Rockmaraton Fesztivál beszámoló – 3. nap

Vica:

A csütörtöki nap részben a keményebb metalzenei stílusoké, részben pedig a magyar klasszikus zenekaroké volt. A tatabányai skandináv metalos Agregator már millió éve fellépője a Rockmaratonon, általában valamelyik sátorszínpadon szoktak késő délutáni vagy késő esti slotot kapni. Alapvetően ez a zene tökre hangulatos egy sátorszínpadon, meg hát a Rockmaratonon az Arénában sok külföldi banda lép fel, szóval nem derogáló a hely, meg semmi, de így is már sok-sok éve ment a „Nagyszínpad! Nagyszínpad!” kántálás minden Agregator koncert után a rajongók részéről. Persze nem csoda, az Agregator a magyar underground metal egyik fő-fő zenekara, imádja őket az egyre csak duzzadó és duzzadó közönségük, és ennek megfelelően nagyon sok embert is odavonz a produkciójuk. 2019-ben pedig végre megkapták a HammerWorld nagyszínpad nyitási lehetőségét. Nyilván ebben közrejátszott az is, hogy aznap a színpad egyébként is a hasonló stílusoké volt, de így is, az Agregator teljesen jól kihasználta és uralta a színpadot, még úgy is, hogy Mikus Tamás frontember begipszelt lábbal bicegett jobbra-balra. Szerencsére a hangosítás is sokkal jobb volt a tavalyinál, most lehetett hallani a szólógitárt is, és követni az olyan dalokat, mint a Hattyútánc, Romok közt, Mint tűz és a jég, na meg a kihagyhatatlan Éjfél felé (,,Leszáll az éj, és már csak ilyen rossz arcokat leht látni – minket”), és egy csomó újalbumos dal is. Folyamatosan ment a kommunikáció a banda és a közönség közt, a srácokban tényleg van egy ilyen „mi bandánk”-érzés, elképesztően közvetlen, sőt, családias az egész, de nem a szó pejoratív értelmében. Részben ezért, részben meg nyilván a nagyon király riffek és szuper dalok miatt mindig nagyon jó a srácokat látni.

 

 

A Bornholm viszont a sátorszínpadra került, és ez nagyon jól is van így. Sallai Péter és zenekara félig-meddig harci szerelésben állt fel a színpadra egy rövidke csúszás után, hogy pagan black metaljukkkal leszedjék a fejünket. A bulit sajnos félbeszakította egy kis technikai szünet, valószínűleg a sampler szállhatott el, így picit meg lett kurtítva a műsoruk, de még így is nagyot ütött. Itt nem annyira a beszédre volt fektetve a hangsúly, sokkal inkább a súlyosabbnál súlyosabb témákra, a végtelenül ütős, de dallamos riffekre, énekre és hörgésre.

A finn Wolfheartot, a zseniális Tuomas Saukkonen sokadik csapatát/projektjét először láttam, de mindenképp fogok vágyni egy következő után, részben azért, mert zseniálisak, részben meg azért, mert kb. 45-50 percet ha játszottak. A fesztivál egyik csalódása volt az, hogy 10 perccel a koncert hivatalos vége előtt levonultak, beraktak egy 3 perces outrot, aztán meg színpadot bontottak… Kicsit mintha nekik is lettek volna technikai problémáik, csakúgy, mint a Rhapsody alatt, itt is ment a magyarázás, kommunikálás, panaszkodás a hangcuccal kapcsolatosan. Azért persze volt Routa, Aeon of Cold, meg Zero Gravity egy különleges vendéggel – Saukkonen ugyanis segédkezett a Symmetry of the Void srácainak klipben, hangban, Lédeczi Zsolt frontember pedig aznap koraeste ritka élményben is részesülhetett, ugyanis ez utóbbira ő kapta meg a mikrofont, és azt kell mondanom, igazán remekül teljesített.

A másik finn csapat, az Insomnium volt egyértelműen az, amit a legjobban vártam aznap. Dallamos death metaljukat olyan melódiákkal tűzdelik tele, hogy az ember csak ámul és bámul, mindezt kiegészítik kellő mennyiségű hörgéssel és zúzással, nem lehet nem szeretni. Kicsit féltem a koncerttől, ugyanis a legelső Insomnium koncertem katasztrofális csalódás volt, béna setlisttel, rövid showval és nagyon rossz hangosítással. Másodszor viszont, amikor láttam őket a Winter’s Gate turné keretein belül, már szuper volt minden, így bizakodó voltam, bár egy fesztiválfellépés azért mindig elég kétesélyes. Alapvetően fesztiválsetet hoztak, minden érába belenyúlósat, de azt hiszem, volt egy olyan lépésük is, amin mindenki meglepődött. A tíz éve nem játszott Into the Woods is belekerült a játszott dalok közé, mint egy „special just for you guys” tétel, úgyhogy a Down with the sun mellett ennek örültem a legjobban. A pár tinglitanglisabb, számomra annyira nem szimpi nem insomniumos dal mellett (Ephemeral, While we sleep) voltak olyanok is, amik bulizósak, de emellett elég metalosok is, tökéletesek a nyakkitörésig headbangre, mint például a The Killjoy és a Mortal Share, amire a frontember Niilo Sevänen mutogatott is, hogy tessék kérem, lehet beindulni, pogózni. Egész nagy tömeg gyűlt rájuk össze, bár a legtöbben inkább a diszkréten zeneélvezést-fejrázást preferálták. Jókedvűnek tűnt a csapat, Markus Vanhala és a beugrós Jani Liimatainen folyamatosan összevigyorogva álltak neki ikerszólózni, nézni is jó volt.

 

TM:

Bele sem merek gondolni, hogy szinte csak most kezdődött el igazán a fesztivál, és kezdtünk el valójában belejönni a mulatozásba, lassan a vége felé járunk eme jelentős eseménynek. Persze azért ne szaladjunk ennyire előre, hiszen még két stabil nap előttünk van, és a hátunk mögött lévők sem múltak el felejthetetlen élmények nélkül, ahogy azt már korábban említettük is. Tartalmasnak tartalmas volt, és tegnap beigazolódott, amit eddig csak sejtettünk, mégpedig azt, hogy lehet a jót is bőven, a végletekig fokozni. Érdekes kettősségnek lehettünk a tanúi tegnap felhozatal tekintetében, hiszen a két színpad repertoárban egymás szöges ellentétét képviselte, de ezzel nincs is semmi baj: mindenki megtalálhatta bőségesen a kedvére való bulit, amire nem mondom, szükség is volt, hiszen időről időre tapasztalt fesztiválozóként is megtorpantam a monumentális embertömeg láttán, akik idén a Rockmaratonra látogattak.

Na de hogy beszéljek kicsit a koncertekről is, igen…ezen a napon viszonylag későn csaptam bele a jóba, nem délutántól bólogattam a színpadok előtt, így a fél hetes Nevergreennel kezdtem meg az estét. A sötétebb hangulatú szövegek ellenére üde színfoltok a velük való találkozások, hiszen valljuk be, nem lehet őket gyakran színpadon köszönteni az országban, így a Rockmaratonos fellépésüknek mindig hatványozottan tudok örülni. Így voltak ezzel látszólag mások is, szép számban összegyűlt a nép a színpad előtt, a látottakra, hallottakra pedig nem igazán lehetett panasz, stabil kerek egészet alkotott, mind hangzásban, mind pedig a számok összetételében. Magukhoz hűen nem a látványra, annál inkább a tartalomra koncentráltak, mesterien hozták, és válogatták össze a régebbi, és valamivel újabb szerzeményeket. Látszólag a setlistában egy jó ideje nincs különösebb pálfordulás, és megmaradtak a show best of jellegénél, ám uram bocsá’ mindezt egy pillanatig sem negatív kicsengéssel írom. Remek buli volt, szinte követelem a gyakoribb lehetőséget a találkozásra.

A gótikus szeánszot számomra csak az Aréna műsora zavarta meg, így erősen rohangálósra véve a figurát szaladtam át, mert abba beletörődvén, hogy mindent úgysem tudok teljes egészében megcsípni, legalább az “íze miatt” kukkantsak át máshova is, így néhány szám erejéig a Sear Bliss, és Bornholm hazai black metal kettős buliját pillantottam meg félszemmel, de teljes füllel. Itt kiemelném azt a pozitívumot, hogy az Aréna színpad hangzására sem lehet különösebb panasz, minden gyönyörűen zengett, és kísért át a zenei másvilágba, amihez remek segítséget nyújtott a Carach Angren, Mgla, és Marduk produkciója is. Bevallom, a black metal relatíve távol áll tőlem, de mindegyik csapat olyan szuper szettet, és nézhető műsort dobott össze a nem túl hosszúra nyúló játékidő ellenére is, hogy állítom, annak is szórakoztató volt akár csak pár szám erejéig lefülelni őket, akik hozzám hasonlóan nem ezt a műfajt zárták kitörölhetetlenül a szívükbe.

 

Számomra azt est a Paradise Lost bulijával zárult (közben be-be néztem a magyar színpadhoz is, ahol az Alcohol, Cool Head Clan, majd a Junkies, Kalapács, Zorall, Ossian képviseltette magát, úgy is mondhatnánk, hogy rendszeres fellépőként), és elfogultsággal harcolva, ám de azt leküzdve írom, hogy kilóra meg is vettek már az első szám után. Még azt is megbocsátottam, hogy nekem minimális mértékben, és az első sorokban hibásnak tűnt a hangzás, de mesterien kiküszöbölték pillanatok alatt. Bár a csapatnak mostanság van oka a jubilálásokra, nem szokványos, lemez-idézgetős bulit szedtek össze, hanem amolyan fesztivál központú best of showt, (ez az este a best of buliké volt szinte), és mindezzel remekül hozták a kötelezőt. Nyilván örülnék, ha egyszer egy az egyben kapnék mondjuk egy Draconian Times, vagy Icon lemezt élőben az arcba, de már a puszta jelenlétüknek is nagyon örültem, és egy amolyan sokat mesélős koncertnek fogom elmesélni a későbbiekben. Nem mellesleg többször találkoztam már velük, és ugyan egyszer sem találtam őket kelletlen hangulatban, mégis azt éreztem, hogy tegnap este voltak igazán formában, és hoztak nagyon minőségi settet (gyanítom, mindehhez hozzájárult a hatalmasra duzzadt embertömeg látványa is). Remek koncert volt, tőlük is folytatást követelek mihamarabb!

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/