„Helló, szia!” – csörrent meg délután öt körül a telefon. Szenti Árpi hívott. „Ó jaj, nagyon kedves” – gondoltam – „dehát igazából nem fogom elfogadni ezt a sajtójegyet” – gondoltam magamban, miközben fölvettem a hívást. „Figyelj csak, van fehér arcfestéked? Ha tudsz, hozzál már légy szíves, merthogy itt állunk Szegeden, és nem lehet kapni a művészellátóban”. „Igen, már túrom is…” – húztam ki szégyenkezve a vonatkozó fiókot, és a fényképezőgép mellé bekészítettem a két fehér pici kapszulát is.
Nem indult jól ez a nap sem, pedig alapvetően nagyon optimista voltam. Vannak olyan napok, amikor az ember a legtöbbet az óráját nézi, annyira feszített a tempó – hát ilyen volt ez is, de igazából tudtam, hogy csak este hétig kell túlélnem valahogy: onnantól megkezdődik a földi terhek alól való felszabadítás: másképpen a Closure, az Athame és a Vorga fellépése. Én alapvetően az Athame-ra voltam kíváncsi: nem is emlékszem, mikor láttam őket utoljára élőben, de ez nem mostanában volt. Felkészülés közben többször is végigpörgettem a diszkográfiájukat, aztán úgy voltam vele, hogy nagy baj nem lehet abból, ha belehallgatok a Vorga-ba is – és innentől egy pár nap aktív felkészülés kiesett, merthogy a Vorga anyagai mentek megállás nélkül, körbe-körbe a számítógépen, annyira nem tudtam letenni. Ha már ilyen jól kezdődik – gondoltam –, ugorjunk neki a Closure anyagainak is. Igaz, hogy nem olyan régen végeztek az első albumuk felvételével, de hát nem szabad felkészületlenül menni – gondoltam, és nem is ért csalódás.
Valószínűleg kicsit túlreagáltam az ügyet, amikor nyitásra terveztem beesni. Úgy voltam vele, hogy a fene tudja, mikor látom legközelebb a Vorga-t, pólót meg mindenképpen szerettem volna vásárolni, meg az Athame cuccaira is kíváncsi voltam – így már jóval kezdés előtt feltűntem az S8-ban. „Ha a teljes létszámot négyzetre emelem, még akkor is egyjegyű számot kapok…” – gondolkodtam kicsit savanyú szájízzel. Egy gyors sör csak a rend kedvéért, mörcs-nézés, ismerkedés a vendégekkel – közben lement a Closure beállása –, és nemsokára megkezdődött az este első fellépése.
Closure
Az első hangok felcsendülését egymagam élvezhettem, de szerencsére a környéken lebzselő hallgatóság viszonylag gyorsan beszivárgott – de a Closure fellépését így is megközelítőleg tízen hallgattuk. Ez a tíz ember immáron tudja, hogy miről maradt le a műfaj rajongóinak maradéka. A Closure tulajdonképpen fiatal zenészek alapvetően első projektje, amelyik – mint a bevezetőben említettük – első anyagán van túl, és a zene tökéletesen tükrözte ezt a állapotot. A Closure bőven túl volt a technikai nehézségeken és a hangszerkezeléssel kapcsolatos problémákon – ebből a szempontból is egy minőségi fellépést hallhattunk. A zeneszerzésen is érződött az eddig megtett út, illetve a jövőbeli lehetőségek tárháza, ugyanis jól hallhatóan váltogatták egymást a körzővel-vonalzóval megírt zenei részek és a technikás, ötletes, egyedi hangot mutató megoldások. Az előbbi nem probléma: lehet olyan zenét is csinálni, amelyikben nincsenek sablonosnak nevezhető elemek, ám az ilyen stílusú muzsika jelentősen igénybe veszi a hallgatóságot, és számos esetben akár a hallgathatóság rovására is mehet. Zeneszerzés tekintetében úgy érzem, hogy vastagon van potenciál a társaságban; szerintem a formáció most még a kezdeti lépések – ahogy az angol mondja: baby steps – fázisában van, amikor a saját hang megkeresése, majd ennek artikulálás zajlik, és nagyon kíváncsi leszek, hogy ez a folyamat pár év múlva hova fog eszkalálódni. Tisztán szóltak a fiúk – mondjuk istenigazából az egy gitár – basszus – dob – ének felállást nem olyan nehéz tisztára keverni, bár ismerünk számos ellenpéldát –, így tökéletesen hallatszott, hogy a gitár és a kíséret hogyan dolgoznak együtt, és öröm volt megfigyelni azokat a részeket, amikor a basszusgitár mert egyedi ötleteket játszani, és nem a gitár akkordmeneteinek hű kísérete volt a feladata. Összességében a Closure fellépéséről annyit lehet összefoglalóan elmondani, hogy egy olyan fiatal zenekar produkcióját láthattuk, akik nagyon lelkesen haladnak előre a tanulási úton, és a zenéjükben megvan az egyedi íz – és ezzel együtt a potenciál – lehetősége. Izgatottan és kíváncsian várjuk a fejleményeket!
Vorga
A beharangozott menetrenddel ellentétben a német Vorga lett a második fellépő: fekete-fehérre kifestett emberek eszméletlen mennyiségű ledes fénytechnikát hurcoltak fel a színpadra, a végén lépni sem lehetett az eszközöktől – majd a feszes pakolást követően megkezdődött az igehirdetés. A zenekar megjelenését, illetve a kapható anyagaikat tekintve nagyjából az jutott eszembe, mintha a Vorga a Naglfar és a Beneath the Void szerelemgyereke lenne; előbbi az énekes-gitáros Peter Jordanov megjelenésére, utóbbi pedig a CD-k, lemezek és pólók színvilágára vonatkozik. A bevezetőben említettem, hogy a Vorga anyagait nagyon nehezen tudtam letenni, és az a sötétség és átütő lendület, ami a konzerven hallatszott, az élő fellépés során is tökéletesen átjött. A zenekar kulcsembere a bolgár gitáros-énekes Peter, az ő működése képezi a csapat fellépésének gerincét. A szemből jobboldali gitáros, Atlas (Sean Holland) köré szerveződik a zene váza, ezt kíséri a basszusgitár – de nem hűen másolva azt, hanem kellő szabadsággal elkalandozva a zenei világban. Peter barátunk mindehhez szólókat vagy kiállásokat játszik és énekel, mindezt tulajdonképpen folyamatosan. Egy átlagos fellépőhöz képest nagyon sok volt az ének, amit folyamatos gitárszólók-kiállások kísértek, időnként pedig tappingek; ami nem túl gyakori a black metal műfajában. A fentiek okán töltelék vagy üresjárat nem nagyon volt a zenében; ha mégis rövidebb időszakokra „nem történt semmi”, annak is megvolt a maga oka. Felejthetetlen volt egy zenei megoldás a Last Transmission-ből, amikor Atlas barátunk az akkordmenetekből felépített disszonáns bontásokat játszotta, és erre Peter egy két húron játszott, repetitív, más módon disszonáns kétkezes szólót adott elő. A dob és a basszusgitár játékával folyamatosan fokozódott a disszonancia által nyújtott feszültség, ami egy blast beattel megfűszerezett, eszméletlenül tekerős riffben oldódott fel. Hosszasan lehetne még sorolni az egyedi és fantáziadús zenei ötleteiket – ezt most nem fogom megtenni –, ehelyett minden olvasónkat arra szeretnék bátorítani, hogy ha ki is hagyta ezt az eseményt, szánjon rá 40 percet a Vorga legutóbbi albumára; erősen hiszem, hogy pozitív csalódás fogja érni (Voideath, The Sophist, Tragic Humanity, Fractal Cascade, Starless Sky, Comet, Last Transmission, The Cataclysm, Magical Thinking).
A fiúk a zene mellett a vizuális megjelenésre is nagy hangsúlyt fektettek, és számos esetben ez egy eldöntendő kérdést is magában hordoz, nevezetesen, hogy a zenei élményt segíti vagy csak helyettesíti a látvány. Stroboszkóppal hátulról megvilágított színpadon játszott a négy fekete alak; teljesen egyedi fekete-fehér makeup-pal, UV-fényben világító kontaktlencsékel és arcfestéssel, és ez csak fokozta azt a komor hangulatot, amit a zene árasztott magából. Azzal együtt, hogy tudtam, mire kell számítsak, elképesztően nagy hatást gyakorolt rám ez a fellépés, akárcsak zenekari mörcs: jól láthatóan itt is nagyon alaposan, precízen felkészültek a fiúk, és gyönyörűszép cuccokat hoztak magukkal, amikből szerencsére a limitált létszámú közönség nem félt vásárolni.
Athame
Ekkor a színpad mögött – a bejáratnál – már szorgalmasan készülődött az Athame, akik a kezdés előtt bő fél órával estek be. Kisebb malőr támadt: az egyik tagot nem engedték el munkából – emiatt is fordult meg a sorrend –, így a zenekar tulajdonképpen last minute módon esett be. Abban a fél órában sminkeltek és előkészültek, aztán megkezdődött a Vorga le- illetve az Athame fölcuccolása. Többen aggódva néztünk egymásra, hogy mi is lesz ebből: bármennyire is rutinos zenészekről van szó, egy futólépésben végigrohant nap, majd a kezdés előtt picivel történő megérkezés még soha sehol nem segítette elő a kellő ráhangolódást. A fiúk dicséretesen gyorsan beálltak, egészen minimális soundcheck volt és már indult is a fellépés. Pár szót váltottam Árpival a buli után, és jól láthatóan teljesen eltérően éltük meg ezt az eseményt. Árpi az elején például szenvedett a trigger hangjával – valóban, csak önmagában meglehetősen furcsán szólt a lábdob –, de igazából a többi hangszerrel együtt szerintem a lábdob éles és magas csattogása határozottan jól is szólt: az egész hangképben tulajdonképpen minimális átfedése volt így a basszussal. A gitárok is teljesen a helyükön voltak – akárcsak a basszus –, és Attila hangjára sem lehetett semmilyen szinten panasz. Többen is azt beszéltük a koncert után, hogy totálisan egyben volt ez a fellépés, és azokat az apró nüanszokat, amik miatt Árpi kétségbeesve vakarta a fejét a fellépés után, szerintem csak ők hallották. Jellegét tekintve teljesen más stílusú az Athame mint a Vorga, de egyáltalán nem ütötték egymást, sőt, inkább egymásra erősítettek. Teljesen logikusan és praktikusan a diszkográfia legizgalmasabb tételeiből válogattak, és ezzel elképesztően nagy hangulatot csináltak. Az Athame dalai a hangszerelés miatt már önmagukban is meglehetősen lendületesek, amit a szólók csak megerősítenek az ének mellett. A színpad előtt viszonylag hangos volt a dob, de kristálytisztán szólt, és ez tökéletes lehetőséget nyújtott arra, hogy tanulmányozni lehessen a dob hangsúlyozó szerepét. Magyarország egyik legprofibb dobosa elképesztő mennyiségű lendületet vitt az amúgy sem túl unalmas dalokba; a kísérőcinek használata, és a csúcspontok előtti díszítések-pörgetések tökéletesen megágyaztak a dalok legfontosabb részeinek és kulcsmotívumainak. Eddig sem éreztem, hogy az Athame zenéjétől távolságot kellene tartsak, de a szimpátia ismételten megerősödött az este során.
Aztán ez is véget ért, és megkezdődött a pacsizás-fotózás-ismerkedés. Mivel a buli végére a teljes Thy Catafalque legénysége – a turnén lévők kivételével – előállt, többen felvetették, hogy amúgy lenne igény egy TC-fellépésre, akár mondjuk most is… hát nagyjából ezen a vonalon haladtunk tovább. Amennyire az elején jöttem, annyira a végén távoztam. Vorgáék bepakoltak és szép lassan indultak, amikor otthagytam az S8-at. Másnap, amikor ezeket a sorokat írom, négyórányi alvás van mögöttem, de azt kell hogy mondjam, hogy ennek a három zenekarnak a meghallgatása minden pillanatot megért.
Írta és fényképezte: Á





