Power metal nap a Rockmaratonon – Rajongói beszámoló

Magazinunk is beszámolt a Rockmaraton fesztiválról napi bontásban, ám mindig szívesen fogadjuk a vendégírásokat is. Következzen mos hát egy a ‘Maraton keddi, power metalos napjáról, vendégírónk tollából:

Maratoni metal – Tales of Eveving, Metal Church, Gloryhammer, Turilli/Lione Rhapsody, Rockmaraton, 2019.július 9.

Hosszú idő után végre idén eljutottam a Rockmaraton Fesztiválra, Dunaújvárosba a Szalki-szigetre. Kedden délután, 16:02 perckor indultam el vonattal Kelenföldről, hogy szűk másfél óra után megérkezzek a dunaújvárosi vasútállomásra. Itt már várt a fesztiválbusz, ami 17:45-kor indult el a Szalki-sziget irányába, mintegy spontán városnézést adva.

E pár perc alatt meg lehetett állapítani, hogy a több mint 44 ezer lakosú Dunaújváros (lánykori nevén: Dunapentele) elég erősen magán viseli a szocializmus nyomait. Többnyire újabb keletű, szocreál lakótömbök és épületek szegélyezték utunkat, de elhaladtunk az Egyetem, és a fontosabb szálláshelyek mellett is.

Megérkezve a Szalki-szigetre, egyenesen a jegypénztárhoz mentem lebélyegeztetni a vonatjegyemet. Maga a helyszín szerintem abszolút jó: árnyas, fás, bokros terület, ahol viszont kényelmesen elfér a két nagyszínpad és a két sátorszínpad, a kemping, a vendéglátó egységek, a különleges, a feltöltődést, kikapcsolódást szolgáló Off Rock-tanya, sőt még strandolni is lehet! Van fesztiválshop is, ahol mindenki beszerezheti a relikviáit, a rockmaratonos pólótól kezdve kedvenc zenekarának cuccaival bezárólag.

Kedden még nem volt túl nagy a tömeg, viszonylag kényelmesen lehetett közlekedni a területen. Egy-két pacsi egy-két rég nem látott ismerőssel, egy kis beszélgetés egy volt évfolyamtársnővel, és kezdődött is a Tales of Evening.

Dudás Ivett vezetésével a csapat egy nagyon profi műsört rakott össze, a rendelkezésükre álló egy órában szinte minden albumról játszottak. A figyelmesek azt is észrevehették, ahogy én is kiszúrtam, hogy bővült a csapat. Az Ann My Guard-ból is ismert Varga Krisztián személyében ugyanis másodgitárosa is van már a csapatnak, ami igazán jót tett a hangzásnak. A hangszeresek közül természetesen a konferanszié szerepét is betöltő Ádám Attila billentyűsnek és  Ribarics Tamás gitárosnak jutott a fő szerep, akik gyönyörű futamokat varázsoltak Dudás Ivett angyali hangja alá. Plusz látványelemként néhány szám erejéig két hastáncos lány is megjelent a színpadon, akikkel Ivett közös koreográfiát is bemutatott.

Fél óra átszerelés után következett az amerikai underground metal  szcéna legendás bandája, a Metal Church, akik először játszottak magyar földön. Bár az eredeti felállásból már csak Kurdt Vanderhoof  gitáros maradt, és mellette a banda harmadik énekese, Mike Howe tagja a leghosszabb ideje a mostani csapatnak, az amerikaiak fergeteges egyórás műsört prezentáltak az egyre nagyobb tömegnek. Howe tökéletesen énekelt, a két gitáros, Vanderhoof és Rick Van Zandt folyamatosan egymásnak adta a labdát a szólók terén, Steve Unger és Stet Howland pedig a betonbiztos alapot biztosították a dalokhoz. Howe többször megköszönte, hogy itt lehetnek, a publikum, főleg a megrögzött fanok nagyon hálásak voltak ezért. Végül összesen tíz dal hangzott el, három egyenesen a legutóbbi albumról.

Koncert után még sikerült elcsípni a Turilli/Lione Rhapsody dedikálást is, ezáltal a programfüzet is személyes relikviává vált.

Ezután jött az újabb koncert, a Gloryhammeré. Az Alestorm billentyűse, Christopher Bowes által alapított csapat is leginkább az ökörködéseivel lopta be magát a közönség szívébe.  Kalapáccsal lesújtás, furcsa jelmezek, fantasy világba kalauzoló dalszövegek, koronázás, stagedivingoló rajongó által szervírozott pálinka az énekesnek, kell ennél több? De mit ér az egész, ha nem jó a zene? Arra ebben az esetben sem lehetett panasz: Thomas Winkler nagyon jól énekelt, Paul Templing gitáros és a Christopher Bowes-t helyettesítő, beugró billentyűs is gyönyörű futamokat varázsolt elő hangszereikből, továbbá a dobost leszámítva mindenki jó kis élő vokállal támogatta meg a refréneket. Összesen nyolc nóta fért az egy órába. Aki többet akar hallani, legközelebb 2020 januárjában, a Barba Negrában csípheti el a csapatot.

Ennyi koncert után ideje volt a feltöltődésnek is: végül a Mecsek Bisztró menüje mellett döntöttem, így a főműsörszám Turilli/Lione Rhapsody előtt elfogyasztottam egy jó sült csirkecombot sült burgonyával és vegyes salátával, amit egy fél liter Arany Ászokkal öblítettem le. És mindezt 2000 forintért, ami nagyon jó ár egy nagy fesztiválhoz viszonyítva. A vendéglátóhelyek is változatosak voltak: volt pizzás, lángosos, kebabos, de kolbászos és szarvasburgeres stand is, és odafigyeltek a vegetáriánusok, az ételallergiában szenvedők igényeire is. De aki inni akart, az sem panaszkodhatott: az Unicumtól kezdve, a pálinkákon át, többféle sört és bort fogyaszthatott a jónép, aki meg nem kért az alkoholból, többféle üdítőt és ásványvizet kortyolhatott.

Éjfélkor pedig elkezdődött a nap egyik legjobban vált koncertje: színpadra lépett az olasz metal elsőszámú intézményének harmadik reinkarnációja, a Turilli/Lione Rhapsody.
A két egykori alaptag, Luca Turilli gitáros és Fabio Lione énekes 2017-ben találtak újra egymásra, hogy megünnepeljék a Legendary Tales album megjelenésének 20. évfordulóját, természetesen csatlakozott hozzájuk a két francia, Patrice Guers basszer és Dominique Leurquin gitáros, és a német származású dobos, Alex Holzwarth is. Bár búcsúnak szánták, a turné olyan jól sikerült, hogy Zero Gravity címmel új album is készült, ami nem sokkal a fesztivál előtt jelent meg.

A koncertet egyenesen az új album egyik dalával, az épp az újjászületésről szóló Phoenix Risinggal indították. Az új lemezről még két további dal hangzott el, a műsör gerincét a régi Rhapsody (illetve Rhapsody of Fire és Luca Turilli’s Rhapsody) dalok tették ki. De hallhattuk Fabio-t olaszul is énekelni a Con te Partiróban és a Lamento Eroicoban is. A Riding the Winds Of Eternity-t a sokáig a zenekar lemezeit narráló, legendás színész, a Gyűrük Urában Szarumánt alakító Christopher Lee emlékének ajánlotta a zenekar.

A koncertnek viszont volt egy jellegzetessége, ami engem egy kicsit zavart.  A hangzás tökéletes volt, a zenészek zseniálisan játszottak, külön kiemelném a Turilli-Leurquin páros gitárjátékát, viszont szerintem túl sok volt a samplerről bejátszott  sáv. Oké, hogy Alex Staropoli billentyűs futamait a technika segítségével kell pótolni, hogy Luca sem tud egyszerre zongorázni és gitározni, és szegény ElizeRyd-et se vihetik magukkal az Amaranthe mikrofonja mellől, de sokszor túl sok volt a bejátszott éneksáv (persze ez nem egyedi manapság). Fabio teljes erőből énekelt, de én azért a tagok helyében megpróbálkoznék az élő vokálokkal, próba-szerencse alapon. Egy valamiért viszont jó volt ez: a közönség könnyebben tudott együtt énekelni a bandával.

A Turilli/Lione Rhapsody összességében több mint egy órát játszva tette fel a koronát a keddi napra. Ezután nem maradt más hátra, mint hajnali kettő után a fesztiválbuszra való felszállás, majd fél négykor a vonat elindult vissza, Budapestre. Nem sokat aludtam az úton, és azóta sem tudtam teljesen visszarázódni, de életem egyik legjobb élményével távoztam a Szalki-szigetről. Utólag  egy kicsit sajnálom, hogy csak egy napot voltam a fesztiválon, pedig megfordult a fejemben még a csütörtöki, pénteki kilátogatás is. De ez van! Ez volt életem első Rockmaratonja, de remélem nem az utolsó!

Írta: Nagy Tamás

Fotók: Vida Dani

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/