Közönségkórus, örömzene – Akusztikus Ensiferum koncertbeszámoló

Fellépők: Ensiferum (FI), Trio de Facto (FI)

Helyszín: Dürer Kert, Budapest

Időpont: 2018. december 5.

December 6-án, és az akörüli napokban azért tud az igazi finn Mikulás, Joulupukki, Magyarországra jönni, mert náluk ilyenkor nincs Mikulás-nap, szóval otthonról kimenőt kap. Van viszont függetlenség napja – Finnország 2018. december 6-án bizony 101 éves! Ezt egyébként szerintem elég sokan tudták is a tegnapi közönség soraiból, abból ítélve, milyen sok finn szó/bekiabálás elhangzott a közönség soraiból, a színpadra egy nagy finn zászlót is kiterítettek, és a Lai Lai Hei szövegének finn részét körülöttem mindenki kb. hibátlan finnséggel énekelte, olyannyira, hogy a zenekar is csak lesett.

A finnes estét az Ensiferum-basszusgitáros Sami Hinkka side-projektjének side-projektje, a Trio de Facto kezdte. Sami az idei év során indította el Make power metal great again! szlogenű power metal bandáját, a Metal de Facto-t, aminek népszerűsítésére tökéletes cél volt az, hogy eljönnek az Ensiferummal turnézni előzenekarnak. A Trio de Facto-s felállás akusztikus dalokat játszik, és elsősorban feldolgozásokra koncentrál, így tettek róla, hogy rögtön megszerettessék magukat a közönséggel, és amikor a hangulat kellőképp a tetőfokára hágott, eljátszottak egy saját dalt is, a The Empire Shall Not Fall című/refrénű dal akusztikus átiratát, ami igencsak jó volt! Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a Metal de Facto-ból. Trióék egy pillanatra sem hagyták leülni a közönséget, már a kezdés, a Helloween Future World-je is kellőképp felpörgette a nagyérdeműt, hogy aztán mehessen a buli tovább Amon Amarth-tal (Twilight of the Thundergod), Stratovariussal (Hunting High and Low), Ghosttal (Square Hammer), és további csemegékkel, meg kellő mennyiségű bohóckodással.

Mindeközben a színpadot is érdemes volt figyelni, nagyon családias, spontán, jammelgetős hangulat uralkodott a deszkákon, tényleg azt a benyomást keltették, hogy kb. most találják ki, mit mikor és hogyan játsszanak el – valószínűleg azért, mert ez részben így is volt. Külön figyelmet érdemel a frontember, Mikael Salo, akiről szerintem énektehetsége révén még fogunk hallani. Bár a magasait annyira nem komáltam, azért le kell szögezni, hogy egy nagyon tehetséges énekes, az összes kívánt stílust probléma nélkül hozta.

Igazi örömzene történt már itt is, igazi emberekkel, igazi jelenetekkel, mint például az ukulele-húrszakadás (“ráléptek. vagy véletlen volt, vagy nem…”), amikor Petri (mármint Lindroos, az Ensiferum frontembere) gyorsan felfutott érte a színpadra, pár perc múlva, húrcsere után visszahozta, és már csak mikor megjelent, hatalmas üdvrivalgást kapott, vicces volt. Sami lábára akasztotta a csörgőt, és a buli mehetett tovább, amikor épp nem finnül beszélték egymás közt a tennivalókat, vagy ketten is féltálca sört szállítottak a közönség soraiból a zenekar számára. Szegénykék, folyamatosan itatták őket, még úgy is, hogy a fél zenekar bevallottan nagyon másnapos volt – ez egyébként a produkción egyáltalán nem látszott meg. A zenekarnak is tetszett, hogy csak előzenekarként is ekkora támogatást kapnak, de azért ekkora slágereket jól eljátszva nehéz nem megkedveltetned magad. Ők azért így is hálásak voltak, és rövid, a közönség soraiból érkező magyar nyelvlecke után lelkesen ismételgették, hogy “Köszönöm Széjtön!”.

Még egy Korpiklaani-Vodka, egy átszerelés, egy indokolatlan Darude-Sandstorm a hangfalakból, és kis pihi után végre felcsendült az intró, és az Ensiferumos srácok és lány félkörben elfoglalták helyeiket a színpadon. Már a kezdés is nagyon erős volt, egy minimális technikai fejetlenség után belecsaptak a Twilight Tavern-be. Eleinte a közönség is egy picit meg volt illetődve, hogy most akkor az akusztikusan eljátszott metal slágerekre hogy is kéne reagálni, miként is szabad mozogni. Persze a kezdődal táncikálós lüktetése nem sok időt hagyott gondolkodni, mire elérkeztünk a twilight tavern-t kiabáló refrénhez, már egy emberként kiáltottuk többszázan az ismert sorokat. Nyilván részben az akusztikus összeállítás halksága miatt is (jól szólt, csak nem egy mindent túlharsogó metalbulit kell elképzelni), de az erőnk miatt is, még kb. a zenekaron is a meglepődöttség/meghatódottság jeleit fedeztük fel, amikor meghallották, hogy mennyien, milyen jól reagálunk a dalra, és a további dalokra is.

A dalok átkomponálása iszonyatosan jól működött, persze sokat alakítani nem kellett rajtuk, Petri hörgései például szinte végig megmaradtak, ami azért megőrizte a buli metalos jellegét, és gond nélkül szólították fel a közönséget “acoustic moshpit”-re, akik ennek, és még többnek is eleget tettek, rengeteg volt a pogó és a körtánc is. A hangulat kb. végig a legmagasabb fokokon táncolt, bár volt három lassú ballada is, ahol az új/ideiglenes tag, a félig brit, félig finn Laura Dziadulewicz főszereplésével  a billentyűk mögött, és a női énekdallam megszólaltatásával. Ezek picit leültették a bulit, bár teljesen jogos volt, hogy a zenekarnak és a közönségnek is szüksége van egy kis pihire, azonban körülöttem 2-3 ember egész hangosan végigbeszélgette ezeket a dalokat, ami azért elég bunkó volt.

Szerencsére volt olyan nőiénekes dal is, ami alatt nem kellett a zenekaron kívül mást hallgatni, ugyanis Laura közreműködésével kaptunk egy csodálatos Neito Pohjolan-t is, aminek a Lai Lai Hei-hez hasonlóan (itt konkrétan Sami és Petri egymásra nézett, hogy te, ezek tényleg a szöveget éneklik, és nem halandzsáznak) itt is próbálgatták a beavatottak énekelni a dalszöveget. Az angol nyelvű daloknál pedig aztán főként azt lehetett érezni, hogy a közönség konkrétan a zenekar része, olyan szinten kivettük a részünket a zene megvalósításából, mi voltunk a kórus (In my sword I trust, Token of Time).

Persze a dalok nagy többsége a táncolásról, ugrálásról, diszkózásról (Two of Spades akusztikus, óigen), és a countryról szólt. Volt pár érdekes megoldás, mint például (az első akusztikmoshpites dal) a Battle Song alatt a refrénbe belelopták a Victory Songs refrénjét is, majd újra vissza a Battle Song-ra és az Into Battle-re, pár vicces dolog (amikor Petriék is énekelték a női szólamot), vagy amikor az utolsó(előtti) dalt úgy mutatták be, hogy “I have to warn you, the next song is called Tattadada-tattadada“, és mindenki tudta, még a “some call it Iron” sor előtt is, hogy most mi következik.

Aztán persze a dal alatt Sami és Petri is (főként ő) folyamatosan ellenőrizték, hogy énekeljük-e a megfelelő helyen, de szerintem itt is, mint az összes többi számnál is, nagyon elégedettek lehettek velünk. Arra viszont már kevesebben számítottunk, hogy a legutolsó dalra még Mikael is visszatér a színpadra, és közösen eléneklik “Petri childhood hero”-jának dalát, a Looking for Freedom-ot David Hasselhofftól, ami alatt pedig mi láthattuk a mi childhood heroinkat teljesen felszabadultan baromkodni a színpadon.

Gondolkodás nélkül ki lehet jelenteni, hogy a tegnap estét nagyon élvezte mind a közönség, mind a fellépők, a plafonban volt a hangulat, mindenki imádta azt, ami történik, zeneileg majdnem minden tökéletesen a helyén volt, az elvárt “intimebb” élményt ez az unplugged, ülős, szemkontaktusváltó show abszolút megadta, maguk a dalok eszméletlen jól működnek ilyen formában – több zenekar is követhetné az Ensiferum példáját, és megpróbálhatná akusztikusan, mert abszolút egyedi élmény, hogy ugyan annak a dalnak ugyan azt a varázsát kicsit mégis máshogy tapasztaljuk meg. Rég voltam olyan koncerten, ahol az egyértelmű, outro-s levonulás után még jóval percekig tapsolt és zenekarnevet skandált a közönség.

 

Köszönjük a Concerto-nak!

Írta: Vica

Képek: Dani, zárókép: Ensiferum Facebook-oldal

A rajongók szeretete: finn zászlók és Ensiferum zászló volt a színpadon több helyen is

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/