“Minden dal egy-egy részlet arról, hogy mi történik a bennem lakozó démonokkal” – interjú Lord Ahriman-nal

For english version click here: https://metal.hu/every-record-is-a-story-of-whats-going-on-with-my-inner-demons-interview-with-lord-ahriman/

Nem túl általános dolog, hogy ilyen pici fesztiválon lépjen föl a Dark Funeral. Végülis minek köszönhetjük azt, hogy itt láthatunk titeket?

Egy csomó esetben fellépünk apróbb fesztiválokon is, tehát ez annyira nem egy meglepő dolog. Szeretjük, ha változatosak a koncerthelyszínek, és igazából a fesztivál mérete nem érdekes számunkra. Hogyha egy megfelelő és szimpatikus ajánlatot kapunk, és anyagilag is meg tudjuk engedni magunknak, hogy eljöjjünk, és még az időzítés is megfelelő, akkor fel tudunk lépni… egy csomó dolog fontosabb a fesztivál méreténél. Viszont sok esetben nem lehet előre látni, hogy mi is fog történni a kisebb fesztiválokon – leszámítva a közönséget, ők mindig fantasztikusak –, és számtalanszor találkoztunk már meglehetősen gyenge szervezéssel. Itt most eddig minden nagyon-nagyon jól alakul, mindenki hihetetlenül professzionális, és egy nagyon jó előérzetem van, szerintem ez egy nagyon jó éjszaka lesz – de egyelőre nem akarok elhamarkodott kijelentéseket tenni, mert még van egy pár óránk a fellépéséig. De ha ez a nap úgy folytatódik mint eddig, és a szervezők is ugyanúgy fogják tenni a dolgukat mint eddig, akkor azt hiszem, hogy nagyon-nagyon jó este lesz… de mindegy is, várjuk meg a fellépést.

Egyre hosszabb is hosszabb szünet van az albumaitok között: az első és a második megjelenése között két év telt el, ez aztán szép lassan háromra nőtt, és a legutolsó lemezre hét évet kellett várni. Mi lehet ennek az oka?

Az élet… az élet. Tudod, én nem az a fajta figura vagyok, aki csak azért ír zenét, hogy írhasson valamit. Akkor írok, ha tényleg van mondanivalóm. Amikor éppen egy picit nyugodtabb az életem, és kicsit tisztulnak a dolgok körülöttem, akkor van lehetőségem elmélyedni a bennem lakozó sötétségemben. Turnézunk is egy csomót, aztán a zenekar üzleti részének a döntő többségét én intézem – ezzel is meglehetősen jól elmegy az idő. Egy csomószor történt az, hogy eljutottam odáig, hogy “na jó, akkor most már minden összeállt, kezdjünk el írni”, aztán elkeztünk ezzel is foglalkozni meg azzal is, aztán elkeztünk turnézni, akkor volt egy pár szóló fellépésünk… nem túl hosszú turnék, de azért akkor is voltak. De már elkezdtem dolgozni az új anyagon, tehát már készen vannak különböző részek, és van egy csomó olyan ötletem, amin reszelni szeretnék, csak még időre van szükségem. Jelenleg nagyon sok a stressz az életemben, és így nem az igazi: nem szeretnék úgy dolgozni, hogy tudom, hogy nincs időm leülni és rendesen figyelmet szentelni rá. Vélhetően lesz egy kéthónapos szünetünk – most újra megyünk Wacken-be, aztán Ausztráliába és Új-Zélandra –, és jelenleg úgy tűnik, hogy októberre és novemberre nincs semmi programunk, se fellépés, se semmi, úgyhogy remélem, hogy fogok tudni addig haladni az anyaggal. Igazából ez a terv, ezt szeretném és így szeretném csinálni.

Mi inspirál téged zeneírás közben?

Amikor zenét írok, akkor igazából minden egyes dal egy-egy részlet arról, hogy mi történik velem az életben… mi történik bennem, mi történik a bennem lakozó sötétséggel, és mi történik a bennem lakozó démonokkal, és ezek mit szeretnének kifejezésre juttatni, és mi az, amit én magam szeretnék elmondani. Ez mindig más és más… minden albumunk különböző… az vagyok, aki vagyok, a világom meglehetősen sötét, de igazából azt hiszem, hogy ez azért sejthető. Tehát igazából ez az alaphang, amikor zenét írok de… minden egyes felvételnek egy picit más a stílusa és a jelentése, mivel azt az időt tükrözik vissza, amikor megszülettek, és azt mutatják, hogy mi is történt az életemben. Ezt mindig is próbáltam így csinálni… legalábbis az utolsó pár albumon, és nagyjából ebbe az irányba szeretnék haladni a jövőben is. Szeretném kifejezni a saját személyes dolgaimat, megmutatni valamit abból, hogy mi is zajlik bennem, és ezt egy picit megfűszerezni mindenféle sátáni víziókkal. Nem túl egyszerű ennyi személyes dolgot belevinni a zenébe, és nem túl könnyű ennyire megnyílni a zenében, mint amennyire én teszem, de azt hiszem, hogy ez számomra is így a legjobb, és azt hiszem, hogy az így születő daloknak is jót tesz.

Hogyan születnek a dalok? Együtt dolgoztok, vagy pedig minden tőled származik?

Igazából az egésznek az alapja az, amit gitáron rakok össze, meg az ehhez kapcsolódó ötletek. De különösen a legutolsó albumon én és Heljarmadr (Andreas Vingbäck) nagyon sokat dolgoztunk együtt… mindig mindenki bedolgozhat, mindenkinek meg lehet a saját része, ha van valami jó zenei ötlete.

Ki a Dark Funeral fő dalszövegírója? Nagyon szeretem a dalszövegeiteket, összetettek, meglehetősen komplex jelentéssel, amit azért nem annyira könnyű megírni.

Hát igen, ez leginkább én vagyok, de az utolsó felvételen Heljarmadr-ral dolgoztunk együtt egy csomót. Ennek az anyagnak az elkészülte során annyi minden történt az életemben, és annyira hosszú és sötét periódus volt számomra, hogy ki kellett hogy írjam magamból az egészet, és ebből lett az új album. Nagyon sok mondanivalóm volt, és szó szerint ki kellett hogy írjam magamból. Nagyon sokat beszélgettem vele és nagyon sokat dolgoztunk együtt, különösen két dalon, a Temple of Ahriman-on és az As I Ascend-en… ez két, számomra nagyon fontos dal. Leírtam mindenféle dalszövegeket, ötleteket, hogy nagyjából hogyan szeretném… igazából azt szerettem volna, hogy ebben az esetben a dalszöveg és a zene tökéletes szimbiózisban legyen egymással. A kezdetek kezdetén Blackmoon-nal (David Parland) dolgoztunk egy csomót együtt a dalszövegeken és a zenén – igazából annak idején nagyon sok dalszöveg-ötletet adhattam volna hozzá, de régebben ez nem igazán foglalkoztatott. Most viszont nagyon-nagyon sok mondanivalóm van, számomra nagyon fontosak a szövegek, és azt hiszem, hogy passzolnak a zenekarhoz is és a zenéhez is. Heljarmadr nagyon jó volt és nagyon megértő, számos esetben tök jól újraírt olyan dolgokat, amiket én írtam, és nagyon tisztán megértette, hogy mit is szeretnék a zenével kifejezni. Nagyon pontosan, nagyon faszán eltalálta, úgyhogy ő nagyon-nagyon jó munkát végzett.

Nem túl egyszerű a dalaitokat játszani, mivel egyszerre dallamosak és nagyon gyorsak. Tanultál az életed során bármikor is gitározni, vagy pedig született zenész vagy?

Hogy teljesen őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy mit is csinálok a gitárral. Semmilyen elméleti dologról halvány fogalmam sincs. Egy tény, ami talán meglepő lehet az olvasók számára: a dallamok 80 százalékát akusztikus gitáron írom, és ez mindig így volt, amióta csak hangszert fogtam a kezembe. A kezdetek kezdetén én igazából akusztikus gitáron játszottam, ezen a hangszerem írtam a dalokat meg minden egyebet – aztán később lehetőségem nyílt elektromos gitáron játszani. De igazából ma is pontosan ugyanaz a megközelítés: az összes zenei ötlet akusztikus gitáron születik.

Egy kérdés a Ravenna Strigoi Mortii-ról: ha meghallgatom a felvételt, van egy olyan érzésem, hogy tremolo picking-et használsz, az élő fellépésnél meg mintha fele olyan gyorsan pengetnél – ezt jól látom?

Nézd, csak megismételni tudom: fogalmam sincs, hogy mit csinálok. Igazából csak teszem a dolgomat, működik, a többi meg igazából nem számít. Az emberek időnként kurvára el vannak tájolva azzal, hogy egy adott dolgot csak így vagy csak úgy lehet csinálni, és ilyenkor szépen bezárják saját maguk előtt a fejlődés összes létező útját. Én az gondolom, hogy teszem a dolgomat, mindezt a saját magam módján, és leszarom a többit – igazából csak az eredmény számít. Ha nem tetszik, akkor meg leszarom, nem érdekel, és csinálom tovább. A zene technikai része annyira nem fontos számomra, mint a zene által közvetített érzés. Amikor játszom és tényleg áthat a zene, akkor tulajdonképpen ez az egész én vagyok – és igazából amikor a színpadon játszom a dalokat, az egy fantasztikus pillanat, akkor eggyé lehet válni a zenével. De hogy ez pontosan hogyan is történik, az baromira nem lényeges.

Milyen érzés egy fesztivál headliner-eként tíz- és tízezrek előtt fellépni?

Hát, ez igazából csak egy fellépés. Kolumbiában játszottunk 70000 ember előtt… mindenhol emberek voltak, ameddig csak a szem ellátott…

…na jó, de mindegy mindenki téged nézett!

 …igen, és a színpad óriási volt, hatalmas, és a többiek tíz méterekre voltak tőlem – és ilyenkor igazából magányosnak érzed magad a színpadon még úgy is, hogy olyan baromi sokan vannak mindenfelé. Be vagy zárva a saját kis világodba, mert akkora a legközelebbi emberig a távolság… úgyhogy igen, ez egy nagyon furcsa érzés, de azt gondolom, hogy nagyon jó ezeken a hatalmas fesztiválokon játszani – mint ahogy nagyon jó kis helyeken is fellépni. A kisebb bulikon meg sokkal jobban pörög minden, és sokkal-sokkal erősebben érezni a közönség felől áradó energiákat, és ők is jobban érzik a belőlünk jövőt. Csomószor úgy érkezünk a koncerthelységhez, hogy “hú, bazmeg, ez aztán kurva nagy buli lesz”, mert a színpad annyira pici. De igazából ezek a fellépések szoktak tényleg a legnagyobb bulik lenni, mert annyira közel lehet kerülni a közönséghez… látod, ahogy mindenki teljesen megőrül… ez valami egészen kibaszottul hihetetlen. Úgyhogy igazából én nagyon szeretem ezeket a nagyon pici helyeket, de természetesen azért egy bizonyos méretű színpadra szükségünk van a cucc miatt, meg azért is, hogy normálisan menjen le a fellépés. De igazából egy csomószor elmegy az egész egy punk irányba, mindenki totál megőrül, és ezek a show-k… ezek gyilkosak.

Tavaly a barcelonai merénylet után volt egy Facebook-kommented. Mi a véleményed erről az újfajta, Európában megjelenő jelenségről, a migrációról?

Viszonylag mérsékelten érdekel a politika. Nézd, nagyon sok barátom van a világ minden zugából, és igazából be utazom az egész világot. Nem érdekel, hogy az emberek honnan jönnek, egészen addig, ameddig túl sokat nem hoznak be a saját kibaszott vallásukból, ameddig ebből nem próbálnak előnyt kovácsolni saját maguknak, és nem kezdi kell ezt az egészet a politika irányába tolni, mert attól viszont felhúzom magam. Természetesen az is számít, hogy milyen vallásról beszélünk – bármilyen fajta vallás, amelyik politikával keveredik, a létező legveszélyesebb dolog.

A Dark Funeral talán az egyik legjelentősebb black metal zenekar – de végülis pontosan mi a baj a kereszténységgel és az egyházzal?

Hát, amit most mondani fogok, az egyfajta klisének hangzik, de igazából az egyház azért jött létre, hogy irányítsa az embereket, hogy irányítsa a tömegeket, és ma is változatlanul ezt teszi. Azt kell hogy mondjam, hogy az egyházak részéről iszonyatos képmutatás azt nyomatni, hogy mindenki szeresse a másikat, meg ehhez hasonlók – mert igazából ha alaposabban megnézed a dolgot, a vallás megosztja az embereket. Nekem volt a szavam járása, hogy “religion divide, metal unite” (a vallás megoszt, a metal egyesít), és talán ez a legegyszerűbb magyarázat. Aztán persze bele lehet mászni ebbe az egészbe, utána lehet ásni, de azt hiszem, hogy az előbbi nagyon egyszerű szavak többé-kevésbé el tudják magyarázni az egész jelenséget. Igazából semmilyen jó, értelmes és pozitív dolgot nem látok egyik vallásban sem.

Annak idején egy meglehetősen erős black metal közösség volt jelen Norvégiában és Svédországban is. Mit látsz, mit gondolsz, mi a helyzet ma a műfajjal?

Hát amikor mi kezdtünk, akkor még underground voltunk – de ma már ez a műfaj egyáltalán nem underground. Mi bizonyos szempontból elkeztünk a mainstream-hez tartozni – de igazából mi ugyanazok az arcok vagyunk, ugyanaz a lelkem, és pontosan ugyanaz a Lord Ahriman vagyok, mint annak idején. Igazából csak a zenekar helyzete változott, nagyobbak lettünk, idézőjelbe téve, de mi még mindig ugyanazok az arcok vagyunk. Amikor a zenekarok legújabb generációjáról beszélünk, akkor nekik igazából már teljesen más a hozzáállásuk azügyben, hogy mi is az a black metal. Persze minden egyes generációnak más és más ezzel kapcsolatban a megközelítése, és a saját generációm tagjaként én ebből a szempontból nagyon konzervatív és old school vagyok. Azt hiszem, hogy ennek az egész közösségnek túl kell élnie valahogy, de ez lehetetlen új ötletek nélkül. Talán úgy tűnik, hogy az újabb zenekarok nem hoznak lázba, de én az gondolom, hogy az újfajta dolgok beépítése kulcsfontosságú a műfaj túlélése szempontjából. Tudni kell lerombolni adott dolgokat, és utána tudni kell újraépíteni ezeket – úgy, ahogy ezt mi kezdtük el annak idején. Nem volt leírva, hogy mit és hogyan kell csinálnod, mi csak megtaláltuk a saját magunk útját, és ez lett belőle. Én azt hiszem, hogy az új generációnak ha valamit tennie kell az az, hogy új ötletekkel rukkoljon elő – itt most nem arról van szó, hogy én egy öreg szar vagyok, akinek nem tetszik semmi. Azt gondolom, hogy újfajta dolgokkal kell kísérletezni, mert pontosan erről szól a black metal – az sehova nem vezet, hogy valaki totál beragadva, újra és újra, ezredszerre is ugyanazokat a dolgokat csinálja, mert fél bármilyen újítástól. Ha nem vagy vevő az újításra és félsz ezektől a dolgoktól, akkor a black metal egészen biztosan nem a te műfajod.

Mit jelent számodra a zene, és mit jelent számodra a black metal?

Ez az életem. Nagyon nehéz ezt szavakkal kifejezni – igazából minden, amit teszek. A black metal az, ami folyamatosan magához köt – máskülönben nem foglalkoznék vele. De ahogy mondtam is korábban – és valószínűleg nagyon-nagyon sok zenész egyet is értene velem –, ez egy se veled-se nélküled munka: az utazás eszméletlen unalmas, ugyanakkor ezt a zenét játszani és érezni a közönség energiáit, na ez valami hihetetlenül felemelő érzés. Persze iszonyatosan nehéz és fárasztó, meg közben persze kiveszi az energiát az emberből… de én nem akarok változtatni.

Írta: Á

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/