Persefone – Aathma (2017)

persefone aathma


Előadó
: Persefone

Album: Aathma

Származás: Andorra

Megjelenés éve: 2017

Stílus: Progresszív death metal

Honlap: http://www.persefone.com/

Értékelés: 7/10

 

A 2013-as Spiritual Migration albummal ismertem meg anno a Persefone zenekart, és nagyon technikásan dolgozó, ám mégis magával ragadó zenéjüket körülbelül azonnal megszerettem. Az andorraiak új albuma 4 évet váratott magára, lássuk, merre fejlődött a zenekar az évek során.

A progresszív death metal alapjáraton nem az a stílusú zene, amit az ember egy kis könnyed kikapcsolás céljából hallgat, mégis, a Persefone el tudta érni, hogy minden progresszivitásuk ellenére, kimondottan szórakoztató, önmagukban is ütő dalokat készítsenek. Az Aathma albumon nem követik a Spiritual Migration slágerességét (amennyiben illik ilyen szóval illetni), sokkal inkább az albumon átívelő koncepcióra és általános hangulatra megy rá. Természetesen nem szerencsés, ha egy zenekar albumát mindig csak az előzőhöz mérve értékeljük, így a továbbiakban igyekszem ebből a keretből kilépni.

A zenekar nagyon sokat ad az atmoszféra megteremtésére, így a kimondottan metálos részeket nyugis, instrumentális, már-már chilles-jógazenés közbeékelések színesítik és kötik össze. A metal rész egyik fő jellegzetessége a zongora – jobbnál jobb zongorafutamok bukkannak fel a dalokban, sokszor akár teljesen letaszítva a trónról a torzított gitárt, és átvéve annak helyét. Egy-egy zongorás rész után aztán felüti a fejét persze a gitár is, prüntyögősen lemásolván, amit imént zongorán hallottunk. Aztán persze beindulnak a dalok, és kezdetét veszi a zúzás, és Miguel Espinosa is hallatja hörgési talentumát. Nagyon jó a srác, egyáltalán semmi erőlködés vagy küszködés nincs a hangjában, csak kiválóan szállított vokálok. És akkor még nem is beszéltünk a tiszta énekről! Bizony, a Persefone egy olyan prog death zenekar, aki egyáltalán nem riad vissza a tiszta ének használatától. Ez, és a gitárokat háttérből finomító billentyűk teszi igazán sajátos ízűvé az andorraiak muzsikáját.

Azt szoktam mondani, akkor tudod, hogy progresszív metalt hallgatsz, ha nem tudod eldönteni, milyen ritmusra headbangelj, ugyanis bármelyik megfelelő lesz. A poliritmiával jegyben járó Persefone esetében ez szintén igaz lehet – már, ha valaki headbangelni szeretne. Az album hallgatása közben ugyanannyira elképzelhető, vagy talán még valószínűbb is a headbangnél, hogy legszívesebben inkább csak hátradőlve ülünk a székben, és hallgatjuk, hogy az album átjárja a fülünket és lelkünket is. Olyan csodálatosan díszített, melodikus és hangulatos dalokat állítottak ismét össze, ami egyszerre varázsol el és visz egy más világba, néha már-már klasszikus zenébe átívelő szakaszokat tartalmaz.

A tematikát tekintve itt is a mostanában a djent és prog bandákra igen jellemző téma, a világűr és a scifi áll, olyannyira, hogy az Aathma: Part I. Universal Oneness című dalban még zeneileg is az Enshine világát véltem felfedezni, a dalnégyes második felében (Aathma: Part II. Spiritual Bliss) pedig igazán álomszerű énekdallamok bukkannak fel. Úgy tűnik, egy kifogyhatatlan kincsesbányának tartják ezt a „szpészes” világot, a szaggatott gitárritmusok, és az alattuk meghúzódó szintidallamok közben hallhatunk a kozmikus és földi lét kérdéseiről.

Annak ellenére, hogy az anyag végtelenül technikás, és a kitűnő zenészi kvalitásoknak hála hihetetlenül minőségi, rendkívül precízen kidolgozott lemezt hallok, az egész nem nyert meg annyira. Talán emiatt is, hogy végig szuper mestermunka az egész, számomra nincsenek annyira kiemelkedő pillanatok, nincsenek a lemeznek, vagy a daloknak kicsúcsosodásai, emlékezetes pillanatai.

Be the first to comment on "Persefone – Aathma (2017)"

Leave a comment