Merőben más, mégis ugyanolyan nagyszerű-Sepultura beszámoló

28423601_1666095763470124_3816123501761654556_o

Fellépők: Fit For an Autopsy, Goatwhore, Obscura, Sepultura

Helyszín: Barba Negra Music Club

Időpont: 2017. február 25.

Fotók: Tancsik Mátyás, Bands Through The Lens (Sepultura kiemelt kép, Fit For An Autopsy 1. kép)

ddd

A Sepultura fennállása elmúlt évtizedeiben sem volt túlzottan ritka vendég a hazai fesztiválok, clubok színpadán, most azonban gyors egymásutánban duplikáltak, hiszen nem telt el kerek egy év sem, hogy a Rockmaraton Fesztivál színpadán köszönthettük a brazil gyökerekkel büszkélkedő thrashereket. Hiába, az idei év a magyar rockerek éve, ami a koncertrepertoárt illeti, így csak hab volt a tortán, amikor a Sepulturáról is kiderült, hogy az 2018-as, Machine Messiah turné égisze alatt a Barba Negra Music Clubba is “beugranak”, hogy az új lemezük anyagával bebizonyítsák, végre ismét stabil talajon állnak zeneileg. Ahogy azt már megszokhattuk az utóbbi időben, előzenekarok egész kis csoportját köszönthetjük általában egy-egy nagyobb név bulija előtt, így ismét egy minifesztivál elevenedett meg vasárnap este a Barba Negrában, amivel már régi ismerősként köszöntöttük egymást, tekintve, hogy se szeri, se száma azon alkalmaknak, amikor is megfordultunk itt az utóbbi időben…

Nem sokkal a Fit For An Autopsy kezdése előtt értünk a helyszínre, ahol ugyan ekkor még komoly tömeggel nem találkoztunk, ám az első sorokban már szépen összeverődött a zenére kiéhezett tömeg, a deathcore zászlóvivői pedig szinte percre pontosan csaptak bele a Hydra kezdőakkordjaiba, ami már az első fél percben alaposan bemelegítette a csekély közönséget, akik brutális deatchore zúzásnak lehettek a szem-és fültanúi egyaránt. Már az első nóta után örömmel konstatáltam, hogy a technikában nem lehet kivetnivalót találni, erőteljesen szólaltak meg a nóták, a basszus is tisztességesen dörgött, csakúgy, mint a tavaly nyári, Düreres találkozásunk alkalmával. A rövidre szabott, ám annál velősebb produkció gerincét szintén a tavaly megjelent, The Great Collapse tételei adták, melyről azt hiszem, kétségkívül kijelenthető, hogy eddigi, kilenc éves pályafutásuk csúcsa, és ezzel az anyaggal végleg beírták magukat azon zenekarok listájába, akikről még egész biztosan hallunk a közeljövőben. A műsoruk idejébe hat nóta fért bele, amelyet az egyik legjobban összerakott, és egyben slágerükké vált nótájukkal, a Black Mammoth-al zártak, ami alatt végleg elszabadult a pokol. Joe Badolato énekes egyébként azontúl, hogy remek frontember, deathcore üvöltése pedig a végletekig kiforrott, szimpatikus figura is egyben, a nóták között többször megemlítette, mennyire örül, hogy itt lehetnek. Igazán színvonalas produkciót láthattunk tőlük, sajnáltam az idő rövidségét, ám képzeletben a mielőbbi viszontlátás reményével engedtem el őket.

fitfor

Levonulásukat követően a színpadi függöny nem sokáig maradt elhúzva, hiszen most is szinte másodpercre pontosan vette kezdetét a szintén amerikai illetőségű, death metal intézmény, a Goatwhore bulija. Ha a száraz adatokat említjük, akkor huszonegy éves zenekarról beszélünk, hét nagylemezzel, ennyi idő alatt pedig alaposan megmelegedett alattuk a színpad, kellő rutinjuk van a koncertezésben, és ez százhúsz százalékosan érződött is. Bár önmagukat helytállóan a death metak színtér harcosainak aposztrofálják, zenéjük imitt-amott mégis ékeskedik idegen tollakkal, a kifejezés pozitív értelmében. Találkozhattunk régisulis thrash elemekkel, gyilkos gitártekerésekkel, és éles, speedbe hajló váltásokkal. Az amerikai urakról kijelenthető, hogy azért egyáltalán nem ők találták fel a csövön a lyukat, mégis jó kis gépezetet alkotnak. Iszonyú erőteljes színpadi kiállás jellemzi őket, anélkül, hogy a zenei tudás rovására menne, éppen ezért sajnáltam, hogy az ő esetükben némileg tartalékra vették a hangtechnikát, aminek eredménye egy helyenként erősen kásás dob-sound, és halkan dörgő basszer lett, az éneket pedig kissé hangosnak ítéltük meg. Talán ez volt az egyedüli, ami a buli értékéből számunkra levont néhány pontot, de mindezen túl tényleg egy igazán korrekt, és arcleszedő végeredményt könyvelhettünk el. Érdemes még szót ejteni Louis Benjamin Falgoust-ról, aki ezen az estén simán elvihette volna a legenergikusabb frontembernek kijáró díjat, Derrickel holtversenyben. A többi tagra sem ragasztható rá a passzív jelző, egy emberként mozogtak, és hozták a jobbnál jobb témákat. Különösen a basszer-fronton tevékenykedő,  Robert “TransAm” Coleman személyére lettem figyelmes a műsor alatt, aki ugyan kevésbé aktívan, de jobbnál-jobb, és figyelemre méltó témákat vonultatott fel az egyes nóták alatt. Ahogy már írtam, korrekt villantás volt a death színtérről, minden sallang nélkül.

Mindezek után az Obscura zenekaron volt a sor, hogy bő negyven percben áldozzon a metal oltárán, és felforrósítsa a terepet, mielőtt a Sepultura veszi át az uralmat. Mivel az előző két banda precízen tartotta magát a pontos kezdéshez, ez az Obscura esetében sem lehetett másképp (emiatt egyébként kalapemelés a szervezés előtt). Mire a szintén death frontról érkező négyes fellépett a színpadra, már a nézőtéren is megsokasodott a létszám, így biztosak lehettünk abban, hogy ha nem maradunk stabil helyen a Sepultura kezdése előtt, alighanem a hátsó sorokból bólogathatunk csak Derrickék muzsikájára. Erre azonban nem éreztünk különösebb késztetést, hiszen német barátaink már az első szám alatt szinte kilóra megvettek bennünket. Az nem rendhagyó, hogy ők is a death metalt vonultatják fel a zenéjükben, a progresszív-technikás elemek a nótáikban viszont már annál inkább, kiváló gitárszólókkal tarkítva az amúgy sem egyoldalú produktumot. Zenéjük kapaszkodókkal teli, maximális odafigyelést kívánó munka, egyes számoknál szinte érezhető a késői Death hatása, itt elsősorban pedig a klasszikussá vált anyagukra, a Symbolic lemezre gondolok.

Örömmel láttuk, hogy a műsorban teret nyert komolyabb színpadi technika is, füstgép formájában, ami sokszor lépett működésbe, komoly füstoszlopokat fújva, olyan atmoszférát tekintve, hogy voltak pillanatok, amikor jómagam nem is előzenekarként, hanem egy önálló produkcióként éltem meg a bulit. Nincs vita, mindent összevetve nálam ők vitték el a pálmát az előzenekarok közül, főleg, amikor a frontember, Steffen Kummerer egy hatalmas gitárszólóval búcsúzott a nagyérdeműtől. Maximálisan rendben volt persze a többi zenész is, de az Obscura muzsikáját tekintve nem lenne értelme egyesével elemezgetni őket, így alkottak gyilkos egyveleget. Megállják a helyüket önálló műsoradóként is (van is erre példa szép számmal), így az ő esetükben is izgatottan várok egy újabb találkozást, azt pedig nem csak sejtem, hanem biztos vagyok benne, hogy ezzel a bulival pár tucat hazai rajongót is szereztek maguknak.

DSC_9147

Fél óra szünet, és átszerelés után ismét sötétbe borult a színpad, jelezve, hogy a ma esti zenei főfogás tálalva van. A sötétből először Eloy Casagrande dobos alakja körvonalazódott, majd Andreas Kisser bevonulása után megjelent Paulo, és Derrick Green is hatalmas alkatával, a mára már szinte védjegyévé vált öltözékben, mintha egy kosármeccsről ugrott volna be a színpadra. Gyors beszámolás Derrick részéről, és kezdetét is vette a Sepultura-katarzis. Indításnak egy brutál erős I Am the Enemy-Phantom Self  kombó rúgta ránk az ajtót a Machine Messiah lemezről, melyek egy az egyben az új anyag húzódalai. Ezután egy Kairos jött 2011-ből, majd előkerültek a régi csemegék is, méghozzá a  Desperate Cry, és  Territory, így már a buli elején világossá vált, hogy itt nem lesz helye a finomkodásnak.

DSC_9197

A Sepulturával az elmúlt évek alatt szép számmal keresztezték egymást útjaink, néhányszor még az osztrák tesókhoz is átugrottam hogy elcsípjem őket, és ugyan egy alkalmat sem tudok felidézni, amikor rossz formában láttam volna a csapatot, de a mostani találkozás ha nem is múlta felül az összeset, de mindenképpen az egyik legjobb volt. Azontúl, hogy Derrick hozta a szokásos formáját, és embertelen energiával bömbölte végig a szigorúra szabott műsort, a többiek is kimagasló formában voltak, mégiscsak érződött, hogy a turné harmadik állomása vagyunk. Andreas, és Paulo amolyan csendes gyilkos módon hozta a formát, semmi sallang, csupán összpontosítás a játékra, kissé háttérbe húzódva, Casagrande aznap esti teljesítménye mellett azonban nem mehetünk el szó nélkül, ugyanis a műsor egy jelentős része alatt őt figyeltem. Hogy mi szállta meg aznap este, fogalmam sincs, de egy olyan hibátlan dobolást láthattunk tőle a buli első percétől kezdve, hogy a magasztaló szavak helyett inkább itt is csak szorgosan emelgetem (vagy inkább emelgetném) a kalapomat.

DSC_9195

A csapat persze nem felejtkezett meg arról, hogy megemlítse Derrick pályafutásának huszadik évfordulóját a Sepultura kötelékeiben, Derrick meg persze nem volt rest bőven magasztalni a közönséget sem a buli közepén, sem pedig a végén, így a számok közti átvezető részek is családias hangulatúvá avanzsálódtak. Az est fénypontja nálam egyértelműen a Machine Messiah nóta elhangzása volt, az Iceberg Dances akusztikus blokkjával karöltve, bár tudom, hogy sokan nem pont koncertnótának tartják egyiket sem, mindenesetre egy olyan atmoszférát teremtett, amire rendesen ment a libabőrözés, még a végén csalódott leszek, ha nem hallom a következő bulijukon… Kötelező zárásként még kaptunk az arcba egy feszes Arise-t, majd a buli a Ratamahatta-Bloody Roots egyveleggel zárult, ami után annyira elégedetten távoztunk a helyszínről, hogy már lélekben a következő bulit tervezgettük…

DSC_9202

Ezúttal is bebizonyosodott, hogy Derrick és a Sepultura útjai végleg egybefonódtak, a Machine Messiah pedig a legékesebb példája annak, hogy évtizedek után is lehet, és kell újabb fordulatot venni zeneileg. Ha valakinek a szíve még mindig a Cavalera-évekre húz vissza, teljes mértékben megértem, azonban ha attól elvonatkoztatunk, és a mostani történésekre koncentrálunk, egészen biztosan nem csalódunk. Jár a maximális pont a koncertre, nincs is ezen mit túlragozni.

Ezúton is köszönjük a lehetőséget a Hammer Concerts-nek!

(Írta: Tancsik Mátyás)

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/