Dunaújváros, Rockmaraton. Ez a két szó bőven elég egy tökéletes nyár közepi, egy hetes üdüléshez. Bár a fesztivál a tavalyihoz képest egy színpaddal megfogyatkozott, ennek ellenére ismerős környezetbe, otthonos közegbe térhettünk vissza idén is. Megszokott minőség, megszokott arcok.
Szerkesztőségünk beszámolói a többi napról: 0. nap, 1. nap, 2. nap, 4.nap, 5. nap
Nehéz egy fesztiválon jót pihenni, így pótlásul, miután egy jót ettünk a városban (reméljük, minden rocker ismeri most már a Gólyafészket), és hűsöltünk egy kicsit a strandon (annak ellenére, hogy meglehetősen szeles volt az idő, és kevesebben voltak a strandon, hőség volt, és jól esett), majd megittunk egy-két sört hangulatindítónak, a napkezdő zenekar a kisszínpadon játszó Agregator volt. Szerepeltek már az oldalunkon, szeretjük őket, sajnáltuk is, hogy a tavalyi éjszakai idősáv helyett most viszonylag koradélután (fesztivál-időszámításban) léptek fel. Közönségük szerencsére azért így is volt, a szokásos agregatoros arcok megjelentek ’drukkolni’, de mindenki más is élvezte a bulit, és az olyan slágereket, mint a Romok között és az Éjfél felé – ami, mint ahogy Tass is megjegyezte, kicsit furán hathat délután hatkor, de ilyen jó zene, melodikus gitárdallamok és öblös hörgések mellett kit érdekel?
Egy másik magyar zenekarral folytatódott az utunk – az Apey and the Pea nyitotta a HammerWorld nagyszínpadot. Bevallom, az évek során teljesen kimaradt nekem ez a zenekar, annak ellenére, hogy mekkora nevük van az országban. Ezért is volt szinte „kötelező” megjelenni az előadáson, annak ellenére, hogy kicsit távol áll tőlem ez a stoner- sludge műfaj. Mindenféle negatív hangvétel nélkül mondom azt, hogy nem nagyon tudok mit mondani a produkcióra. Kétségtelenül vérprofi a társaság, és teljes mértékben kiaknázzák a műfaj adta lehetőségeket. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a stílus kedvelői mekkora átéléssel bulizták végig a koncertet. Nekem pedig mindenképp egy pozitív csalódás, illetve egy jó tanóra volt, ahol láthattam nagyszínpadon darálni egy olyan stílus képviselőt, akik nem a közvetlen zenei ízlésemben passzolnak – de a profizmus egyértelmű.
A „keménykedés” után sokkal lágyabb vizekre eveztünk – az olasz ska-punkot játszó Talco következett a Tetovált Állatmentők Nagyszínpadon. Ők is bemutatkoztak már korábban a fesztiválon, ám akkor pont átfedésben voltak egy másik, számomra kedves zenekarral, de mostmár végre rájuk tudtam koncentrálni. Egy minimálisan talán kilógnak a fesztiválfelhozatalból, bár a Picsának bemelegíteni a színpadot már nem is tűnik olyan ördögtől való dolognak. A srácok hatan vannak, a klasszikus rockfelállást trombitával és szaxofonnal egészítik ki, és így fújják a – nemcsak punkokból állló közönségnek – a talpalávalót. A Margheraból érkezett csapat tudta, hogy kell hangulatot csinálni, szuperül építették fel a koncertet, és mindenkit bulizásra bíztattak. Önfeledt táncikálás és pogózás volt a teljes koncerten, jól is jött az azóta egy picit lehűlt levegőben az az együttugrálás.
Sajnos nem maradtunk végig a Talco koncertjén, mert most nem volt úgy megcsinálva a program, hogy egyetlen főfellépő se legyen átfedésben, így átsiettünk a Moonspell kezdésére. Elég neves, és régi, változatos múltra visszatekintő portugál csapat, kíváncsiak voltunk, ezennel mit produkálnak élőben.Sejtelmes vörös fénybe borult a színpad, és megszólalt az Opium, ami egy lassabb, de nagyon hangulatos kezdés, és FernandoRibeiro mély orgánumát tökéletes hangosítással meg is csodálhattuk. A zenészek mögött az Irreligiousalbum molinója tetszelgett, ami sokat engedett sejteni – a koncert gerincét a tavalyelőtt megjelent Extinct című album helyett a csapat diszkográfiájának első két albuma adta. A Moonspelltől talán jobban is ütnek a régi, lassan ömlő, gótos dalok, mint ez az újabb vonal, az Extinct-tel az élen. A legtöbben szerintem nagyon örültek a Vampiriának, az Alma Mater-nek, de esetleg akit annyira nem kötöttek volna le a dalok, vagy nem ismeri a zenekart, az is jó showt kapott – mindig történt valami a színpadon, talán a legmeghökkentőbb az volt, amikor az énekes a kezeire lézereket aggatott, és zöld fénnyel játszott a közönség sorai közt. Hasonló szintű érdekesség volt egy szintén nagyon régi, ráadásul más stílusban íródott Moonspell dal előszedése – „this song inventedfolkmetal” szöveggel (ezzel a dallal született meg a folk metal) lejátszották az Ataegina-t, ami nemcsak azért különleges, mert táncikálós-furulyázós, hanem mert portugálul van. Elég sok dalról és zenekarról állítják, hogy a folk metal az ő művük (Skyclad, Amorphis, stb.), de egy 1995-ös szerzeményre rámondani ezt talán annyira nem túlzás (persze mindezt annak ellenére is, hogy a Skyclad pl. 1991 óta zenél). Egy nagyon jól kihangosított, és jó hangulatú koncert volt, ami végére tökéletesen illett a szokásos, Full Moon Madness-es lezárás.
Még a Moonspellnél is „mélyebb” zenekar következett, még sötétebb, doomosabb hangulattal. Kíváncsi voltam, hogy fog a Katatonia egy fesztiválon működni, mert nem igazán az a felpörgős zene. Szerencsére nem lett semmi gond, ugyanis mivel alig járnak nálunk, a zenekar rengeteg rajongója eljött őket megnézni, akik pedig az ő fellépésüket – nyilván – mindenképp élvezték. Igazi best of programot kapott a nagyérdemű, a 15 elhangzott dal szerencsére tartalmazott számokat régebbi és újabb albumaikról is, a régi rajongóknak mindig nagy öröm, ha egy zenekar a teljes diszkográfiájából válogat számokat, a Katatonia pedig, ha jól számolom, hat albumról is csipegetett, ami már a korongok fele. Magadban borongós, picit bólogatós, dallamokat és hangulatot élvezős koncert – és igen, működött élőben is (kár, hogy ennyire későn játszottak).
A nap lezárása számunkra a pécsi punkzenekar volt. Minden évben megnézzük a Hétköznapi Csalódásokat a Maratonon, mert egyszerűen mindig fergeteges bulit csinálnak, és a szövegeik egyesek számára akár vitathatóak, a zenéjük semmiképp. Nem is tudom, volt-e olyan év, amikor nem játszottak a Rockmaratonon. Nem kertelek, egész egyszerűen jó zenét írnak, a legtöbb punkbandánál simán többek, kreatívak, és elsősorban változatosak (lehet a Picsát egyáltalán punknak nevezni?). Eljátsszák egymás után a Commandantét, ÁjnCvájDráj-t, és az Énvárosomat, ami szinte három különböző stílusba sorolható dal lenne, de mindháromra ugyanúgy megy a pogó, vagy éppen a táncikálás. Nehéz leírni ezt a hangulatot, valószínűleg beállítottságtól függetlenül elég sokan együtt ordítják akár az Ostobát¸vagy a Meztelenül,részegen-t, és ez így van jól. Bármikor újra szívesen, de most már aludjunk!
Szöveg és képek: Vica, Dani
Teljes harmadik napi galériánk megtekinthető itt!
