Rockmaraton Fesztivál beszámoló – 0. és 1. nap.

Szerkesztőségünk idén is részt vesz a Rockmaraton fesztiválon, amiről igyekszünk Titeket minél jobban tájékoztatni. Az idei éven rendhagyó módon nem időrendben, hanem a személyes benyomások alapján tagolva közöljük a helyszíni beszámolónkat. Olvassátok szeretettel a nulladik és az első nap főbb élményeit – a teljesség igénye nélkül.

Vica: 

Ötödik éve rendezik meg az összesen huszonkilenc éves Rockmaraton Fesztivált a dunaújvárosi helyszínén, a csodálatos Szalki-sziget kempingben. Eleinte emlékszem, voltak, akik kitartóan, vehemensen sírta Malomvölgy után, de mára ezek a hangok elcsendesülni látszanak. Nem is csoda – a Szalki-sziget zseniális helyszín egy fesztiválnak, hiszen a terület egy valós, működő kemping, ezért legtöbb helyen árnyékos, fás, és sima a talaj, továbbá vannak vizesblokkok, angolvécék. Elég sok fesztivált megjártam már, de még így is úgy gondolom, nagyon kevés helyen ennyire szuper az infrastruktúra, mint itt. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az alapkörülmények évről-évre adottak, a szervezők pedig minden éven kitesznek magukért, hogy az itt töltött hetet minőségi programokkal töltsék meg.
Idén is egy nulladik nappal indult a banzáj, ami főként ismerkedéssel, akklimatizálódással, bemelegítéssel telt. Hatalmas tömeg gyűlt már össze kora reggel a bejárathoz, hogy aztán tíz órakor, Soulfly, Pantera és Eluveitie társaságában (mármint felvételről) és piró (!!! nagyon menő és látványos volt, a kapura is szereltek „tűzhányókat”) társaságában Varga Zoltán vezényszavára és az általa vezetett visszaszámolásra megrohamozzák a tömegek a rockerek Mekkáját. Az elsők elkapkodták a legjobb sátorhelyeket, de a többiek sem jártak rosszul, aki meg valamiért mégis, minden bizonnyal vigasztalólag hatott a nap első felében mindösszesen 300 forintba kerülő(!!!) korsó sör.
Ha nem tévedek, a fesztivál első moshpitjét pont a Pentele Ska Club nyitotta meg, akik a saját, magyarul szóló dalaik mellett megörvendeztették a közönséget egy Hétköznapi Csalódások feldolgozással, amire be is indult a tömeg. Felfigyeltünk még emellett a Ragadozók koncertjére, akik minőségileg tolták az arcunkba a hamisíthatatlan klasszik heavy metalt, hogy egy kicsit megszellőztethessük a hajunkat. A Morhorddal viszont aztán már a „keménykedésé” lett a főszerep, core-osabb zenéjüknek addigra már több, mint száz modern metalos arc tolta a zenészekkel együtt a ritmust. A legnagyobb buli aztán a Jolly Jackersre és a Wrong Side-ra volt, a Wrong Side-ot egészen biztosan fogom otthon is hallgatni, és egy újabb koncertet is bevállalnék.
A keddi volt az első külföldi bandás nap, amikor már az összes színpad működött, rögtön egy jó kis ízes power metal/punk nappal indítva.

A HammerWorld színpadot az újra aktivizálódott Ideas nyitotta, akik alapvetően klasszik female fronted dallamos, a szimfonikus metal jegyeiből is részben építkező zenét játszanak, már az előző évezred óta. Aki mondjuk csak ezt várta tőlük a koncerten, az most viszont nézkélhetett, ugyanis a csapat nem a szokásos módon a frissebb tételeket helyezte kizárólagosan előtérbe, hanem igazi „ősdalokat” is lejátszottak az egyre növekvő közönségnek. Az egyik ilyen, már majdnem doomos gothos (mármint továbbra is a female fronted főcsapásiránnyal kézenfogva) dal egészen a legkorábbi Within Temptation érát idézte (Enter, stb), ami azért is nagyon érdekes, mert nem újkeletű a dal, amire esetleg az ember húzná a száját és hümmögne, hanem 1998-ból származik. Hát, na, a korszellem  Nagyon szuper volt ilyen komolyabb-komorabb témákat és hörgést is hallani, jót tett a bandának ez a másfél embernyi vérfrissítés. Visszacsatlakozott a csapatba ugyanis az egyik legrégebbi tag, továbbá volt náluk egy énekesnőváltás is. Kun Anita és a csapat útjai a közelmúltban külön váltak, és helyére érkezett a Sorroniából is ismerhető Király Anna. Az biztos, hogy Kun Anita után színpadra lépni nem egyszerű, egészen elképesztő karizmája és hangi adottságai vannak, de én teljes mértékben úgy érzem, Anna nemcsak, hogy hozta, amit kellett, hanem kimondottan élvezet volt hallgatni, és én biztos vagyok benne, hogy meg fogja állni a helyét a csapatban. Pláne, ha a zenekartagok közti kémiát nézzük, látszott a színpadon, hogy örülnek egymásnak, sok volt az összevigyorgás – nyilván ebben az is közrejátszott, hogy ez volt a „premier”, az első koncertjük ezzel a felállással. Kicsit hiányoltam is egyébként, hogy Annát nem mutatták külön be a közönségnek, de annyi baj legyen. Főleg, hogy végre hallottam a Kegyetlen időket élőben 🙂

Az egyik legstabilabban növekvő „nénimetál” csapat következett, a Tales of Evening egyrészt egy best of, másrészt egy meglehetősen különleges programmal érkezett. A Káprázatra ugyanis vendégek is érkeztek, a csapat két hastáncos hölggyel egészült ki, akik segítettek a csapatnak még jobban belakni a színpadot – nem mintha ezzel probléma lett volna. Jó kis koreográfiával táncoltak aztán több dalra is, a kedvenc momentumom mindenképp az volt, amikor a csodaédes hangú Dudás Ivett is beállt közéjük, így hárman egy koreográfiát prezentálva.

Az est két fő headlinere számomra a Gloryhammer és a Rhapsody volt, akik a sárkányölő metal érméjének a két oldala. Az Alestormos Christopher Bowes csapata, a Gloryhammer lehetne akár „posztmodern power metal is”, sok banda építkezik a kifigurázásra, kifordításra, nagyzolásra, és túlzásra – na, hát ők pont azok, a Gloryhammert érzem a szándékos giccsparádénak, a Rhapsodyt pedig a szándék nélkülinek… De a gejl páncélok, fegyverek, zöld mellvért, meg koronázási ceremónia mellett nagyon fogós témáik is vannak, Bowes egyértelműen egy nagyon jó zeneszerző, és pontosan tudja, hogy kell olyan dalokat írni, amire még az őket nem ismerő embereknek is bizony magasba lendül a keze (kivéve, ha arra fanyalgunk, hogy ugyan abból a dallamból mostmár három dalt is megírt)… Alapvetően nem voltam teljesen elégedett a hangosítással, de nem is tűnt fel sokáig, a banda ugyanis annyira tud a közönségével bánni. Nem csak énekeltetés meg a szokásos dolgok voltak, tényleg az egész csapat, zene, koncert tele volt gagekkel és jópofa hülyeségekkel („Tudjátok, milyen hangot ad ki a csillagkalapács, ha meglengeted az űrben? Semmilyet, mert az űrben nincs hang!”), goblingyilkolás hangot kellett utánozni, crowdsurfölve pálinkát hozni az énekesnek (ez egyébként sikerül bármikor is nekik?), és hasonló jó mulatságok. A setlist itt nem volt a kedvencem, nem annyira slágerparádé volt, pedig egy egyórás játékidőhöz fesztiválközönségnek szerintem az illik inkább, de volt Questlords of Inverness, ami egy meglepően minőségi és összetett dal, és picit hosszabb is, úgyhogy nagyon örültem, hogy eljátszották (Unicorn, show me the way!). Aki többre vágyik, 2020 február 7-én újra láthatja őket a Nekrogoblikon társaságában a Barba Negrában!

Eljött végre az idő az este főfellépőjére, a Rhapsody éppenaktuális inkarnációja, a Turilli/Lione Rhapsody kezdett éjfélkor. Nem fogok itt leírni egy teljes rapszodológiát, aki akarja, valszeg már úgyis ismeri a történetet, 2011-ben kicsit összekülönböztek, szétváltak, 2 banda lett, a két fő húzóarc és név külön került, most azonban újra összeálltak, Staropoli meg nem hiányzik gondolom senkinek, pláne, hogy kiondottan minőségi zenét gyárt a Rhapsody of Fire-rel. A napokban ki is jött az első albuma ennek a csapatnak, ami továbbvitte a Luca Turilli’s Rhapsody-ból már ismert cinematic metalt, igazi filmzenés, aprólékos, kidolgozott zene, bár alapvetően kicsit túl komolyan veszik magukat, meg azért itt is megfigyelhető a giccs. Mondjuk nem volt hatalmas probléma, alapvetően is örültem annak, hogy újra egy színpadon látom Fabio Lionet és Luca Turillit, mert azt hittem, a Reunion turné után ez már nem fog megtörténni, de íme, itt vannak. Szerencsére az új albumról csak három dalt vettek elő (Zero Gravity, Phoenix Rising és a D.N.A, ami szerintem picit bénára sikerült úgy, hogy a dal amúgy közös Elize Ryd-del, akit nyilván nem cipelhetnek magukkal a turnéra, így az énektémák elég jelentős része csak felvételről megy, Fabio meg lesi-várja, mikor kell belépnie). Nagyon szeretem a Rhapsodyt, de számomra leginkább az jelentette a koncert értékét, hogy igen, ott a Rhapsody a színpadon, na meg az, hogy Fabio még mindig elképesztően énekel, Dominique és Luca pedig úgy pengetnek, mintha harmadennyi évesek lennének csak. Bár a Con Te Partiró szintén nem kéne fesztiválprogiba, az Emerald Sword viszont az egész turnén kimarad, ami szinte sokkoló, amit meg játzottak, elöl azt sem mindig hallottuk túl jól, pedig a zene fele sampler… Mindenesetre örülök, hogy láttam őket, úgy tűnik, van azért még az olasz csapatban jópár év, volt Dawn of Victory, Christopher Lee-nek ajánlott The WIzard’s Last Rhymes és Unholy Warcry, meg a szintén libabőrözős Lamento Eroico, és az is szuper, hogy nem 60-at, hanem 66 percet voltak színpadon.

Tancsik Matyi:

A nulladik nap fáradalmait kipihenve kedd este ismét a nagyszínpad előtt találtam magam, a Metal Church bulijára készülve. Számomra előzetesen ez tűnt a legigéretesebb napnak, hiszen, valljuk be, Mike Howe csapata korántsem mindennapi vendég felénk. A pontos, nyolc órás kezdest követően egyből a dolgok közepébe vágtak mindennemű köntörfalazás nélkül, és igazán lelkiismeretesen hozták a kötelezőt. Látszólag a viszonylag korai kezdés, és az éppen alakulófélben lévő embertömeg sem szegte kedvüket, olyan energiával robbantották be a programot, ami tényleg megsüvegelendő teljesítmény. Én leginkább Mike-ot figyeltem a mikrofon mögött, elképesztő, mekkora energialendület maradt benne a mai napig. A hangosításra sem tudok rosszat mondani, a gitárok perfekt módon dörögtek az ének mögött, tényleg le a kalappal a produktum előtt. Szívfájdalmam, hogy a programot nem sokkal a fesztivál előtt módosították, így a Metal Church, és Nervosa bulija éppen egybeesett, így rohangálósra véve a figurát szaladtam át félidőben a brazil amazonok performansz . Az előbb említett csapattal szemben Fernanda Lira, és csapata relative gyakori vendég hazánkban, hiszen tavaly, és 2017-ben is találkozhattunk már velük. Őszintén szólva bántam, hogy nem tudtam végig fejet rázni a bulijukra, de az első pillanatban kilóra megvettek. Hibátlan, feszes thrash-riffelés, és igazi brazil temperamentumos energia, amire a közönség is abszolút vevő volt az elejétől a végéig. Látszólag a brazil hölgyek is elveztek az új találkozást, hatalmas energiával tolták pimaszul feszesen a nótákat, mesterien válogatva a régi, és újabb számokból egyaránt. Soha rosszabb bulit, őszintén remélem, hogy szokásukat megtartva jövőre is találkozunk!

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/