációig rengeteg mindennek kell összeállnia. Ráadásul mindannyiunknak megvan a saját munkája és magánélete is, úgyhogy sokszor már az is komoly szervezést igényel, hogy egyáltalán mindenki egyszerre ráérjen. A próbafolyamat hossza mindig attól függ, mennyit változtatunk a műsoron. Az új dalokat nem elég egyszerűen megtanulni, azt is ki kell találni, hogyan működjenek igazán élőben, és hogyan épüljenek be a koncert egészébe. A fizikai és mentális felkészülés nálam az évek során egyre tudatosabbá vált. Rendszeresen edzek, igyekszem odafigyelni az étkezésemre, a regenerációra és természetesen a hangomra is. Egy DFW koncert fizikailag is elég komoly igénybevétel, és szeretném még nagyon sokáig ugyanazzal az energiával végigcsinálni ezeket az estéket. Mentálisan viszont érdekes módon pont maga a koncert kapcsol ki igazán. Lehet bármilyen sűrű vagy stresszes a hetem, amikor felmegyek a színpadra, minden más megszűnik létezni. Ami a meglepetéseket illeti, folyamatosan dolgozunk a színpadképünk és a vizuális világunk megújításán, ezért az idei színpadképünk is másképpen néz ki, mint eddig. Annyit megsúgunk, hogy a 2000-es évek színpadait szerettük volna megidézni, szóval ha valaki szeretné ezt látni és ezeket az energiákat átélni, akkor találkozunk december 12.-én az A38-on!
Írta: Lőrincz Dóra


![A lelkes, az éjsötét és a pusztító – a VORGA [DE], az ATHAME és a CLOSURE fellépésén jártunk](https://metal.hu/wp-content/uploads/2026/11/2026_11_11_athame_s8_18-1080x675.jpg)


