Pantera első évei egy fotós szemszögéből

1985 tavaszán egyik délután besétáltam a munkahelyemre, a Fort Worth Star Telegram fotórészlegére. Átnéztem a rám osztott megbízásokat, és a kapott három vagy négyből a legutolsó volt az ami igazán felcsigázott.

A Bronco Browl-ba, egy dallasi 3500 férőhelyes klubba kellett mennem, Roger Kaye zenei újságíróval, aki egy helyi bandának az útját próbálta egyengetni az országos siker felé. Egy egész erős, de regionális közönség kiépítése után (megállíthatatlan klubturnézás és két, saját pénzből, a saját, Metal Magicnek elnevezett kiadójuknál kiadott album segítségével) a Pantera most már pozícióban volt az áttörő sikerhez. A feladatom egyszerű volt: találkozni a bandával a backstageben, lekapni pár keresetlen képet, miközben készülődnek a bulira, aztán meg fotókat készíteni a koncertről.

Nem volt számomra idegen a Pantera munkássága és tehetsége, három évvel korábban már láttam őket, amikor 1982 novemberében az utolsó évemet töltöttem az Ohioi Egyetemen, fotóriporter szakon. Behívtak interjúzni a Star-Telegramhoz egy fotós pozícióra. Körbevezettek, belebotlottam egy floridai, fort-myersi újságíróba, aki a The News-Pressnél dolgozott – itt voltam gyakornok az azt megelőző évben. Elcsevegtünk, és meghívott vacsorázni. Egy Fort Worth-i klubban, az Aragon Danceland-ben kötöttünk ki, azt mondta, egy marha jó zenekar fog fellépni. Ami rögtön megfogott a Panterában, az a kiállás, a produkció, a show – már akkoriban is igencsak megsüvegelendő volt az a performansz, amit élőben nyújtottak. Kiss, Judas Priest meg Van Halen dalokat játszottak, és konkrétan jobbnak tartottam őket, mint az eredeti verziókat.

1983 januárjában Fort Worth-be költöztem, és Star-Telegramnál kezdtem dolgozni. A rock és a metal újra meg újra bevonzott, kerestem a koncerteket. A nyár során felfedeztem a The Roxz nevű klubot, ahova a Panterát meghívták.

Négy szettet toltak egy este – hármat feldolgozásdalokból, egyet pedig a saját dalaikkal. Már a nyár közepe felé jártunk, amikor leesett, hogy ez ugyan az a zenekar, amit majdnem egy teljes évvel korábban láttam az állásinterjúm utáni estén. Valami elképesztő mód ütött a Pantera élő produkciója. Gondolkodás nélkül improvizáltak bármire, és már akkor úgy játszottak, hogy azt a produkciót egy arénába is el lehetett volna vinni. A következő másfél évben szokássá vált, hogy eljárok a koncertjeikre, több klubot is meglátogatva: The Roxz, Savvy’s, Matleys. Aztán jött a Star Telegramos megbízás, és attól a naptól kezdve az életem visszavonhatatlanul összefonódott ennek a négy srácnak az életével: Darrell Abbott, Vinnie Paul Abbott, Rex Brown, és persze Phil Anselmo.


Mielőtt nekiálltam backstage-fotókat lőni, odaadtam a névjegykártyám Jerry Abbottnak, a zenekar menedzserének, Vinnie és Darrell apjának. Pár nappal a cikk megjelenése után Jerry felhívott, hogy a srácok szerint ezek a legjobb képek, amik róluk valaha készültek, és megkérdezte, hogy elvállalnék-e még pár bulit a jövőben. Elfogadtam az ajánlatát, és a Dallas-Forth Worth környék bulijainak rendszeres fotósává váltam. Elutaztam velük pár távolabbi fellépésre is, így a louisianai Shreveportba, vagy a texasi Muensterbe. Természetesen minél többet lógtunk együtt, annál közelebb kerültünk egymáshoz, és egyre jobban beengedtek a belső köreikbe. 1985 nyarán meghívtak a Pantego Sound-ba, Jerry Abbott stúdiójába, az első két album megszületésének színhelyére, ahol a soron következő, I am the Night című albumukhoz lőttem róluk egyportrésorozatot.

1985-ben Londonban jártam, életemben először, és a Panterát próbáltam beprotezsálni pár helyi zenei magazinnak. A Metal Forces nevű fanzine már a banda első két albumáról is írt, és most is belementek abba, hogy a lemezfelvételről egy komplett címlapsztorit lehozzanak, az én fotóimat is felhasználva. Ez volt az első címlapfotóm, és szakmailag több, mint kielégítő volt, hogy egy zenei magazinban került be. Eszembe jutottak a gimis emlékeim, amikor pásztázva a Circus, Creem, vagy a Rock Scene fotóit, arról álmodoztam, hogy majd én is rockbandákat fogok fotózni, mint a nagyok. Mindenki számára izgalmas időket éltünk (azt hiszem, a zenekarnak is ez volt az első címlapsztorija). Ők is és én is újabb mérföldköveket értünk el a magunk szakmájában, és ebben segíteni is tudtuk egymást. A zenekar elképesztően örült a címlapsztorinak, és a cikk be is váltott a hozzá fűzött reményeket, beindult a zsongás a Pantera iránt, és jött bőven a pozitív sajtóvisszhang a briteknél – ahol a rock és metalbandákat jóval komolyabban vették.


Az 1986-os év volt számomra az utolsó Texasban. Bár virágzott a szakmai és a személyes kapcsolatom is a zenekarral, az újságírói állásom egyhangúvá vált, és újabb kihívás után néztem. Novemberben Washingtonban kaptam állást a tacomai News Tribune-nél, és a seattle-i régióba költöztem. Nehéz volt otthagyni a barátaimat, mind az újságnál, mind a Panterában, de szükségesnek éreztem meglépni ezt.

A zenekar folytatta a regionális turnézást, és ha csak alkalmam nyílt rá, Dallasba repültem, hogy a bandával lógjak, vagy csatlakozzak hozzájuk az úton. Fogalmam sem volt, hogy ez az út két évtizeden, öt albumon, és három világkörüli turnén át fog vezetni…

1992 júliusában kijutott a banda Japánba mint headliner. Tokyoban, Osakaban és Nagoyaban játszottak, mind a három helyen hihetetlenül lelkes teltház előtt. A japán fanok általában a helyükön maradnak, és a lelkesedésüket csak tapssal fejezik ki, de a Pantera ereje minden egyes fant talpraállított. Hogy kicsit felélénkítsük a backstaget pár órával koncertkezdés előtt, csináltunk egy jópár portrésorozatot, mindenféle japán kellékkel kiegészítve.


Ezen az utunkon ismerkedtünk meg a Kirin és az Asahi sörökkel, amiknek a kisüveges kiszerelését még az utcai italautomatákból is meg lehetett venni. Bármikor kimentünk a hotelből, betáraztunk belőle és vittük a szobába. Az egyik este, amikor visszafelé tartottunk a hotelbe, a taxiból megláttunk egy ilyen italautomatát egy útkereszteződésnél, és megpróbáltunk gyorsan kiugrani a kocsiból. A sofőr megijedt, hogy csak el akarjuk lógni a viteldíjat és teljesen kiakadt, de valahogy meggyőztük, hogy álljon félre, úgyhogy végülis lett sörünk.

A japán thrash metal Outrage nyitotta a turnét, ők a sake bombát mutatták meg nekünk – ehhez a halálos léhez kell egy feles meleg sake, amit beleöntesz egy pohár sörbe, és lehúzod. Elég sok durva estét okozott ez a csodás pia…
Ahogy haladt a turné, egy késő esti vacsorameghívásunk volt az Outrage-s srácoktól. Amikor megérkeztünk, ők már ültek. A hagyományos japán asztal lent van a földön. A földön ülsz és illik levenni a cipőd. Amikor Dimebag belépett az étterrembe, körülnézett, hol vannak az Outrage-s srácok, és nyomott egy „stage dive”-t a vacsoraasztalra, cipőstül. Elképesztő vicces volt figyelni, ahogy a hagyománykövető, rendes, takaros hosztesszek futottak Dimebag után, teljesen kiakadva a japán kultúrát megszégyenítő tettén…

„Azt hiszem, a testvériségünk attól volt egyedülálló, hogy közös volt a célunk. Soha nem kellett egymással versengenünk. Volt egy egészen varázslatos kémia közöttünk, hihetetlen jól megvoltunk, ami természetesen óriási dalokat is szült” – Vinnie Paul Abbott

A Vulgar Display of Pantera könyvből egy részlet.

Fényképek: Joe Giron
Fordította: Vica
Eredeti cikk: https://medium.com/cuepoint/photographing-panteras-career-was-a-headbanger-s-ball-c16c8ea9ded4

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/