Soilwork – Verkligheten (2019)

ELŐADÓ: Soilwork
ALBUM: Verkligheten
SZÁRMAZÁS: Svédország
MEGJELENÉS ÉVE: 2019
STÍLUS: Melodic Death Metal, Groove metal
HONLAP: https://www.soilwork.com/
ÉRTÉKELÉS: 6.5/10

 

A Soilwork együttese az utóbbi pár évben olyan hírnévre tett szert (hozzá kell tenni, jogosan), ami miatt mindenki hallott már róluk valamilyen formában. Most pedig itt van a tizenegyedik stúdióalbum, a Verkligheten, ami talán egy kicsit más, mint az eddigiek.

A zenekart 1995-ben alapította Björn “Speed” Strid énekes és Peter Wichers gitáros. Eredetileg Inferior Breed néven indult a project, de ezt egy évvel később elvetették és azóta a jelenlegi néven fut a zenekar. A legelső demo után kapásából leszerződtette őket a Listenable Records és az ő gondozásukban kiadták az első, Steelbath Suicide albumukat. Akkoriban kezdte megteremteni alapjait az a melodic death metal műfaj, amely sok helyen azóta is csak göteborgi metal (Gothenburg metal) elnevezéssel él az emberekben. Olyan göteborgi zenekarok indították el ezt az akkoriban újhullámúnak számító vonalat, mint az At The Gates, In Flames vagy a Dark Tranquillity és ezen gyökereken felmászva kezdte bontogatni a szárnyait a Soilwork is, ami korán fel is tűnt a tömegnek, valamint a kiadóknak is, úgyhogy a második, The Chainheart Machine már a Nuclear Blast kiadónál jelent meg. És hát innentől kezdve a többi történelem, a zenekar egyre népszerűbb lett és sorra hozták ki az egyre sikeresebb lemezeket.

A banda azóta nem csak a tagok tekintetében változott (egyedül Björn „Speed” Strid az, aki a kezdetektől a zenekar tagja), hanem zeneileg is folyamatosan alakult. Munkásságát kettő főbb érába osztva lehet a legjobban összefoglalni, mely közül az első a Steelbath Suicide – The Chainheart Machine – A Predator’s Portrait albumok voltak 1998 és 2001 között, ez volt az a klasszikus göteborgi metalt idéző korszak, ami megalapozta pályájukat. Ezután következett egy átfogóbb, a Natural Born Chaos és a The Ride Majestic közötti korszak (2002-2015), ami egyértelműen egy dallamosabb, slágeresebb szakasza a zenekarnak. Itt már nem csak súly, a tempó és a durva vokál jellemezte a bandát, jól ötvözték mindezt a populárisabb, emészthetőbb témákkal, tiszta énekkel úgy, hogy közben minden albumon lehetett érezni a göteborgi gyökereket, és ez mind nagyon jól működött ahhoz, hogy lemezről lemezre továbbra is a felszínen maradjanak, és legismertebb zenekarok között legyenek számon tartva. (Fun fact: az „Akikre büszkék vagyunk” rovatunkban muszáj megemlíteni, hogy a The Ride Majestic album borítóját nem más készítette, mint az elképesztően tehetséges és méltán híres magyar Borbás Róbert illusztrátor, animátor, tetoválóművész és korábbi The Sharon Tate dobos, akiről el sem lehet képzelni mennyi és mekkora nemzetközi zenekarnak dolgozott már.)

Igazából eddig is lehetett érezni egy progressziót az egymást követő albumok hallatán, a mostani albumhoz vezető utat pedig a The Ride Majestic is prognosztizálhatta. És akkor el is érkeztünk a mostani koronghoz, ami úgy tűnik, egy új korszaknak is lehet a kezdete, ez idővel ki is fog derülni, de nézzük a lemezt. Már maga az intrónak számító instrumentális Verkligheten is egy kicsit árulkodó, nekem már itt feltűnt egy meghatározó dolog, de nem akarom lelőni a poént, meghagyom a végére… szóval az intro nem sok jóval kecsegtet, de legalább az első komolyabb tétel, az Arrival feldobja az embert és megnyugszik, igen, ez Soilwork, ám sajnos ebből az érzésből nem sok marad a többi dal hallatán. Többek között a When the Universe Spoke lehet kivétel, pedig ez a nóta is unalmassá válik mire véget ér. Van ám itt egyébként rengeteg sláger, mint a Stålfågel, ami nagyon belemászik az ember fülébe, a dal végére időzített indokolatlan sikítás ellenére is. Egyébként ezen a nótán Alissa White-Gluz (Arch Enemy) is vendégénekel. Valahol.

A Needless and Kin is nagyot megy, sokat Tomi Joutsen, az Amorphis vezére segíti ki a srácokat, megfűszerezi a dalt rendesen, de a dobjátékot is érdemes kiemelni. Vagy itt van a Witan, ami nem utolsó sorban a kórust is tekintve valóban egy dallambomba, de talán a hozzá forgatott klip az, ami a legjobban jellemzi az albumot magát, pontosabban az, ahogyan a meglett férfiak úgy muzsikálnak, mint akik egy random hotel bárjában egy Frank Sinatra számot nyomnának le.

Összességében azt lehet mondani, hogy kicsit olyan, mint ha a zenekar tagjai már csak egy nyugdíjas jammelésnek szánták volna ezt a lemezt. Rengeteg dallam, tiszta ének és gitár adják a dalcsokor gerincét, viszont annál kevesebb súly és tempó jellemzi a lemezt. Sőt, több dal esetében az fogalmazódott meg bennem, hogy ezek már nem is a metal műfajába, hanem inkább a hard rock kategóriába sorolhatóak. És akkor itt mondom ki azt, amit korábban említettem, és a lemez egészének meghallgatása közben és után végig ott lebegett előttem: ez a mostani album olyan, mintha a Soilwork és a The Night Flight Orchestra egy zenekar lenne, összemosódtak volna, és legyünk őszinték, ez nem szerencsés. Kapkodtam a fejem, és egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy egy dal lejátszásakor melyik zenekart hallom, vagy esetleg a lejátszó átugrott egy Ghost feat. Björn „Speed” Strid számra.

Félreértés ne essék, nálam nem is lehetne találni jobbat, aki utálja, ha összehasonlítják adott zenekar különböző albumait, hiszen vallom, hogy minden zenekar folyamatosan fejlődik, kísérletezik, így változik a zene is, amit játszanak, és játszani szeretnének, ezért itt le is szögezném, hogy minden zenekarnak megvan a joga, hogy akkor és olyan zenét játsszon vagy lemezt adjon ki, amikor és amilyet érez/akar. De ettől függetlenül nem tudom elengedni a régi Soilwork-öt, azt, amelyik sorra hozta ki azokat a valóban melodic death metal albumokat, melyeket bármikor elő tud venni és meg tud hallgatni az ember a mai napig. Őszintén remélem, hogy az ezt követő korong meghallgatása után ezek a sorok már nem lesznek jellemzőek a zenekarra, mondom ezt annak teljes tudatában, hogy mindent kizáróan egy igényes lemez lett a Verkligheten, és teljes mértékben meg tudom érteni azokat is, akik ennél sokkal jobb véleménnyel vannak az albumról, de végeredményben számomra ez az album csak egy párszor lepörgethető lemez lett.

Írta: Bányai Gábor „Bányu”

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/