Orphaned Land – Unsung Prophets & Dead Messiahs (2018)

unsung-prophets-and-dead-messiahs-cover
Előadó
: Orphaned Land

Album: Unsung Prophets & Dead Messiahs

Származás: Izrael

Megjelenés éve: 2018

Stílus: Dallamos progresszív metal

Honlap: www.orphaned-land.com

Értékelés: 8/10

 

Öt év várakozás után végre megjelent az izraeli Orphaned Land legújabb albuma. Az egykor progresszív metalt játszó csapat az Unsung Prophets & Dead Messiahs címre keresztelt stúdióalbummal folytatja az utat, amit az All Is One-nal elkezdett: egy sokkal populárisabb,  könnyedebb, befogadhatóbb, és kevésbé progresszívként felcímkézhető stílus játszását. Akkoriban jelent meg az All is One, amikor kezdett „a nemzetközi helyzet egyre fokozódni”, és a világsajtó révén az egyszerű ember is tudatában került a kiéleződő vallási ellentéteknek, gondolok itt elsősorban az iszlám-kereszténység-zsidó vallás hármasára. Egy rendkívülien pozitív hangvételű, dallamos album pedig magára vállalta, hogy a béke zászlóvivője lesz (lásd az album borítóját), és ha azt nézzük, hogy mindhárom vallás hívei és rengeteg ateista is szívébe zárta az Orphaned Landet és koncertjeiket, elérték a békítés rájuk szabott, és általuk teljesíthető részét. Így talán érthető is, hogy háttérbe helyezték a zene keménységét, tökösségét, olykor borongósságát, na meg a progresszivitást, és inkább azon igyekeztek, hogy zenéjükkel nagyobb közönséget szólítsanak meg. Bár az egyik alapító és zeneszerző Yossi Sassi csak az albummegjelenés rákövetkező évében lépett ki, azért sejthető, hogy kilépése és a zenei irányzat megváltozása nem független egymástól.

ol

Az Unsung Prophets & Dead Messiahs is hasonló hangulatban íródhatott, ez a fajta zenei lágyulás folytatódott, és bár ez elsőre negatívan hangozhat, le kell szögeznem, hogy az újféle dalírási megközelítés valami csodálatos zenei élményhez vezet. Lehet, sőt, sejthető, hogy a régebbi, vagy „ős” Orphaned Land fanok visszasírják a régi éra zúzását és durvaságát, de én úgy érzem és vélem, hogy az „új” Orphaned Landtől valami elképesztő zenei ajándékot kaptunk. Ez a szimfonikusokkal, kórusokkal tarkított album egy igazi dallamorgia, a keleti művészet jegyében.

Alapvetően a dallamszerkesztést a keleties fordulatok képviselik, de sosem annyira, hogy elnyomják a metalos részt, a hörgést, vagy akár a játékos bőgőszólamokat. Nem kell félni, a gitárzúzós metalkodástól azért nem kell búcsút vennünk, és a gitárszólók is simán illeszkednek két filmzenés vonós szakasz közé. Eleget utaltam már arra, miért is nagyszerű és fogós a zeneisége és hangszerelése ennek az albumnak, úgyhogy álljon itt feketén-fehéren is. Egyaránt nagy szerepet kap a gitár, a sok vonós hangszer és a nagykórus is, díszítésül a buzuki hangja szól, és olyan apró részletek, mint egy díszítő tapsolás teszik az egészet még részletesebbé és különlegesebbé. Az egyetlen dolog, ami esetleg kicsit unalmassá, vagy egysíkúvá válhat, az, hogy az egész album kicsit „egyízű, egyszínű”, a dalok közt hangvételükben nincs sok különbség.

Néha túlzásba vittnek érezhető a negédesség, például a Take My Heart nyivákolása (elnézést) már kicsit sok lehet, de például az Only the Dead Have Seen the End of the War egy nagyszerű, a címhez illően gótos behatásokkal is rendelkező szerzemény, a várva-várt aszimmetrikus ritmusokkal, szaggatott hegedűszólamokkal, sőt mi több, musicales felépítéssel – legalábbis simán láthatja a hallgatóság a történetet a lelki szemei előtt. Aki nem annyira a mondanivaló miatt kíváncsi az albumra, lehet kicsit unalmasnak találja a szavalást/beszédet az albumon, azonban nem találkozunk vele sokszor, és általában megfontolandó dolgok hangzanak el, úgyhogy nem is kritizálom ezt tovább. Pár hangfelvétel fellelhető a dalok alatt, ezek kibogarászásának élményét meghagyom nektek. A korongot mindettől függetlenül nem győzöm hova dicsérni, tényleg lenyűgözően szép dalokat sorakoztattak ide fel, és megmutatták, hogy a hegedű+zongoraszóló megfér a szimfonikus metalon kívül eső metalbandák albumán is.

Jakob ’Kobi’ Farhi bár sosem volt a világ legjobb énekese, viszont nagyon szerethető a szólóéneke is, a gyakran szerepet kapó kórusnak pedig tökéletes szólistája. Teljesen jól váltogat két véglet közt, tud nagyon lágy és nagyon gyilkos is lenni énekében. Az egyik legjobb énekteljesítménye az albumon talán a Left Behind-ban található, a We Do Not Resist-ben hallható hörgése pedig talán szintén nem a legprofibb, de érzelemkifejezésre több, mint megfelelő. Talán ez a legjobb szó: ha nem is a tökéletességig kiművelt, viszont 100%-ig érzelmes ennek az enyhe jézusfigurájú fazonnak a vokálstílusa.

Egy másik énekes nevét is meg kell itt említenem: izraeli-német kollaborációként fellelhető egy vendégénekessel készült dal is a több, mint egyórás albumon: a Blind Guardianos Hansi Kürsch egy hatalmasat énekel az egyébként nagyon sokatmondó és meggyőző klippel rendelkező Like Orpheus-ban. Talán az is közrejátszhat, hogy szándékosan olyan dalba hívták vendégénekelni, ami amúgy is jól áll neki, de lehet az orgánuma teszi, hogy a vendégszereplés által igazán Blind Guardianos lett a szám, valahogy olyan BG-s érzést kölcsönöz neki. Más áthallások is vannak az albumon, amit jelen esetben sokkal inkább pozitívumként, mintsem negatívumként említek: visszaköszön az All Is One lüktetése az In Propaganda-ban, az amúgy jó értelemben popos elemekből is építkező We Do Not Resist vége enyhén The Gentle Storm-os – ezek a dolgok tovább gazdagítják a zenei élményt.

A világbékéről éneklő zsidók ismét megmutatták, hogyan lehet házasítani a progresszív és a szimfonikus metal műfaját, hogyan fér meg egymás mellett a “szöktetés a szerájból” (egyébként nem zeneileg), a torzított gitár, a hörgés, a finoman tekeredő orientális dallamok és a lábdob. Ha pedig meg kellene tippelnem, miből lesz sláger, a Hansis dal mellett biztosan a nyitányt, a The Cave-t mondanám.

Írta: Vica

 

A csapatot élőben március 11-én nézhetitek meg a Dürer kertben a Concerto Music szervezésében!

 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/