Interjú Nag-gal (Jan-Erik Romøren-nel) a Tsjuder-ből

21:55-kor még gyorsan elrohantam egy sörért, akármi törtenhet, én meg itt állok sör nélkül… nem jó kockáztatni. 

22:00-kor, a megbeszélt időpontban kinyílt a müncheni Backstage nagyszínpadának oldalsó kisajtaja, és egy szőke, hosszúhajú figura nézett ki rajta, természetesen egy üveg sörrel a kezében.  Megismertem a nyakában függő medált; ugyanez volt Nag nyakában félórája a Tsjuder fellépésen. “Akkor mehetünk is” – mondta. Nemsokára  megkezdődött egy hosszú és nagyon kellemes beszélgetés a Tsjuder basszusgitárosával, Jan-Erik Romøren-nel. 

Köztudott, hogy a Tsjuder basszusgitárosaként lettél ismert, és hogy van egy testvéred (Bjørn Einar Romøren), aki szintén világhírű, ám a zene helyett a síugrásban. Hogyan állsz te a síugrással?

Ezt általában mindenkinek elmesélem: mivelhogy annak idején én is síugrottam, így ő is elkezte a síugrást hároméves korában. Mindig az volt a helyzet, hogy minden olyasmit csinálni akart, amit én is. Ilyenkor azt is elszoktam mondani, hogy amikor már meghaladott engem és jobb lett nálam, akkor én abbahagytam – úgyhogy végülis neki jutott a síugrás, én pedig basszusgitározom.

Ebből következik egy eléggé kézenfekvő kérdés: hány albumot adott ki a testvéred?

Meg is lehet ám fordítani ezt a kérdést, és meg lehet azt is kérdezni, hogy hány világkupát nyert, miközben Tsjuder-t hallgatott – merthogy amikor versenyzik, akkor rettenetesen rajta van az ideg. És erre a helyes válasz az, hogy semennyit.

Hogyan kezdtél el ilyen stílusú zenét játszani, és hogyan kezdtél el basszusgitározni?

Igazából minden a gördeszkázással kezdődött. Hatéves koromban kezdtem gördeszkázni, és Norvégiában akkortájt – bármennyire is furcsán hangzik – a gördeszkázás illegális volt, és igazából senki korombeli nem gördeszkázott. A többiek mind idősebbek voltak nálam, és ők ismertettek meg a metal-lal; tehát a metal a gördeszkával együtt került be az életembe. Amikor elkezdtünk zenekarozni, akkor én már basszussal kezdtem. Már nagyon korán szerettem volna saját zenét írni; van egy nagyon jó barátom, Diabolus Mort, együtt nőttünk föl, és olyan tíz éves korunk tájt úgy döntöttünk, hogy mi márpedig egy extrém death metal zenekar fogunk csinálni. Ez természetesen soha nem következett be, de megvolt az elkötelezettségünk, csinálni akartuk. Természetesen próbálkoztunk különböző egyéb figurákkal is, de ezeknek az arcoknak nem volt sok közük a metal-hoz. De legalább játszottunk zenekarokban, így volt valami gyakorlatunk. Egy kicsit később, már idősebben játszottam egy zenekarban, de én továbbra is death metal-t szerettem volna játszani, ám ez továbbra sem történt meg. Aztán egy jóbarátom, Berserk (Martin Krogh) egy másik zenekarban zenélt, és ő is nagyon szeretett volna játszani – na akkor már nem death metal-t, hanem black metal-t, és hát így kezdődött. Megbeszéltük, hogy elkezdjük a saját zenekarunkat, és ez meg is történt. És hogy miért játszom basszusgitáron? Nagyon egyszerű: úgy esett az érme. Egészen konkrétan feldobtunk egy érmét, én és Berserk – emlékszem, ez az ő gyerekszobájában volt, és arra is emlékszem, hogy ő gitározni szeretett volna. Hát így jutott nekem a basszusgitár.

Tanultál bármikor is basszusgitáron játszani, vagy pedig csak fogtad a hangszert és elkezdtél zenélni?

Soha nem mondtam, hogy basszusgitáros vagyok. Nem vagyok egy képzett zenész, azt játszom, amit érzem hogy játszanom kell, vagy amit játszani szeretnék; mindent saját magamtól tanultam meg. Soha nem jártam iskolába vagy képzésre vagy bármi ilyesmire – ez szimplán elkötelezettség.

Hogyan születnek a dalok? Lépésről lépésre épülnek föl, vagy hogyan is történik mindez?

Mindig máshogy. Igazából ez az évek során sokat változott; a kezdetek kezdetén voltam én, Berserk és Draugluin (Halvor Storrøsten), összeültünk, Berserk-nek és Draugluin-nak voltak mindenféle riff-ötletei, aztán szépen összeraktuk mindezt. Miután Berserk kilépett, onnantól már csak mi ketten Draugluin-nal dolgozunk a dalokon, és ez a felállás kábé 1995 óta. Otthon gitározom, mindenféle riff-eket találok ki, közben Draugluin is ugyanezt csinálja, majd utána szépen összeülünk és összerakjuk a dolgokat. De igazából a hosszú évek során, a sok album alatt változott mindez. Többször volt, hogy dalokat – vagy akár az egész albumot – a próbateremben próbáltunk összerakni, és próbáltunk visszatérni a régi dalokhoz, az alapokhoz, tehát elég sok ilyen csiki-csuki játék volt. Jelenleg egyébként az a felállás, hogy otthon dolgozunk a riff-eken, és közösen próbáljuk számokká összegyúrni őket.

Az utolsó albumotok, az Antiliv 2015-ben, négy éve jelent meg. Mit várhatunk a jövőben?

Ezt még egyelőre meglehetősen nehéz szavakba önteni. Mindig is azt játszottuk, amit játszani akartunk. Jelenleg nagyon-nagyon erősen elkötelezettek vagyunk amellett, hogy egy bazinagy piros vonallal áthúzzunk mindent, amit eddig csináltunk, és hogy visszatérjünk a gyökerekhez és újrakezdjük az egészet egy teljesen old school stílusban. Az új anyag nagyon más lesz, két-három-négy gitárral, és sokkal dallamosabb is lesz; persze ezek nem szép fülbemászó dallamok. Amikor újra és újra meghallgatom, tényleg úgy szól, mintha visszamentünk volna egyenesen a 90-es évekbe. Szinte kiráz a hideg, amikor hallom ezeket a próbateremben – és nagyon remélem, hogy sikerül egy olyan albumot csinálnunk, amelyik képes visszaadni egy szaros próbaterem hangulatát… mert igazából egy rohadt próbaterem hangulatát szeretném visszaadni.

Sok dalszövegetek norvégul van, de azért az angol szövegek a dominánsak. Mitől függ, hogy melyik nyelvet használjátok?

Ezt nem tudom megválaszolni, ez csak úgy jön. Egyszerűen csak összerakok szavakat vagy mondatokat akár angolul vagy norvégül, ez csak úgy történik, nem valami elhatározás eredménye. Ahogy az új dalszövegeken gondolkodom… meglehetősen alárendelt a norvég szerepe. A dalszövegeknek, amiket írok, a jó része angol lesz – nem szeretnénk egy norvég nyelvű albumot. De nagyon sokszor norvégül gondolkodom és angolul énekelek, ami azért egy másfajta kifejezésmód. A dalszövegek megszólalása eltérő ezeken a nyelveken, így nagyon jó, hogy mindkettő rendelkezésre áll – de ez nem valami olyasmi, amit mi igazából előre eldöntenénk.

Mi inspirál titeket?

Az Antiliv esetén, azt hiszem, az album címe mindent elmond. Maga az Antiliv kifejezés nem egy létező szó, ez egy kreálmány, és azt hiszem elég kézenfekvő, hogy mit is jelent. Az egész album – és az összes szöveg – meglehetősen mizantróp, leginkább a halálról és az emberek utálatáról szól, természetesen mindez megfűszerezve egy kis vallásellenes cuccal.

Ezt értem, de mi az, ami inspirál titeket?

Hát igen… maga az élet. Igen, azt gondolom, hogy az Antiliv megírása előtt ez tökéletesen igaz volt minden tagra.

Az első albumotok, a Kill for Satan 2000-ben jelent meg, aztán két évvel később kijött a Demonic Possession, majd két évvel azután jött a következő album. Aztán hosszabb szünetek következtek, és ritkábban jelennek meg albumaitok – történt valami, ami miatt ez így alakult?

Megöregedtünk (nevet). Nagyon egyszerű a magyarázata: amikor fiatalabbak voltunk, sokkal több időnk volt, és sokkal több erőt tudtunk a zenekarra koncentrálni. Most saját lakásunk, saját családunk, munkánk, adósságaink vannak, és ezekre is időt kell szánni.

Erre reflektál a következő kérdés: a Tsjuder most a főállásod, vagy van bármilyen egyéb civil munkád?

Ez csak egy hobbi, egyfajta szórakozás, semmilyen bevételünk nincs belőle – tulajdonképpen kapunk pár garast, de semmilyen anyagi hasznot nem hoz.

És a Kill for Satan idején is dolgoztatok?

Azt hiszem, akkortájt mindannyian tanultunk… igen, mindannyian tanultunk.

Hogyan állnak a dologhoz a családtagok, hogyan tudják elfogadni ezt a fajta elfoglaltságot?

Hát nincs sok választásuk, el kell fogadják (nevet). Azt hiszem, hogyha valamelyikünkkel is kapcsolatba kerülsz, ezt el kell hogy fogadd. Hogyha a szülőkre gondolsz…

…én a feleségekről és gyerekekről beszélek…

…gyerekek… a gyerekekkel kapcsolatban csak saját magamról tudok nyilatkozni. Tetszik nekik az, hogy zenélek, de ennyi, és ennél nem több.

Eljönnek megnézni apucit fellépés közben?

Hát igen, ha játszanánk. Azért mondom ezt, mert baromi ritkán játszunk Norvégiában. Nekem igazából semmi problémám nem lenne azzal, hogy elvigyem a gyerekeket; el is döntöttük a feleségemmel egyszer, hogy elvisszük őket, de aztán ez végülis nem következett be. Az a helyzet, hogy egy ilyen koncertre gyerekeket vinni nem biztos, hogy megfelelő ötlet – ez egy kicsit talán túl sok nekik a jóból.

 

A Tsjuder meglehetősen kereszténységellenes és vallásellenes. De végülis mi a probléma a kereszténységgel és a vallással?

Azt hiszem, erről akár könyveket lehetne írni. Legelőször is a fő probléma az elnyomás: próbálnak rád erőltetni egy vallást, egy istent, mindenféle egyéb dolgot, amit mindenkinek követnie kell – és én az gondolom, hogy ez szimplán ökörség. Nem hinném, hogy korábban eltérő véleményem lett volna, de napjainkban egészen egyszerűen nem érdekel a vallás, azontúl, hogy szánalmas emberek számára kitalált bullshit-nek gondolom. Egészen addig, ameddig ez a dolog nem érint és távol maradt tőlem, addig rendben is vannak a dolgok. Amit ezentúl még hihetetlenül utálok az az, hogy Norvégiában van ez a… hogy is mondják… állami egyház, és ezzel tulajdonképpen ráerőltetik a vallást mindenkire. Annyi és annyi levelet küldtem már nekik, jelezve, hogy nem szeretnék az egyházhoz tartozni – mivelhogy ők automatikusan felvesznek a soraikba minden felnőttet és gyereket. Az egyetlen ok, ami miatt ez az egyház még létezik, az pontosan ez az attitűd: szépen automatikusan mindenki bekerül a tagjai sorába, aki nem emeli fel a telefon. De egészen addig, ameddig ez nem érint közvetlenül, addig tőlem mindenki azt csinál, amit akar.

Az azért kristálytisztán látszik, hogy mi a különbség a black metal és az egyház között, de miért gondolod azt, hogy az egyház és a vallás valami olyasmi, amit nem tudunk elfogadni?

Azért, mert az egyház egy pár vezetőből és baromi sok agy nélküli, vélemény nélküli birkából áll, akik tulajdonképpen csak követnek egy kis csapat elnyomót. És ha lehet, akkor most nem kezdenék el elmélkedni azon, hogy a katolikus papok mit csinálnak a fiatal fiúkkal szabadidejükben – ez valami egészen hihetetlenül kibaszott kétszínűség. Én az gondom, hogy az egész világ, az összes vallás… lehet, hogy nem az összes, de a kereszténység és a katolicizmus mindenképpen, csak a pénzről szól.

Van olyan nem black metal zene, amit szívesen hallgatsz?

Nagyon konzervatív vagyok, csak a régi anyagokat hallgatom; talán minden ötödik évben találok valami újat, ami izgalmas. Általában a régi idők demo anyagait rágom újra és újra, és ez hihetetlenül piszkálja a csőrömet, mert nagyon szeretnék végre találni egy olyan új zenekart, amely képes visszaadni ezt az érzést. De másfelől ez igazából nagyon nehéz, mert megvannak az emlékeim arról, amikor a családi kalyibában ültem a hegyekben, és hallgattam a régi demo anyagokat, amelyek manapság nagyon szarul szólnak, de én imádom őket.

Te is zenész vagy, és black metal-t játszol, így adódik a kézenfekvő kérdés: mit jelent számodra a zene, és mit jelent számodra a black metal?

Ez az életem, ez határoz meg engem.

És mi lennél black metal nélkül?

Nem tudom. De azt hiszem, hogy komoly problémáim lennének a belső nyugalmam megtalálásával. A black metal nyugalmat ad… a múltkor is együtt autóztam Seidemann-nal (Tor Risdal Stavenes) az 1349-ből, és pontosan erről beszélgettünk: amikor black metal-t hallgatsz, akkor érezned kell az erdőket, érezned kell a szelet, a fagyot, az elszigeteltséget, a magányt, az embergyűlöletet. Hogyha zenét hallgatsz, és közben ezeket érzed, akkor az a black metal. Minden nap hallgatok black metal-t. Nem vagyok zeneőrült, és azt hiszem, hogy ezügyben világéletemben őszinte voltam: többféle zenét hallgatok, de nem rendelkezem valami hihetetlen zenei műveltséggel. Szeretem, amit tetszik, a többi meg nem érdekel. Nagyon sokan beszélgetnek mindenféle zenekarokról – Pink Floyd-ról, meg a Beatles-ről, meg a fene tudja miről –, mindez szép és jó, de ez nem az én világom.

Írta: Á

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/