Agregator, Wrath of Azazel, Waiting for Violet-koncertbeszámoló (S8 Underground Club 2019. Január 19.)

Január 19-én, szombaton megkezdődött a 2019-es koncertszezon, méghozzá nem is akármilyen csemegével: az Agregator, a Wrath of Azazel és a Waiting for Violet fellépését lehetett kiélvezni az S8 Underground Klubban. Elvileg egy negyedik zenekar, a Sollen is a meghívottak között volt, de betegség miatt le kellett hogy mondják a fellépést, így ez a három zenekar adott összesen négy show-t – hogy miért négyet, nos, az mindjárt kiderül. Az est apropója egyébként a Wrath of Azazel születésnapji bulija, azaz Kapuszta Tibi születésnapja volt, és ez tulajdonképpen már kellő indokot szolgáltat arra, hogy egy nagyobb haveri kör – azaz több zenekar – összegyűljön, és saját maguk illetve mások szórakoztatására egy kis könnyű muzsikát játsszanak. Ha emellett meg tévedésből egy-két sör is lecsúszik az ajándék Jack Daniel’s mellé, hát istenem, az sem olyan nagy baj.

De ne rohanjunk ennyire előre. Mint mondani szokták, az újszülöttnek minden vicc új – na, és is így voltam a koncerthelységgel. Az elmúlt évtized jelentős részét külföldön töltöttem, és ezalatt az idő alatt ha nem is történt eget rengető csoda, de azért némi változás azért volt a budapesti és a magyar ember underground metal életben –  például ilyen az S8 Underground Klub megjelenése. A helyről tudtam, hogy létezik, de a koncert napjáig igazából fel sem tűnt, hogy minden reggel és este ott biciklizek el előtte. A helyi önmagában fantasztikus, csak és kizárólag a legjobbakat tudom róla mondani: pici, zegzugos pince helység, profi kiszolgálás, az itallapon minden megtalálható, ami szemnek-szájnak ingere, és ami a legfontosabb: melegszendvicset is kaphat a műélvezésben megéhezett hallgató. A legnagyobb terem hátsó részében egy icipici színpad várta a fellépőket, ezentúl nagyjából száz, nagyon maximum százötven embernek van hely a műintézményben.

Kapunyitás hétkor, kezdés elvileg nyolckor; amikor nyolcra beestem, akkor szerintem húsznál többen nem nagyon lézengtünk lent. A bejáratnál ruhatár és közvéleménykutatás: ez utóbbi azt célozta, hogy ki melyik zenekarért jött (megsúgom, hogy stikában rápillantottam az eredményekre, amikor engem kérdezték – akkor a három fellépő szorosan fej fej mellett állt).

A fellépésre várakozva körülnéztem, és számos pozitívumot állapítottam meg. Először is, igen, továbbra is ugyanazokat az arcokat lehet ez összes ehhez hasonló bulin vagy fellépésen látni – számos olyan arc van, akiket minimum tizenöt éve (ha nem régebb óta) látok minden egyes koncerten akár a hallgatóság soraiban feltűnni, akár fotózni. A másik dolog, ami nagy örömet okozott, az a világítás (igen, kicsinek is örülni kell tudni). Sok esetben szenvedek attól, hogy a pici színpadon a zenészek háta mögül jön a fény, és lehetetlen olyan pozíciót találni, ahonnan rendesen lehet fényképezni. Elölről ugye azért nem megy, mert szemből jön a fény, oldalt meg egy csomó esetben nincs hely. Itt úgy tűnt, hogy nem lesz ilyen problémám, ugyanis a plafonra szerelt reflektorok – minő meglepetés – a zenészeket világítottak meg a közönség helyett.

Némi csúszással, nagyjából negyed kilenckor színpadra lépett a Waiting for Violet – ők az S8 Underground tehetségkutatón alakítottak nagyot. A 2017-ben Dabason alakult zenekar nem pályakezdők gyülekezete, minimum tízéves zenei háttér áll a hátuk mögött. A zenekar különlegessége a női énekhang, és itt álljunk is meg egy pillanatra. Van ugye az a zenetípus – nevezzük női hős metálnak –, ahol a csini szado-mazo szettbe öltözött valkűr és az ő énekhangja képezi a zene akusztikus és vizuális lényegét. Erre a témára vannak sikeresebb és kevésbé sikeres megoldások, de szerencsére a Waiting for Violet nem a klisék rabja: a női énekhang nagyon egyedi hangszínű, egy free jazz koncerten is el tudnám képzelni (meg még egy csomó, a metaltól lényegesen eltérő műfajban) – innen már lehetett sejteni, hogy nem egy “tizenkettő egy tucat” produkciót kapunk. Maga a zene is több különféle stílusból táplálkozott, és jól hallhatóan nem lehetett egy dobozba belepasszírozni őket – igazából a rock és metal számos apróbb részterületét fedték le, és nagyon üdítő volt hallani, hogy nem kell nemzetközi fesztiválokig elvergődni azért, hogy az ember olyan zenét hallhasson, amelyik egyedi stílusával, egyedi eszközeivel, egyedi hangszerelésével emelkedik ki a sokéves átlagból. Tíz pörgős számra jutott idejük (Avarita, Lust, Collection, Isa, Gula, Australia, Invidia, Superbia, Paranoid, Acedia), és már át is adták a színpadot a szülinaposnak. Amit feltétlenül ki szeretnék emelni, az a tiszta hangzás: nagyon aggódtam, hogy mégis mennyire fog tisztán szólni a Waiting for Violet, de azt kell hogy mondjam, hogy teljesen pozitív volt a csalódás. A hely icipici, így a dob egyáltalán nincs bemikrofonozva (azaz nincs rajta nagyon mit keverni) az összes maradék sávok voltak csak kierősítve, és örömmel jelentem, hogy tisztán hallatszott a Waiting for Violet teljes hangszer- és énekállománya.

A nagyobb fesztiváloknál egy négy-öt fős zenekar le- és felszerelése, majd beállása időnként egy órát is igénybe vehet (különösen, ha nem sürgős a dolog) – érdekes módon az S8-ban a Waiting for Violet le- és a Wrath of Azazel felszerelése szerintem még húsz percet sem nagyon vett igénybe. Mindezt úgy, hogy a lábdobon kívül kábé semmi nem marad fent a színpadon.

A Wrath of Azazel-t van szerencsém konzervzene formájában ismerni, és már nagyon vártam a lehetőséget, hogy végre eljussak élő fellépésükre – már itt volt az ideje. Nagyon kíváncsi voltam élőben is a dallamos gitárzenére, illetve a gitárzene forrására, a nem túl számos extrem metal gitáros hölgyek egyikére, Rudics Ágnesre. Természetesen már nagyon vártam, hogy a születésnapos Kapuszta Tibi mindent átható énekhangját is újra élvezhessem, szóval nagy várakozásokkal álltam a színpad előtt. Ha azt mondanám, hogy nem csalódtam, akkor nem fejteném teljes mélységében a helyzetet. Az egész fellépés valami irgalmatlanul jól szólt, kristálytisztán, és az az energia, amit ez a zene átadott, az valami egészen frenetikus volt. Itt jól láthatóan profi zenészek adtak elő nagy lelkesedéssel és fantáziával összerakott dalokat, amire az egyre gyarapodó közönség nagyon lelkesen mozgolódott.

A Wrath of Azazel mind fantáziájában, stílusában, mind a zenei ötletek technikai megvalósításában egy olyan szintet ért el, ami szerintem minden további nélkül feljogosítja őket nemzetközi fesztiválokon való fellépésre – nem egy olyan több ezer fős fesztivál tudok mondani, ahol a nagy színpadra Tibiéknél nagyságrendileg gyengébb zenekarok álltak fel a közönséget riogatni. Mivel szülinapi koncertről volt szó, így a megemlékezés sem maradhatott ki: a zenekar felköszöntötte Tibit, aki az ajándékba kapott Jack Daniel’s-t először leellenőrizte, majd még egyszer (szeretem az alapos embereket), majd miután kiderült, hogy minden rendben van, és az ital nem veszélyes a közönségre, útjára indította azt, azzal a felkiáltással, hogy jó lenne, ha az üveg visszajönne, de ha nem üres, akkor az azért annyira nem jó. Szégyen és gyalázat, volt még kétujjnyi a végére… A Wrath of Azazel egy nagyjából egyórás műsort nyomott, szépen egyenletesen válogatva az eddig megjelent anyagokból (Gyász, Ezékiel, Daniel, Szentségtelen prófécia, Sammane, Őseink útján, Lelkek őre, Michael, Gábriel árnya, Műhely, Vér és hamu), és utánuk jött az este utolsó fellépője, a tatabányai Agregator.

 

Az Agregator se mai fiúk gyűjteménye. Az 1997-ben alakult társaság (ó, istenem, középiskolás éveim legvége) fennállásuk huszadik évében adta ki az ötödik albumát, és népszerűségük, súlyuk az underground területen megkérdőjelezhetetlen. Számomra az Agregator az est csemegéje szokott lenni, ugyanis az ember egy show áráért kettőt kap. Ha csupán annyi történne, hogy Mikus Tamás fölsétál a színpadra nagyjából egy órára elegendő sörrel felszerelkezve (a mennyiség megtippelésére nem vállalkoznék), és onnantól csak annyi történne, hogy spontán módon magát adja, na az már önmagában is egy hihetetlen buli lenne. Ha emellé még ugyanabban az egy órában zenét is kap a tisztelt hallgató, akkor az meg már a hab a tortán. Mint mondtam, a zenekar nem mostanában kezdte a pályafutását, de a rajongók sem teljesen pályakezdők voltak – az első három-négy sor folyamatosan, szünet és gondolkodás nélkül üvöltötte velük a dalszövegeket.

Az Agregator egy szép hosszú, tizenkét számos setlest-tel készült az estére, természetesen a kihagyhatatlan klasszikusokkal (Mint tűz és a jég, Nem hiszem, Krómszín ég alatt, A zárt ajtók jogán, Hattyútánc, Festett lapok, Egészen innen, Puszta lét, Hol a senki jár, Tűz, jöjj velem, Zaj, Éjfél felé). A tizedik szám után a kötelező ál-levonulást előadva jött még két számnyi ráadás, aztán hosszas könyörgésre még egy harmadik búcsúdal – végülis a Sollen kiesésével az időbeli korlát elmúlt, igény meg jól láthatóan volt a további muzsikára. A fellépés után rövid kapcsolatépítés, aztán hajnali egy körül, kicsivel az elalvás előtt a magam részéről bezártam a boltot – az úri közönség jelentős része még maradt egy kicsit bulizni.

Mit mondhatnék összességében erről az estéről…? Az est meglepetése a Waiting for Violet volt; nem ismertem a munkásságukat, de nagyon tetszett, amit aznap láttam-hallottam tőlük. A Wrath of Azazel egészen fantasztikus volt, szerintem ők egy méltatlanul alul értékelt zenekar, és nagy örömmel látnám őket akár nagyobb nemzetközi fesztiválok fellépői között. Rudics Ági gitározását eddig csak hallgatni volt lehetőségem, látni most láttam életemben először, és terveink szerint Ági nemsokára részleteket és titkokat fog nekünk elárulni egy interjú keretében. Az estét záró Mikus&Co. pedig hozta azt, amit az ember hosszú évtizedek alatt megszokott tőlük: a megbízható, profin előadott, kicsit rockos beütésű doom-os, death metalt sok-sok röhögéssel és poénkodással, olyan lazán, mintha csak egy fellépés lenne. Nagyon jó évkezdés volt, és ha az év folytatása hasonló lesz, akkor nem panaszkodhatunk.

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/