fbpx

“One more beer, one more song” – Dødheimsgard, Börzer, Blaze of Perdition és Matterhorn a Dürer-kertben

Újabb fantasztikus fellépéseknek lehettünk részesei; nem is akármilyen zenekarok jöttek el hozzánk, ráadásul egyszerre négy vendéget is vártunk szerda estére a Dürer-kertbe. Egy részük gyakorlatilag teljesen pályakezdő, egy részük pedig meglehetősen rutinos öreg róka. De csak sorjában.

A legnagyobb dobásnak aznap estére a Dødheimsgard ígérkezett: nem mai fiúk ők, 1994-ben kezdték az ipart, ezek után gyorsan 1995-ben, 1996-ban és 1999-ben jelent meg anyaguk, majd hosszabb szünet következett, és végül 2007-ben, majd legutoljára 2015-ben rukkoltak ki új lemezzel. Ezalatt a huszonöt év alatt a zenei stílusuk jól látható változáson ment keresztül: a kezdeti klasszikus black metal-ból kísérletezős, első hallgatásra talán eklektikusnak mondható, mindenesetre izgalmas irányba mentek el. A Dødheimsgard legutoljára 1999-ben tette tiszteletét Magyarországon, ekkor a Vörösmarty Művelődési Ház néven futtatott Fekete Yukban léptek föl (csak zárójelben: a Vörösmarty-t értem, a házat értem, de hogy ott pontosan mi volt a művelődés, az nem kristálytiszta) egy meglehetősen elit társaságban, ugyanis a Dimmu Borgir és a Dark Funeral fellépése előtt lehetett őket hallani. A svájci metal nagy reménysége is ott volt a turnébuszon: ez a két személyes Bölzer, akik 2008-ban alakultak és nyolcévnyi munka után, 2016-ban tették le eddigi egyetlen stúdióalbumukat – ezentúl három EP és egy demo a munkásságuk. A Börzer zenei megközelítése és stílusa teljesen egyedi, és igazából az egyre tágabb extrém-progresszív-kísérleti-atmoszférikus-avantgard metal területén sem nagyon kategorizálhatók. Ők megalakulásuk után nem sokkal, 2015-ben, illetve tavaly a Taake előzenekaraként léptek föl nálunk. Akit még vártunk, az a lengyel Blaze of Perdition – ők immáron tizenkettedik éve tolják az ipart, és egyelőre négy albumon van túl ez az extrém black metal-t játszó társaság. Nem ismeretlen számukra Budapest: az utóbbi két évben kétszer vendégeskedtek a Kék Yukban, és most játszottak másodszorra a Dürer-ben. A legújabb anyaguk jövő február közepén fog megjelenni, és ha szerencsénk van, akkor erről is hallhatunk valamit a 041-ben. Az estét pedig a szintén svájci Matterhorn nyitja – ők fiatalok mind életkor, mind pedig zenei munkásság tekintetében. 2012-ben alakultak, és hosszas finomítás, munka, és sok-sok reszelés után 2018-ban készültek el az első stúdió anyagukkal.

Pontosan a stúdióalbumok száma az, ami miatt a tájékozatlan hallgató hajlamos lenne szélsőségesen és előítéletesen gondolkozni, és a Matterhorn-t a “komolytalan hülyegyerekek” kategóriába besorolni. Nem is tévedhetnénk nagyobbat. Az alapvető koncepció az volt, hogy itt egy viszonylag technikás, trash, heavy és death metal elemeket ötvöző zenét fogunk hallani, ahol az egy szál gitár biztosítja részint a kíséretet, részint pedig a magasabb regisztereket. Ezzel párhuzamosan a basszusgitár egyrészt a sebességért felelős, másrészt a mélyebb hangokért, a dob pedig alapvetően a tempóért. A gitáros, Morbid, nem játszott valami hihetetlen tempóval, azonban teljes precizitással és nagyon alaposan látta el két gitáros feladatát. Ezentúl még az ő szerepe volt az éneklés is, és ebben az sem zavarta meg különösebben, ha az éneklés közben kétkezes szólót kellett játszania. Erről a társaságról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy alibiztek vagy lazsáltak volna, úgyhogy a rájuk jutó nagyon pörgős félórával szerintem nagy örömet szereztek annak a jó pár tucat embernek, aki a 041-be eljöttek őket meghallgatni. A hangzástól nem voltam odáig – a szólózás alatt Morbid egy csutkára tekert kompresszort (CS-3) használt, de igazából nem lehet rendesen hallani a különbséget a kompresszoros és a kompresszortalan részek között. Mindent egybevetve olyan negyed kilenc táján azt mondtam magamnak, hogy ha ez a kezdés, akkor egy nagyon erős estének nézünk elébe (Violent Success, The Hornhead, Clarity, The Wounded Song, Bydying).

Ezek után következett a lengyel Blaze of Perdition fellépése; igazából erre már nyugodtan lehet azt mondani, hogy erős kezdés után még erősebb folytatás. A lengyelek az élő fellépéseken öten, három gitár – három ének – basszusgitár – dob felállásban léptek a színpadra, és ha jól értettem, akkor Paweł Marzec (Sonneillon) nélkül – az énekes-gitáros posztján most Konrad Ramotowski-t (Destroyer) köszönthettük. Legelőször a basszusgitáros, Wyrd szúrt szemet, aki az átlagos lengyel extrém metálos munkaruhában lépett föl: fekete bőrcsizma, fekete bőrnadrág, fekete bőrkabát, kapucnis pulóver mélyen a szembe húzva, corpsepaint. Igazából itt lehetett látni, hogy a létszám nagyon sokat számít: a két gitáros (Łukasz és Marcin) a háttérben tulajdonképpen a kíséretet biztosította és a lassabb-gyorsabb részek váltakozásáért felelt, ezentúl az énekes – amellett, hogy az éneket biztosította – vagy szólózott, vagy akkordfelbontásokat játszott a kíséret fölött, és mindezt az egész gitáros mutatványt tökéletesen alapozta meg a basszusgitáros Wyrd, aki egyszerre játszott és énekelt. A műfajt igazából viszonylag nehéz kategorizálni: tulajdonképpen valami black metal-hoz nagyon közeli mutatványt hallhattunk, de számos esetben klasszikus, tulajdonképpen hard rock-nak és heavy metal-nak simán nevezhető részeket is tisztán lehetett azonosítani. Elvileg a menetrend szerint tízpercnyi átszerelés jutott volna a Blaze of Perdition-nek – ez természetesen nem sikerült, viszont cserébe egészen elfogadható hangzást sikerült produkálniuk (általában akár összesen két gitárt is lehetett hallani). A hallgatóság már szemmel láthatóan ismerte ezt a zenekart, többen énekelték velük együtt dalszövegeket, és nagy-nagy tapsot kaptak mindenegyes dal után. A fellépés közben folyamatosan hátrafelé tekintgettem, de a létszám sehogy sem akart hatvan százalék fölé menni még a Blaze of Perdition végére sem, ami meglehetősen aggasztónak tűnt. A koncert után gyors pacsizás, lemezborító aláíratás, kinek mi, de akkora volt a hajtás, hogy Konrad gitárjának utolsó hangjai még el sem ültek, amikor Okoi a Bölzer-ből már a teljes felszerelésével rohant fel a színpadra.

A Bölzer beállása jóval tovább tartott, mint ahogyan az ember azt gondolná egy kétszemélyes zenekar esetén – a meglehetősen sok effekt és pedál egyszerre két erősítőt hajtott meg, így állt elő egy sztereo hangzás. Végülis nagyjából húszpercnyi szerelés után sikerült beüzemelni Okoi-t, és megkezdődött a koncert. A svájci csapat fellépése, a magas és kigyúrt Okoi megjelenése, valamint az egész zene stílusa tökéletesen tükrözi azt a svájci szót (igen, helyi rhaetoromán dialektus), amiről a zenekar a nevét kapta. A “bölzer” szónak nincs magyar megfelelője, nagyjából a “megfékezhetetlen és irányíthatatlan energiakitörés, erő, csapás, amely nem veszi figyelembe a következményeket” körmondat tudja leírni a jelentés lényegét. A Bölzer zenéjében tulajdonképpen viszonylag ritkán lehet fölfedezni szépen dúdolható kellemes dallamokat, sőt, egy csomó esetben a dalok riff – verzé szerkezete sem látható-hallható rendesen. Ezzel együtt a kétfős zenekar egy megállíthatatlan hangorkánt produkált, fékezhetetlen érzéseket, amiket a gitáros hangja nem csak finoman és árnyaltan elmagyarázott, hanem szó szerint beleütlegelt az ember agyába. Nagyon érdekes a hangzás mikéntje: Okoi tulajdonképpen saját magát kíséri – ha jól láttam a folyamatosan lesötétített színpadon, akkor ő alapvetően akkordokat fogott le, aminek a mélyebb hangjait folyamatosan pengette, és időnként bele-belecsapott a magasabb húrokba. Persze nem volt ez feltétlenül mindig így – egy csomó esetben a magasabb hangok, akkordok adták a vezérdallamot, és Okoi a mélyebb húrokba nyúlt bele mintegy színesítésként. A tízhúros gitár két alsó húrja sokkal mélyebben van, mint ahogy a standard hangolás engedi, a maradék négy húrja pedig dupla, de úgy, hogy a húrpár két tagja között egy oktáv a különbség, és ezt a hangot szedik ketté az effektek – ebből azért elég sokmindent ki lehet ám hozni. A Blaze of Perdition után valahonnan előkerül még nagyjából harminc százaléknyi ember, ami azt jelenti, hogy a Bölzer már nagyjából teltháznak játszhatott. Feszes volt az este, és nekik is sajnos csak kevés számra volt idejük – így is minimum negyven percre belefeledkezhettünk a fantasztikus, magával ragadóan lendületes előadásba. A keverés is meglehetősen jó volt – ugye elől az összes kontrollból Okoi szólt –, tisztán lehetett hallani a gitárt és az éneket. Mind a tiszta énekhang, mind a hörgés tökéletesen szólt, és a magasabb szólamokat is minden gond nélkül kiénekelte Okoi, úgyhogy többen arra megállapításra jutottunk, hogy ha ez az este ezen a ponton végetér, már akkor is megérte (Born Led God Death, A Shepherd in Wolven Skin, Aestivation, C.M.E., Phosphor, Urðr, The Archer, Into the Temple of Spears, Floods).

Fájdalom, de a Dødheimsgard fellépéseinek jelentős részéről sikerült lemaradnom: a zenekar éppen az első szárnypróbálgatásoknál tartott, amikor Bölzer jelzett a backstage-ből, hogy akkor ha nem gond, most lehetne egy jót interjúzni. Indokolt volt a sietség: a menetrend szerint a Dødheimsgard éjfélkor végez, utána meg menni kéne és nem még egy órát beszélgetni. Az interjúval helyből negyvenöt perc el is ment, úgyhogy nekem csak az utolsó két és fél számot sikerült látnom-hallanom. Nagyon jó kis pörgős black metal volt jól elhelyezett dallamokkal, semmi erőlködés az égadta világon, és valahogy az utolsó albumra oly jellemző eklektikus jelleg sem jelent meg annyira markánsan. Ehhez a zenéhez az ember fekete-fehérre kifestett csuklyás – bőrruhás – szegecses karkötős zenészeket képzel el, nem pedig a kínai piacon vásárolt gagyi indiai kendőkkel földíszített mikrofont és erősítőt, továbbá egy szétesőfélben lévő zakót viselő énekest, akinek a nyakában olcsó gyöngyök lógnak. Valahogy az egész színpadkép úgy nézett ki, mint egy ócska bazár, ezzel is jelezve, hogy azért ezt az egészet nem kell olyan véresen komolyan venni. Az énekes-gitáros Yusaf sem volt éppen a véresszájú emberevő black metal zenész archetípusa: azalatt a két és fél szám alatt csupán kétszer kérdezte meg nagyon barátságosan, hogy akad-e esetleg még valakinél sör, és a felé nyújtott palackok tartalmát természetesen azonnal eltüntette. Az utolsó dal előtt is rákérdezett, hogy tán van-e még valakinél valami itóka – az ajánlat úgy hangzott el, hogy “még egy sör – még egy dal“. Picivel éjfél után voltunk, akkor már mindenki kifogyott a sörből, de szerencsére egy öltönyös úriember az utolsó pillanatban megmentette a helyzetet. Erre persze előkerült még egy palack, úgyhogy innentől a közönség a “két sör – két dal” ajánlattal próbálkozott. Többen rendelni is próbáltak, ha jól hallottam, talán a Blue Moon Duel címe hangzott el a közönségből, mire Yusaf viccesen vissza is kérdezett: “na nem, hát az vagy húsz perces, csak nem gondolod, hogy eljátsszuk?” Úgyhogy abban a bő negyedórában, ameddig láttam őket, egy minden erőlködéstől mentes, teljesen laza koncertet nyomták nagyon erős, nagyon dallamos zenével, mindenféle fölösleges marhaság nélkül. Örülök, hogy legalább ennyit hallhattam belőlük, négy évvel ezelőtt a Brutal Assault-on szintén egy interjú miatt késtem le őket – és most is nagyon közel voltam ehhez –, de megérte: úgy tűnik, ilyen esemény húszévente egyszer fordul elő (Sonar Bliss, En krig å seire, Aphelion Void, Ghostforce Soul Constrictor, The Ultimate Reflection, Ion Storm, Traces Of Reality).

Mit is lehetne összefoglalónak mondani? Volt egy ifjú tehetségünk, a svájci Matterhorn, akikre érdemes lesz odafigyelni a jövőben. Itt volt a lengyel Blaze of Perdition, akiket újra el kell kezdenem hallgatni, mert nagyon szimpatikus, amit csinálnak, és itt volt a Bölzer is, akik az utóbbi években egy furcsa zenét játszó svájci társaságból egy ígéretes csemegévé nőtték ki magukat. Végezetül pedig adott volt egy kemény és dallamos back metal-t játszó partizenekar, a Halál Otthonának Őrzői, a Dødheimsgard, akik egy összeszedett, technikás, de mindenféle műmájerkedéstől mentes bulit produkáltak. Hosszú és kimerítő este volt ez mindenkinek – sok ilyet és kevés mást!

Írta: Á

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/