ROCKMARATON 2017 – Beszámoló a 4. napról

15327345_10155464553766521_811722810673252682_n

15327345_10155464553766521_811722810673252682_nDunaújváros, Rockmaraton. Ez a két szó bőven elég egy tökéletes nyár közepi, egy hetes üdüléshez. Bár a fesztivál a tavalyihoz képest egy színpaddal megfogyatkozott, ennek ellenére ismerős környezetbe, otthonos közegbe térhettünk vissza idén is. Megszokott minőség, megszokott arcok.

Szerkesztőségünk beszámolói a többi napról: 0. nap1. nap, 2. nap, 3. nap,   5. nap

Barátaink ajánlására látogattunk el koradélutáni időpontban a Pit sátorba, ugyanis fellépett a 2013-ban alakult Lost Continent. A srácok ’valami’ tribal modern metalt játszanak, amit eleinte el sem tudtunk képzelni, mi, de amint belekezdtek, megértettük. Fasza kis zúzós metal, egy csellóval kiegészítve, ami tolja a törzsi/folkos dallamokat. Tényleg nagyon dallamossá teszi a zenét a vonós, de emellett nagyon jól lehet rá bólogatni is, fasza dinamikus zene. Örülök, hogy megismerhettem őket, és remélem, találkozunk még.

A dallamos mesemetál képviselői idén is a Hammer nagyszínpadon nyitották a napot. Egy picit talán kevesen voltak a Tales of Evening koncertjének kezdetén, de ezt be lehet tudni a korai időpontnak is. Ez egy kicsit sem szegte a zenekar hangulatát, ugyanis hatalmas beleéléssel játszották végig a műsoridőt. Jó volt látni, hogy ez a fajta zene mennyire széles körben tud megmozgatni embereket. Láttam az első sorban táncikoló 5 évest, hátul, a boldogságtól fülig érő mosollyal headbangelő nyugdíjasokat, érdeklőssel figyelő punkokat, miközben a legdurvább arcok is közösen énekelték a szövegeket. Talán nem is véletlen, hogy egy ilyen sokféle zenei ízlést felvonultató fesztiválra egy ennyire slágeres setlisttel érkeztek. Számomra már ez a sokadik Tales of Evening koncert volt, és picit úgy érzem, hogy alábbhagyott a zenekar alakulásával előtört lendület, és picit egyhangúvá váltak a koncertek. De azt azért érdemes megjegyezni, hogy ez idő alatt hatalmas rajongói tábort sikerült szerezniük, akik a leghűségesebb arcok közé tartoznak. Azt már talán nem is kell külön említenem, hogy Dudás Ivett továbbra is szép, és sokat fejlődött az éneke az évek során, Ribarics Tamás gitáros egy zseni, és Ádám Atilla lelkesedése és elszántsága példás.

tal

Ma sem maradtunk Állatmentős-nagyszínpad-koncert nélkül, szerencsére most tök korrekt időpontban játszott a triplaaranylemezes Depresszió, így bele tudtunk nézni a koncertjükbe. Állíthatom, ők is egyre sikeresebbek, csak a tömeg szélén álltunk meg, de még itt is mindenki énekelte és tátogta a szövegeiket. Szerencsére pont akkor értünk oda, amikor a régi slágerek követték egymást, amire mi is kicsit táncikáltunk, buliztunk. Bent valószínűleg ment a hatalmas pogó, a Mégegyszer alatt a közönségénekeltetés, és minden hasonló jó. Egy Mi Forradalmunk vagy egy Nem Akarok Elszakadni mindig jóljön, köszi, De3,14!

Vártam a Xandria koncertjét, tinikori kedvencek a Ravenheart-tal (Vica), és szerencsére azóta sem laposodtak el, a legutóbbi, Theater of Dimensions c. albumuk is rengeteg remek tételt tartalmaz. Kedvelem a jelenlegi énekesnőjük hangját (is), remélem ő marad is, ugyanis a zenekarnak 1999 és 2013 között sikerült 4 (3 plusz a jelenlegi) énekesnőt is elfogyasztani, ebből kettőt 2009 és 2013 között… Szóval most már állapodjanak meg J Őszintén szólva vegyes érzelmekkel távoztam a koncertről – szeretem a csapatot és élvezetes volt a zene, ámde… Ámde. Ahhoz képest, hogy vagy 7677 hangszer szólt egyszerre, a színpadon jó, ha fent voltak öten, a zene egy jelentős része, pont az, ami az operás ének mellett a lényegét adja, csak samplerről ment. Értem én, ez szimfónikus/nénimetál zenekaroknál azért eléggé megszokott, nem lehet orkesztrát magaddal cipelni, de legalább egy szintist bevehetnének, máris jobb lenne az összkép. Plusz nem éreztem azt, hogy a srácok ebbe a fűzőmetálba olyannyira beleélnék magukat, oké, elvigyorogtak fent, de nem tűnt úgy, mint akik ezt az egészet nagyon élik – persze Dianne van Giersbergen (aki egyébként nem rokona Anneke van Giersbergennek) azért elvitte a hátán a produkciót, és igazán jó színpadi jelenléte van. Szóval jó volt ugrálni, csápolni, énekelgetni a dalokra, de nagyon szamplerbuli volt, azt pedig hadd ne mondjam, hogy Nem. Volt. Ravenheart. Pedig a végén az önéltetés helyett még bőven belefért volna, és szinte minden régivonalas Xandriás azért (is) volt ott. Talán majd egy önálló bulin.

xa xaa
Kétségtelenül a fesztivál egyik legnagyobb attrakciója, a Hammerfall várt ránk péntek este. Hatalmas embertömeg gyűlt össze, és izgatott várakozás vette kezdetét percekkel a koncert előtt. Ekkora tömeget szerintem csak a tavalyi -madjnem Megadeath koncert tudott megmozgatni. Szinte percre pontosan csendült fel az első dal, a Hector’s Hymn. A közönség totális extázisát csak tetőzte ez a különlegesen jó setlist, amit hozott a zenekar. Szinte az egész Hammerfall pályafutást felölelő, minden jelnetős számot felvonultató lista még azokat a nézőket is bevonzotta a buliba, akik csak felületesen ismerik a zenekart, márha van ilyen. A hangulatot fokozva a színpadképet is megtolták a srácok, ugyanis a gitártépő szólókat rendre párba tolták Oscar Dronjak-ék, amit az egyedi gitártest kialakítás tett még látványosabbá. A show zárásaként a már-már megszokott Hearts on Fire csendült fel, amint mindenki teli torokból üvöltött-énekelt. Vitathatalanul ez a dal az, ami a legsikeresebb a zenekar törtenéten, és valószínüleg az is marad, akármekkora slágerel rukkolnak elő a jövőben, és méltó befejezése a koncerteknek.

20108099_1622392811112358_7417120538669858175_n 20046690_1622393641112275_2929594927029612953_n

Nem fogom letagadni, a Rotting Christ buliját vártam legjobban (Vica). Még sosem láttam, sőt régebben a név miatt nem is hallgattam a zenekart, aztán az elmúlt években szerettem meg a Sakis vezette görög hordát, vagy ahogy néha illetik magukat, a „metal warrior”-okat. A kettővel ezelőtti albummal szerettem meg őket (Κατά τον δαίμονα εαυτού) 2013-ban, és azóta már nagyon várok egy jó kis, csípőből headbangelős, erőteljes RC bulit. Elég későn kezdtek a Pit sátorban, de szerencsére most kihúztam addig, ha már csak ezért az 50 percért is. Egy bemelegítő Ne Zigmar után jött is a már említett album címadó dala, a Kata ton Demona Eautou, amire a dal dinamikussága okán nagyon beindult a buli, és onnantól egyre csak növekedett a hangulat. Kicsit sajnálom, hogy a dalban hallható nagyszerű duda csak felvételről szól, de érthető, hogy egy élő dudás nagyon problémás lenne – de tuti, hogy még a mostaninál is hangulatosabb lenne. A folyamatos metalkodást az Apage Satana szakította félbe, aminek főként az első fele inkább egy ilyen ördögűzős kántálásra hasonlít, mintsem metal dalra, kicsit leültette a bulit, de igazából a hátborzongató creepy hangulat magához az élményhez nagyon sokban hozzátett. Itt nem igazán volt az, mint ami a Xandriánál, ezeknek a nagyszakállas, gonoszarcú férfiaknak tényleg elhittem, amit csinálnak, abszolút hihető volt a produkció, de mindemellett emberközeli is – rengeteget kommunikáltak a maguk módján, az egyik gitáros csaknem a közönségből gitározott. Kordon híján a zenészek és a közönség nagyon közel tudtak egymáshoz kerülni, és ő ezt ki is használta, konkrétan kiment a színpad szélére, és a rajongóknak mutatta a gitárját. Kb. az egész csapattól a gitárt majdnem színpadhoz vagdosó, nagyokat „lóbáló”, ritmusra mozgó jelenet is jópofa volt. Aztán, mivel mozgolódás még annyira nem volt, a buli közepefele wall of deathre buzdították a közönséget, és hatalmas „lyuk” keletkezett a publikum közepén, amikor a nép szétvált, amiből egy eléggé durva és erőszakos pogó/wall of death alakult ki, már az elején valaki egy jó nagyot esett, remélem, nem lett baja. Sajnos már a buli vége felé közeledtünk (nagyon rövid játékidőt kaptak), ezért elmotyogtam a „jaj, nagyon boldog leszek, ha játsszák a Xibalbát”… És láss csodát, elkezdődött az In Yumen – Xibalba című dal, szintén a Kata Ton albumról, aminek merengős, lassú, enyhén „másvilági” hangulata, majd a beindulós, dinamikus második fele koncerten is rendkívül jól működött, és mindenki nagyot bulizott rá, és pörögtek a hajak meg a fejek. Sajnos itt már nagyon a végéhez közeledett a buli, és egy ráadás Grandes Spiritus Diavolos után a zenekar levonult.

20251285_10154885210628269_505679027_o

A Rumproof tipikusan az a zenekar, akik éjfél-egyóra tájt rúgnak bele az emberbe, és tessékelik a tánctérre egy sör társaságában zúzni még egy utolsót a nap folyamán. Idén sem volt ez másképp, bár alapból egy kicsit túlkésőre volt beírva a banda, mert hát valljuk be, egy ilyen bulizós nap után, hajnali kettőkor már a népek többsége a sátraikban (jobb esetben) horpaszt. Ezen a helyzeten az sem segített, hogy a nap folyamán több csúszással is működő BP Underground Pit legénysége villámtempóval szerelt át a srácoknak. Hajnali fél 3 körül végre kezdetét vette a móka. A késői/korai időpont ellenére szép kis társaság jött össze a nézőtéren, és első perctől kezdve megindult a szokásos táncikálás. Jó látni, hogy az évek alatt mennyit fejlődött a banda. A pécsi társaság eredetileg tribute bandaként indulván, mára már szinte csak saját számokat játszva lép színpadra. Ráadásul mostanra már a közönség is együtt énekelte az olyan slágereket, mint a Kalózszív, vagy a Black flag in the sky. Persze most sem maradhatott ki a repertoárból az örök kedvenc Kopiklaani és Alestorm feldolgozások. Biztos nem bánta meg senki, hogy fent maradt a hajnali 4-ig tartó dínomdánomra, főleg, hogy több dalt is elsőként hallhatott a készülő, 13 dalos nagylemezről.

Szöveg és képek: Vica, Dani

Rotting Christ kép forrása: Martina Sestic, Venia mag

Fotógalériánk a negyedik napról itt található meg.

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/