Jéghideg profizmus – Meshuggah koncert a Barba Negra Track-ben

Gyönyörű napra virradt a hazai metalszíntér, amikor bejelentették a svéd Meshuggah budapesti koncertjét, emlékszem, a szólógitárosunk két hétig a jeggyel aludt. Én személy szerint nem voltam (és valószínűleg nem is leszek) a műfaj legnagyobb híve, sőt, tovább megyek, egy bizonyos lelki szemszögből viszont nem biztos hogy teljesen készen álltam az amúgy jéghideg profizmussal előadott anyaguk élvezetére hosszútávon. Tegnap a Barba Negra Trackben viszont minden elvárásom ellenére egy művészeti csoda történt, de először tekerjünk egy kicsit visszább.

A függvénytáblázatot szinte be sem csuktuk a múlt heti Animals As Leaders buli óta, este 7-re már szép számmal jöttek elő a repedésekből a helyi prog arcok, 8-tól körülbelül 60 éves korig. Valamivel negyed 8 után a budapesti Harmed lépett a színpadra, hogy előmelegítse az estét. Az amúgy kiváló zenét játszó srácok jól felépített szettjének élményét számomra teljesen élvezhetetlenné tette a hangosítás, pedig látszott rajtuk, hogy mindent igyekeznek maximálisan beleadni a lehetőségekhez képest. A koncert után több barátom aggódó szemekkel nézett rám és azt kérték, hogy nyugtassam meg őket, hogy a Meshuggah nem így fog szólni.

Egy kicsit több, mint negyvenperces átállás után és szokás szerint totál indokolatlan retro zenék bejátszása után megszólalt a várva várt intro, mely a maga hosszú és nyomasztó atmoszférájával készítette fel az ember fiát, hogy itt bizony nagyon sötét másfél órának nézünk elébe. A djent nagyöregek hideg szárazsággal csaptak bele a Pravusba, ami gyönyörűen, bár egy picit halkan dörrent meg.

Természetesen 2-3 dallal később már egyre feljebb kúszott a hangerő is, ekkor tudtam teljesen átadni az érzésnek magam, hogy egy metalkoncerten vagyok. Általam még eddig élőben sosem hallott gitársoundok szólaltak meg, hihetetlen volt az összhang a zenészek között, az egész zakatolt, pumpált, kifacsart. Kaptunk még Future Breed Machinet, Clockworkst, Violent Sleep of Reasont, ez idő közben már csak elképedve pislogni tudtam egy ilyen monumentális produkció láttán/hallatán. Mire elértem a pontot, hogy ezt nem lehet fokozni jött is a visszataps – megkaptuk a várva-várt Bleedet, melyet a Demiurge követett lezárásként.

Nem nagyon ástam magam mélyen bele a Meshuggah koncepcióiba és szövegeinek világába, viszont a funkciója, ami nekem tisztán lejött, hogy a hallgató lelkileg szarul érezze magát – de mégis élvezze. Nem tudom megmondani, mi ez az elementáris varázslat, ami miatt ennyire lebilincselő élmény volt, de valószínűleg még hetekig a hatása alatt leszek. A hihetetlen részletességgel kidolgozott színpadkép és fénytechnika már csak hab volt a tortán. A fények annyira tűpontosan követték le ezeket a komplex ritmustémákat, hogy ha nem tudnám, hogy a plusz zenekartagként jegyzett (!) Edvard Hansson fénytechnikus ezeket élőben varázsolja, azt hinném, hogy egy egyszerű leprogramozott sztoriról van szó.

Összességében nagyon ritkán fordul velem elő, hogy ennyire leköt egy zenekar élőben, a kicsit kevesebb mint másfél óra úgy elillant, hogy szinte észre sem vettem, valamint végre én is nyugtázhatom, hogy a Meshuggah indokoltan a világ egyik legjobb metal koncertzenekara, ehhez semmilyen kétség sem férhet.

Írta: Hekkai

Fotókért köszönet a Bands Through The Lens-nek, a teljes albumot itt találjátok!

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/