NAGAARUM-APPLES (2018)

ELŐADÓ: Nagaarum

ALBUM: Apples

SZÁRMAZÁS: Magyarország, Veszprém

MEGJELENÉS ÉVE: 2018

STÍLUS: post black-metal, ambient

HONLAP: http://www.nagaarum.com/  

https://ngcprod.bandcamp.com/album/apples

http://ngcprod.com/en/news

ÉRTÉKELÉLÉS: 9/10

 

Alighanem önmagában is komoly kihívást jelentene bármely rajongónak, ha arra kérnénk, számolja össze (esetleg tegye időrendi sorrendbe) a Nagaarum kiadványait. Bizonyára sokan lennének, akiknek bicskatörő feladványt jelentene, hiszen az idén tíz éves, Tóth Gábor vezette projekt eddigi fennállása óta szinte ipari gyorsasággal dobálta a rajongók kezébe az újabbnál-újabb anyagokat. Ha egy zenekar, vagy projekt háza táján ekkora “tömeggyártás” észlelhető, akaratlanul is megfordulhat a fejünkben, hogy mindez a minőség rovására megy, és olyan elnagyolt anyagot kapunk, ami meglehetősen híján van a finomra csiszolásnak. Szerencsére a Nagaarum nevet soha nem lehetett ilyen jelzővel megbillogozni, hiszen mindig tudatosan felépített, nagyszerű tematikájú anyagok hallgatói lehettünk, ráadásul az utóbbi időszakban valamelyest lassabb üzemmódra kapcsoltak lemezek terén, és ez így teljesen rendben is van.

Bár bevallom, nem feltétlenül követtem alaposan nyomon a projekt alakulását az elmúlt időszakban, így nem voltam túl naprakész, az új lemez megjelenésének híre azonban engem sem kerülhetett el, ez a hír pedig jó apropóul szolgált, hogy felvegyem az elvesztett fonalat. Abban nem kételkedhettünk egy pillanatig sem, hogy tizennégy nagylemez után is kellő kurázsinak, és energikusságnak lehetünk a fültanúi, sokkal inkább az érdekelt, hogy ezúttal mit sikerült felhozni még  az ötletek -valószínűleg- kimeríthetetlen kútjából. Mindezeken felbuzdulva vettem kézbe az immáron tizenötödik nagylemezüket, az Apples-t.

A lemezt kézben tartva már a külsőségeken elidőzik az ember tekintete legalább néhány perc erejéig, hiszen roppant igényes, digipack köntösben pihen a CD. A borító grafikája ezúttal sem hagy kivetnivalót maga után, sejtelmes, talán valamelyest minimalista koncepció, semmi fölöslegesség, de ezt már a Nagaarum esetében abszolút megszokhattuk (az előző, Homo Maleficus-t külsőségekben azt hittem, nehezen lehet felülmúlni a jövőben, azonban az Apples-t meglátva azonnal visszavontam).

Szintén nem tekinthető újkeletű dolognak, hogy a szövegek most is nagyon mély mondanivalóval operálnak, jelen esetben pedig tudományközpontúak: a XVII-XVIII. századból merítkezik, egész pontosan három, ekkor élt tudóséletművéből: Isaac Newton, Edmond Halley, és Robert Hooke pályáját, karrierjét, eredményeit, és hatásait boncolgatja, mindezt rendkívül tudatosan egymásra építve, érdekes párhuzamokat, néhányszor ellentéteket kialakítva, így egyfajta konceptalbumnak is tekinthetjük, hiszen az album bő hetven perce kimondottan, és kizárólag erre a témára épül.

A Middle Age című intro már az első másodpercektől a középkor sötét hangulatába kalauzol minket, és nagyszerűen ráhangol a későbbi folytatásra. Első hallgatásra talán némileg hosszúnak tűnhet valamivel kevesebb, mint öt perc hosszúságával, azonban ez csak a legelső meglepetés. Ezután szinte elemi erővel, nem kevés doomos hatással indul az Isaac tétel, ahol először találkozunk az egyébként egész anyagra jellemző karakteres énekhanggal, és narrációval, majd szinte észrevétlenül, a dal második felében kezd elemi magaslatokig vinni, ám a Celestial Mechanism névre keresztelt harmadik nóta gyorsan vissza is hoz a talajra, mivel itt egy könnyedebb instrumentális kalandnak lehetünk a részesei. Tény, hogy beleillik az album koncepciójába, ám sokadik hallgatásra is ez az egyetlen rész, melyet személy szerint nyugodt szívvel kihagytam volna. Ha a bő hetven percben valahol gyengébb pontot kell említeni, akkor gondolkodás nélkül ezt választanám. Az ezután következő Prism azonban már sokkal szigorúbb, masszívan reszel a gitár, kemény a dob ritmusa is, az ének pedig abszolút felteszi a koronát a szerzeményre, a lemez első feléről már első hallgatásra is abszolút kedvenccé avanzsálódott, ráadásul nyolc perces hosszúságával maximálisan jut idő átélni kimondottan ennek a számnak a mélységeit. Az ezután következő Robert, és Hermit szintén a keményebb csapásirány mentén halad, előbbi kétségtelenül felülmúlja a Prism reszelését, talán az egyik legacélosabb szerzemény a korongon. Ennél a pontnál érezhető legjobban a lemez ambient/black metalos kötődése, így ha valaki eddig ezt hiányolta volna, most sokszorosan megkapja ebből is a szükséges “dózist”. A Hermitet akár méltó lezárásaként is titulálhatjuk az első résznek, hiszen ismét csak zörejek hallhatóak, hasonlóan a kezdő Middle Age-hez, így szép kerek egésszé válik.

A lemez első, és második fele között számos párhuzamot, hasonlóságot zenei megoldást vehetünk észre, azonban a Nullius In Verbával induló második etap ha úgy tetszik, még nehezebben emészthető, a lemez ezen felénél teljesedik ki igazán, és éri el a hallgatóságnál a totális eufória érzését. Sokkal több érzés, benyomás áramlik, a kísérletezős elemek a tetőfokára hágnak. Ha példát kell hozni, egyértelműen az Edmondot kell említeni, ahol legelső ízben kapunk női vokált, Varga Betty személyében. Az eddigi Nagaarum-életműtől ez a húzás messze elüt, ám annál üdébb (ha egyáltalán lehet ezt a kifejezést használni ebben a kontextusban) színfoltja nem csak a lemeznek, hanem az egész munkásságnak. Szintén doomos, kissé vontatott témákra épül a szám, ám a percek előrehaladtával remek kiteljesedésnek lehetünk a részesei, a női vokállal pedig aligha lehet a hat percben betelni.

A fennmaradó négy tétel (Revelations, New Tone, Modern History, Royal Society), inkább az elmerengős, kísérletező vonalat erősíti. Ezek közül egyedül a New Tone-ban éreztem ismét némi üresjáratot, ám a doromb első ízben való megszólalása a lemezen ezt némileg kompenzálja, így ez is okoz némiváltozatosságot, anélkül kissé félve ugyan, de ezt is egy kihagyható nótának aposztrofálnám.

Aki eddig is nyomon követte/szerette T.G (Tóth Gábor), és a Nagaarum munkásságát, annak ez a lemez sem fog csalódást okozni, hiszen túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy az egyik legsokoldalúbb, leginkább kísérletezős lemez lett, mely az elmúlt tíz évnek az egyik csúcspontja, ám ezzel karöltve az egyik legnehezebben emészthető anyaga, a maga monumentális hetven percével. Egy meglehetősen nehezen emészthető, többszöri nekifutást igénylő alkotás, mely iszonyú mélységekkel rendelkezik, és tökéletes lenyomata az elmúlt tíz évnek. Ahogy írtam, nem egyszerű szoros barátságot kötni vele, de ha egyszer ráérzünk az “ízére”, akkor valószínűleg nem fog sokat porosodni a polcon az elkövetkező időben, mert egy gyakori hallgatni való lesz. Szívem szerint a maximális, tíz pontot vésném rá, azonban objektívnek kell maradnom, így egy nagyon erős 9-es a végeredmény részben az előzőekben leírt miatt, részben pedig motivációs szándékkal a női vokálra nézve, mert az most bizonyosodott be, hogy mennyire illik hozzá, és talán nem vagyok egyedül, aki szívesen hallana még ilyen megoldásokat a későbbiekben. Nagyszerű lemez, remek kivitelezéssel, nincs is ezen mit tovébb ragozni.

(Írta: Tancsik Mátyás)

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/