Lord Of The Lost – Thornstar (2018)

ELŐADÓ: Lord Of The Lost

ALBUM: Thornstar

SZÁRMAZÁS: Németország

MEGJELENÉS ÉVE: 2018

STÍLUS: Modern metal, Dark metal

HONLAP: http://www.lordofthelost.de/

ÉRTÉKELÉS: 8/10

 

Az utóbbi időszak egyik feltörekvő zenekarának számító Lord Of The Lost ezév augusztusában hozta ki a sorban  hatodik albumát, ami a Thornstar nevet kapta. A német banda eredetileg Hamburgból indult és Chris Harms frontember hívta életre, aki kezdetben szólóprojektként publikálta az első dalokat, ám a rengeteg pozitív visszajelzés miatt a hamburgi zenei életből megalkotta saját zenekarát, amivel hosszabb távon tudott maradandót alkotni.

A zenekar híres arról, hogy több stílust ötvöz a zenéiben, és albumról albumra képes fejlődni és újra megújulni, ezzel megelőzve azt, hogy könnyen be lehessen őket kategorizálni. Pályájuk legelején zenéjük alapjául a dark és goth metal, valamint a glam rock szolgált, amit azóta ötvöztek többek között a modern, indusztriális, elektronikus és klasszikus zene elemeivel, mondhatni elég sikeresen.

Munkásságukra abszolút jellemző, hogy a legnagyobb profizmussal és odaadással próbálják a legjobbat nyújtani, ami kiegészül a zenészek magas zenei képzettségével, valamint a tudatosan és folyamatosan kialakított és őket körülvevő kultusszal. Ez a kultusz többek között magában foglalja, hogy a zenészek művésznéven szerepelnek, arról nem is beszélve, hogy a külsőségekre is sokat adnak, elengedhetetlen kelléknek számít a színes kontaktlencse, az arcfestés vagy akár a sötét extravagáns ruhák, ami lehet BDSM cucc, vagy flitteres póló is. A lemezeiket körülvevő más-más atmoszférát és történéseket pedig a lehető legtöbb fórumon és médiacsatornán keresztül kommunikálják a már meglévő és jövőbeli rajongók felé, ami lássuk be, elég jól működik, mivel a zenekar egyre nagyobb rajongótáborral rendelkezik, és mondhatni folyamatosan koncerteznek. Valószínűleg ezeknek köszönhető, hogy 2017-ben leigazolta őket az egyik legnagyobb európai lemezkiadó, a Napalm Records, így a Thornstar már az ő gondozásukban jelent meg.

Az éppen aktuális Thornstar köré pedig ezúttal egy saját mitológiát kreált Chris Harms és ügyes barátai, ami a germán mitológiához hasonlít és viszi tovább annak a vonalát, kitalált istenekkel. Ez a sötét mitológia szövi át az albumot (melyről egyébként egy esszét is írt a zenekar a rajongók számára) és adja meg az alaphangulatot, amit az album nyitódala és legelőször kihozott klipes nótája, az On This Rock I Will Build My Church indít. Nem is akárhogyan… konkrétan az első pár másodperc után az ember magára teríti a fekete palástot és felhajtja a csuklyát.

Az album nagy részére jellemző, és így a lemez első harmadára is igaz, hogy tele van tempós, slágeres dalokkal. Ám ebből egyértelműen következik, hogy a daloknak lágyabbnak kell lenniük és így van ez a Loreley vagy a Black Halo esetében is, melyek hallatán már nem akar az ember fia a tomboló, sötét viharban megindulni egyedül a világ ellen. Pár évvel ezelőtt még kereskedelmi rádiók és zenei csatornák műsortárába is bőven befértek volna, amikor még nem volt meglepő ha a délutáni szieszta során Marylin Manson vagy Rammstein megy a tévében. Itt ki is emelném, hogy a basszusgitár és a mélyre torzított gitárok nagyobb szerepet kaptak ezen a lemezen, kicsit sötétebb hangulatot biztosítva. Ennek egyik szemléletes példája a Haythor című szám, ami hozza azt, amit ennek megfelelően kell, súlyosan cammog, majd begyorsul, amikor erre van igény. Néhol langyos vagy akár romantikus szakaszai is vannak a lemeznek, de nincs is ezzel semmi gond, néha el kell vinni a hangulatot egy másik irányba annak érdekében, hogy aztán újra be lehessen indítani a rakétákat, ahogyan a Morgana is teszi, ami szintén megpörgeti az embert a forgószékben, ahogyan azt illik.

Vannak csupa meglepetést tartogató dalok a lemezen, mint az elektronikával induló, majd gitárokat is bevonzó The Mortarian, ami szintén inkább egy zakatoló gőzmozdonyra hasonlít, ugyanakkor maradnak itt is az elnyújtott kórusok. Itt is előjön, ami a többi dalra is jellemző, hogy egy résznél bedurvul, majd hirtelen egy-egy szekción átveszi a klasszikus zene a szerepet. Az egyik személyes kedvencem ezen az albumon a maga indusztriális és modern vonalával az Under The Sun, amiről azt hinnénk hogy újra a súlyos vonalat képviseli majd a dal egészen a végéig, aztán nem is számítva rá, egyszer csak megint bejön a zongora, ami összeköt két nehéz részt. Ez a szám is jól bizonyítja, hogy milyen jól is tudják a srácok elegyíteni a különböző stílusokat. És meglepődik az ember újra és újra, jön a Forevermore, a szintetizátoros, kicsit a 90-es pop-techno vonalát idéző indulása meglepő, és a dal során többször vissza is tér, de igazából nagyon is passzol a számhoz. Zárásként pedig itt a Ruins, ami hallatán felkapja az ember a fejét, hiszen ez egy djent-et/poliritmikusságot is magában foglaló dal, aminek én nagyon is örültem, ugyanis kifejezetten nem szeretem ha egy album egy lassú, langyos dallal ér véget, ilyenkor az emberben marad egy hiányérzet, ami itt teljes mértékben elkerül minket.

Akinek ez a 60 perc nem elég a friss Lord Of The Lost dalokból, az megajándékozhatja magát a deluxe kiadvánnyal, mely tartalmaz további hét extra számot.

Összességében az album nagyon jól össze van pakolva, érezni és hallani benne a tervezettséget és a tudatos munkát, ezt bizony ilyenre akarták megcsinálni a srácok. Az album sötét a maga módján, mind szövegileg, mind zeneileg, mégis a valamelyest pozitív atmoszférája végigkísér elejétől a végig, a dallamvilág pedig változatosságot nyújt, hol a lágyabb dalok, hol pedig a keményebb nóták során, néha pedig a kettőt is sikerül jól ötvözni. Ezen az albumon van minden, mint a búcsúban, szinte az összes dalban van valami új, valami más, mintha az ember előtt ott lenne tizenhárom Kinder tojás. Arról nem is beszélve, hogy valahol az összes dal egy potenciális sláger, és ez nyilván tudatos, bár én személy szerint a korábbi albumokon tapasztaltak alapján mégis hiányolom, hogy több durva és nyers dal kapjon helyet egy Lord Of The Lost lemezen. De valamit valamiért, szokás mondani.

Akinek tetszik a dark, goth zene hasonlóan modernebb köntösbe öltöztetve, annak mindenképpen ajánlom, hogy hallgassa meg a zenekar többi lemezét és nem csak azért, mert a banda szinte minden albuma nyújt valami újat, hanem mert az összesre jellemző, hogy a belefektetett munkát, hozzáértést és az ezáltal mutatott minőséget bizony minden esetben hallani.

Írta: Bányai Gábor „Bányu”

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/