fbpx

Meghallgattuk a Slipknot We Are Not You Kind (2019) lemezét

ELŐADÓ: Slipknot
ALBUM: We Are Not You Kind
SZÁRMAZÁS: USA
MEGJELENÉS ÉVE: 2019
STÍLUS: nu metal, alternative metal
HONLAP: https://slipknot1.com/
ÉRTÉKELÉS: 9/10

Elérkezett a várva várt pillanat, öt évnyi éhínség után kézhezkaptuk a Slipknot hatodik stúdióalbumát, és mi azonnal meghallgattuk. Többször. Egymásután. Mert annyit előre elárulhatunk, hogy a We Are Not Your Kind bizony jó lett!

Nem kis felhajtás alakult ki az új lemez megjelenése körül, a zenekar eleve óriási rajongóbázist tudhat magáénak, ezzel egyenes arányosan a metallal foglalkozó sajtó megszámlálhatatlan mennyiségű hírt közöl folyamatosan a zenekarról, mivel az emberek zabálják, bármi is történik körülöttük. Ez már olyan szintre emelkedett, hogy maga Corey Taylor tett közzé egy üzenetet a Twitterén, miszerint a baloldali heregolyója megsérült miközben a vokált gyakorolta. Természetesen a hír kamu volt és Taylor poénból tette ki, kíváncsian várva, hogy mi alakul a dologból, és lám, a világ neves hírportáljai sorban hozták le az álinformációt, szóval röviden – ekkora a hype manapság a zenekar körül.

Erre rátett még egy lapáttal az a zenekar tagjai között kialakult konfliktus, miszerint Chris Fehn perkás meggyanúsította, majd később be is perelte a zenekar egyes tagjait (Shawn „Clown” Crahant és Corey Taylort), mondván, hogy különböző, általuk létrehozott cégeken keresztül nem kis profitra tesznek szert például a merchandising eladások után. Ezt rövidre is zárta a zenekar, Fehnt 2019 elején kitették, és egy új taggal pótolták, akinek a kiléte (meglepő módon) egyelőre nem ismert. Arról ne is beszéljünk, hogy az új maszkok mennyire megosztották a rajongókat. Ilyen körülmények mellett és ismervén a zenekar eddigi munkásságát ki ne várná tűkön ülve, hogy öt év után milyen produktummal áll elő a banda? Hát, akkor nézzük…

A korong egy introval nyit, és megfelelően felborzolja a kedélyeket, aminek a végén Taylor elszavalja, hogy Számolom a gyilkosokat (természetesen angolul), aztán következik is a már jól ismert Unsainted, amivel eléggé bekezdenek. Nem titok, a dal az album egy legerősebb, viszont legslágeresebb száma, szóval felmerül a kérdés, hogy már az elején ellövik a puskaport? Nem. A harmadik dalként közzétett Birth Of The Cruel szintén tartja a szintet, elég sötét és durva, de megvan benne a kellő dallam, én ekkor éreztem először, hogy igen, ez az a Slipknot, amit én szeretek!

Ezután kapunk egy szusszanásnyi időt, és jön is a Nero Forte, ami egy szintén izmos dal lett, és ez azért különleges, mert a refrén alatt az ősi Slipknot albumról hozott éneket (rap-hörgés?) vegyíti a tiszta énekkel, elég jól. Egyébként ez a nosztalgikus vokál visszaköszön több dalnál is, hála az égnek. Én szinte biztos vagyok abban, hogy ha lesz még klip valamelyik dalra, akkor azt a Critical Darling fogja kapni, ugyanis van benne egy tökéletes és súlyos menetelés, a refrén mégis megveszi kilóra a hallgatót, teljesen emészthető a dal mindenki számára. A Liar’s Funeral számomra indokolatlanul belassítja a zakatolást, bár a Burn, burn, burn the liar biztosan újabb himnuszként fog zengeni a koncerteken. De ezek után a Red Flag olyan tüzet gyújt, hogy olyat ritkán él át az ember. Figyelem, a dal hallgatása kifejezetten veszélyes munkahelyen, közterületen, állófogadásokon, vagy hivatalos ügyek intézése közben, mert konkrétan az is megmozdul rá és tombolni kezd, aki évek óta kómában fekszik, vagy a detoxikálóban pihen. Na jó, lehet hogy ez lesz a következő klipes dal…

Utána picit megint kapunk levegőt és időt, hogy felkészüljünk az utolsó rohamra, az átvezetés utáni Spiders elférne egy zenei televíziócsatorna késő esti dark chill műsorába is, a legjobb orákulum sem mondaná meg, hogy ez amúgy Slipknot, mégis van benne groove, de hiányérzete van az embernek. Aztán ezt gyorsan kárpótolja az Orphan, ami újra berobbantja a motorokat, és kellően menetel tovább, és bár a My Pain eléggé szentimentálisra sikerült, megtöri újra a lendületet, az utolsó két dal, főleg a már ismert Solway Firth tökéletesen zárja le a korongot, mondhatni az egyik fénypont. Ráadásul remekül visszautal az intróra a korábban is hallható és újra felbukkanó Today, on this hill, I’m counting all the killers mondattal. Kis dolgok ezek, mégis a lemez így lesz egy hektikus, kilengő, mégis egységet alkotó szinergizmus.

Ami borzasztóan nagy pozitívum számomra, hogy bár van intro és vannak átkötő „dalok”, azért ez mégiscsak egy 1 óra 3 perces album lett, ami azért a mostani években eléggé ritka. Muszáj kiemelnem azt is, hogy az utóbbi albumokkal ellentétben itt szinte az összes dal alatt teljesen jól kivehető, hogy bizony itt kilenc tagú a banda. A gitár eszméletlenül jól szól, a témák is nagyon rendben vannak, de ugyanúgy lehet hallani a perkát, a samplereket, mindent, és külön öröm, hogy kellően meg van tűzve samplerrel és dj-elemekkel az összes nóta, szóval köszi Craig és Sid!

És akkor egy negatívum, de leszögezem, ez csak az én saját véleményem: számomra Taylor tiszta éneke nem mindig élvezhető, és nem feltétlenül a hangszíne miatt, hanem valahogy azok a szekciók nem szólnak annyira jól és nem mindig illenek be, mint ahogyan a szám megkövetelné, akár az Unsainted, akár a Critical Darling vagy a Spiders esetében. A Death Because Of Death átkötés engem speciel lehangol. Hozzáteszem, én egy Slipknot és Iowa albumokon szocializálódott ember vagyok, szóval nekem maximum egy My Plague szintű megoldás fér bele ilyen téren, de értem én, nem lehet a nagyközönséget tiszta brutalitással elkápráztatni, illetve kellő hallgatás után rájön az ember, hogy lehet ezt is élvezni.

Szóval hölgyeim és uraim, ez az album nem hogy jó lett, de nagyon jó, sőt kiemelkedően jó! Nagyon jól ötvözi az első két albumos érát az azt követő évek lemezeinek stílusaival. Az egész album sötét, nyomasztó, tele van haraggal, érzelmekkel, és bár vannak dalok, amik egyedülállóan is elővehetőek bármikor, mégiscsak a lemez teljes egészében hallgatva válik tökéletessé. Bár Clown szerint az album visszatér az Iowa gyökereihez, addig Jim Root gitáros úgy nyilatkozott, hogy semmi köze a régi albumokhoz. Valahol a kettő között van az igazság, de azt egyértelműen kijelenthetjük, hogy egy kicsit sem csalódtunk.

Írta: Bányai Gábor “Bányu”

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/