Max és Iggor Cavalera: Beneath the Remains és Arise albumbemutató

Még másfél óra, és el fog kezdődni… el fog kezdődni az az esemény, amire nagyjából 15 éves korom óta várok. Annak idején az Iron Maiden-es korszakom kicsit megcsömörlött – nagyon szerettem a zenéjüket, de valahogy az elemi agresszivitás, a lendület és a fékezhetetlen erő hiányzott belőle. Talán 1994 volt, amikor a Sepultura Arise című albumát meghallgattam, és – életemben nem először, és nem utoljára – úgy voltam vele, hogy “neeeeem b**d meg, ilyen zene nem létezhet” A hatás frenetikus volt, azonnal megszereztem a Schizophrenia albumot is, majd mind a kettőt rongyosra hallgattam, ezek után pedig a teljes kottaanyagot is megtanultam (a szólók kivételével) – nem tudom, hogy életemben hányszor hallottam, és játszottam ezeket a dalokat, de valószínűleg egy háromjegyű számról beszélünk.

Nagyon jó periódusban kaptam el ezeket a szerzeményeket, az ember 15-16 éves korában nagyon fogékony, és ez az időszak tökéletesen egybeesett a klasszikus Sepultura legjobb periódusával. Az én agyamban valahogy úgy él a dolog, hogy volt a legelső Morbid Visions album, ami tulajdonképpen szárnypróbálgatás – mai szemmel tizenkettő-egytucat, meglehetősen egyszerű dallamvezetéssel, zajos keveréssel, de a saját korában valami teljesen felfoghatatlan újszerűség volt. Ezt követte a Schizophrenia, amelyiknél már nagyon tisztán látható Sepultura-s elemeket lehet azonosítani – az ember elsőre itt is azt mondaná, hogy ez is tizenkettő-egytucat, de nem, ez téves megítélés lenne: itt már látszódik az Arise zsenialitásának egy-egy szikrája. A Beneath the Remains egy jó nagyot lépett előre a Schizophrenia-hoz képest, de nem érzem drasztikusnak a váltást – tisztán lehet érezni, hogy valami már megkezdődött, hogy valami forr az üstben, de a komponensek még nem értek össze. Aztán 1991-ben a Sepultura elkészítette a metal történetének egy olyan anyagát, amelyik simán letehető a Venom Black Metal-ja, a Slayer Raining Blood / Seasons in the Abyss albuma, az Iron Maiden Fear of the Dark lemeze vagy pedig a Metallica Masters of Puppets anyaga mellé (azt már csak finoman zárójelben teszem hozzá, hogy az előbb felsorolt mesterművek tulajdonképpen fél évtized alatt jöttek össze, tehát nem semmi periódus volt ez a 90-es években).

És ha már lassan a 30 évvel ezelőtt történelemnél tartunk: szerintem az olvasók közül nagyon keveseknek adatott meg, hogy bármilyen Arise-dalt az eredeti felállással láthassanak-hallhassanak (aki ott volt a Sepultura 1991-es budapesti koncertjén, annak lehetnek ilyen emlékei). Aztán pár évvel az Arise után elkészült a Chaos A.D., amelyik már egy jelentős irányváltás mutatott az Arise-hoz képest – nem jobb és nem rosszabb, de zeneileg teljesen más megközelítés. Ezen az úton továbbhaladva született meg a Roots 1996-ban, és még az év decemberében – vélhetően örökre – megszűnt létezni az a konfiguráció, amit Sepultura néven ismertünk.

Az 1996-os nagy szakítás után Max tíz évig nem találkozott testvérével, Iggor-ral, aki folytatta Sepultura-beli munkásságát; ám tíz év után megtört a jég, és a két fivér találkozott. Mindez – Max életrajza alapján – valami hihetetlenül felszabadító volt, és ez a pillanat a nagy összeborulás mellett egyben a Cavalera Conspirancy megalakulását is jelentette A két figura jellemét tekintve tűz és víz, úgyhogy nem meglepő az, hogy zeneileg jól együtt tudnak – dolgozni – mint ahogy az sem, hogy előtte tíz évig a sem tudták, hogy a másik él-e, hal-e.

Tehát az este egy hiánypótló, és tulajdonképpen történelmi súlyúnak nevezhető esemény volt. Igazából persze lennének jó ötleteim: ha ezt a két albumot mondjuk a régi felállás játszaná, az már csak a hab lenne az amúgy sem túl kicsi tortán, de igazából ez nem kívánságműsor – állati szerencsések vagyunk, hogy ez így alakult, és jelen lehettünk ezen az eseményen.

Persze a két Cavalera a testvér nem egyedül érkezett, hanem a Healing Magic társaságában. Ez az elsőre ismeretlen nevű, és tavaly év végén megalakult formáció a családi vállalkozás része, ugyanis Iggor Cavalera Jr.-t köszönthettük a basszusgitáros posztján. Mindenesetre ez furcsa helyzet lehet a zenekar többi tagjának: gondolom, hihetetlen megtiszteltetés ilyen társaságban heteket elturnézgatni, ugyanakkor persze az örömbe némi üröm is vegyül, mivel teljesen egyértelmű, hogy a fellépésen mindenki a következő zenekarra kíváncsi.

A fiúk háromfős felállásban – gitár, basszusgitár, dob – játszottak, egy igazából viszonylag nehezen meghatározható műfajban. Tulajdonképpen egyfajta old school metal – nu metal – trash metal keverék volt, nagyon pörgősen, nagyon szépen előadva. A fiatal szólógitáros, Travis Stone nagyon kitett magáért, de igazából az egész hangzásból szerintem nagyon hiányzott egy kísérő gitár. Szegényeknek hálátlan szerep jutott, de ettől teljesen függetlenül tiszta erőbedobással és nagyon lelkesen játszottak vagy nagyven percet a teltházas Dürer-nek. Nagy tapsot és éljenzést kaptak, majd gyors átszerelést követően füst, és Marc Rizzo felvonult a színpadra hangolni.

Az ezt követően negyedórában semmi nem történt, csak a hangulat fokozódott (nagy nehezen, de még lehetett csavarni rajta). Egyre hangosabb kiabálás – “Cavalera, Cavalera”, hallatszott a kántálás –, majd nagyjából tíz perc késéssel színpadra lépett a két Cavalera és a basszusgitáros Mike Leon.

Én úgy gondoltam a kezdetek kezdetén, hogy a teljes Beneath the Remains és a teljes Arise lesz aznap az étlapon, ami önmagában is egy dicséretes teljesítmény. Mint életemben oly sokszor, most is tévedtem: a nyitó Beneath the Remains esetén egy válogatásról volt szó, ugyanis két dal híján játszottak végig a teljes albumot. Ezek amúgy sem lassú dalok, de itt élőben jól meg pörgették őket, és Marc Rizzo félelmetesen precíz, tűpontos gitárjátéka teljesen lenyűgözött. Ez a srác jól láthatóan egy pótolhatatlan elem a gépezetben, akárcsak a basszusgitáros Mike Leon, aki ujjal pengette végig ezt a másfél órát, időnként kétkezes szólókat játszott, és önmagában is nagyon odatette magát (Max életrajzában arról ír, hogy anno Paulo helyett mindig Andreas-nak kellett feljátszania a basszust a stúdióban. Ha ez tényleg így van, akkor teljesen érthetetlen, hogy hogyan voltak képesek annak idején élőben fellépni, hiszen Mike nagyon komoly dolgokat játszott nekünk).

Az est során a Beneath the Remains dalait követően fölhangzott az Arise jól ismert intrója, és már bele is csaptunk a lecsóban, megkezdődött a mészárlás. Hogy valami nem stimmel, az itt tűnt föl igazán – ugyanis sajnálatos módon nem pontosan az eredeti változatot volt szerencsénk hallani. Ezt viszonylag magabiztosan merem kijelenteni, mert elég pontosan ismerem minden hangját az albumnak, és amennyire elláttam Marc Rizzo-ig, ő a “hivatalos” anyagot játszotta, viszont Max egy csomó esetben sokkal lassabban – fél tempóval – játszott egy leegyszerűsített változatot. Hogy egészen pontos legyek, volt egy csomó általa játszott riff, ami szerepelt az eredeti anyagokon, gitárjátékának jelentős hányada azonban átiratnak tűnt. Valahogy már a Beneath the Remains-en sem akartak összeállni a számok, kicsit kásás volt a hangzás, a zene is egy picit szétesett, és valahogy az ének sem volt egyben, de ez nagyon-nagyon eklatáns volt az Arise dalai során.

Az a lendület, az a magával ragadó őserő, ami az Arise-ra annyira jellemző volt, itt mintha nem hallatszott volna – itt gyors zenét lehetett hallani többé-kevésbé jó hangzással, de valahogy nem akart összeállni az, aminek össze kellett volna. Logikus struktúrának tűnt a Beneath the RemainsArise felépítés; a fellépés előtt némi guglizás során kiderült, hogy lesznek itt még egyéb dolgok is; mindenesetre meglepő volt, hogy az Infected Voice elé a War Pigs egy részlete ékelődött be, ez teljesen megtörte az ívet és a lendületet. A két klasszikus album után még kaptunk egy pár Motörhead-feldolgozást ráadásnak, majd rövid szusszanás következett. Gyors Troops of Doom, Refuses/Resist, majd egy régi-új saját dallal, az Arise, a Dead Embryonic Cells és a Beneath the Remains részeiből összehegesztett tétellel ért véget az este (Beneath the Remains, Inner Self, Stronger Than Hate, Mass Hypnosis, Slaves of Pain, Primitive Future, Arise, Dead Embryonic Cells, Desperate Cry, Altered State, War Pigs részlet, Infected Voice, Orgasmatron, Ace of Spades, Troops of Doom, Refuse/Resist, Beneath the Remains / Arise / Dead Embryonic Cells).

A légkörről elég sokat elárul, hogy a buli sold out volt – a koncertterem zsúfolásig telve, és szerintem kivétel nélkül az összes dalt folyamatosan mindenki együtt ordította Max-szel, aki folyamatosan buzdította az amúgy is száz százalékos fordulatszámon pörgő közönséget. Nagyok mentek a fiúk, és tulajdonképpen az a majdnem két óra, amit a színpadon töltöttek a bő két album előadásával, huss, úgy elillant, mintha csak pár nyúlfarknyi dalt hallottunk volna. Gyors elköszönés, a fellépés legvégén Max bemutatta a zenekar tagjait, majd az utolsó hangok is elcsendesedtek; Max még egy kicsit búcsúzkodott a hallgatóságtól, aztán szépen lesétált a színpadról. A közönség még ekkor is teljesen extázisban volt, hiszen egy régóta várt eseményen voltunk túl: nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy nagyon sokunknak a gyerekkori álma vált valóra aznap este.

Ambivalens érzésekkel távoztam erről a buliról: mint a bevezetőben említettem, az Arise számomra a metal-nak egy olyan alapvetése, egy olyan mérföldköve, ami tulajdonképpen megkerülhetetlen. Ezzel együtt sajnos maga színpadi produkció időnként picit mintha meg- megdöccent volna – mindenesetre egy örök emlékkel lettünk gazdagabbak.

Írta: Á