In Flames – I, The Mask

Előadó: In Flames
Album: I, The mask
Származás: Svédország
Megjelenés éve: 2019
Stílus: Melodic Death Metal, Alternative Metal
Honlap: http://www.inflames.com/
Értékelés: 8/10

 

Elérkezett a várva-várt pillanat, amikor az In Flames bebizonyíthatja merre tart, tehát valamelyest visszakanyarodnak oda, ahonnan elindultak, vagy folytatják útjukat az inkább alternatívnak mondható vonalon. Ugyanis virtuális kezünkben a zenekar tizenharmadik albuma, az I, The Mask, ami 2019. március 1-jén jelenik meg, mi viszont már meghallgattuk, és el is mondjuk milyen.

Az In Flames 1990-ben alakult Göteborgban, Svédországban, mint Jesper Strömblad mellékprojektje, ám hamar kinőtte magát a dolog. A zenekar az úgynevezett „göteborgi metal” alappillérének számít, nekik is köszönhetjük a mára híressé vált melodic death metal stílust az At The Gates és a Dark Tranquillity társaként. Akkoriban formabontó és úttörő zenét játszó zenekaroknak számítottak, akiket egyre többen kezdtek követni, munkásságuk nagy zenekarok és más zenei stílusok kialakulásában játszott szerepet, mondhatni történelmet írtak.

Az zenekar legstabilabb tagságát a Whoracle album felvétele után tudhatta magának, aztán a Colony megjelenését követően megállíthatatlanul törtek egyre feljebb a zenei szcénában. A 2000-es évek elején az egyik legmeghatározóbb zenekarnak számítottak a sajátosan súlyos, mégis dallamos, de a göteborgi gyökerekhez hű hangzással és zenei világgal. Ám a kezdetek óta sokat változott a világ, sokat változott a zene is, és emiatt a kereslet-kínálat is átalakult. Talán ennek tudható be az is, hogy az zenéjük elkezdett puhulni, fokozatosan líraibb és dallamosabb albumokat hoztak ki, nagyobb szerepet játszott a tiszta ének, és inkább alternatív zenét kezdtek játszani, mely In Flamest csak nyomokban tartalmazott. Ám ez nem sült el jól, egyre halmozták a csalódott rajongókat, az új hallgatóság felé pedig nem igazán sikerült eljutni, ennek a lejtőnek talán a Siren Charms album volt a mélypontja. Arról nem is beszélve, hogy a tagok közül sem tudott mindenki azonosulni ezzel a folyamattal, így a zenekart először Jesper Strömblad alapító gitáros hagyta el, aztán Daniel Svensson dobos, majd Peter Iwers basszusgitáros. Így mára csak Anders Fridén énekes és Björn Gelotte gitáros maradt, ők alkotják a zenekar magját, és teljes mértékben ketten írják az In Flames dalait.

Így volt ez a mostani I, The Mask album kapcsán is, bár annyi változott, hogy a Fridén-Gelotte szimbiózis most először bevonta Howard Benson producert is a zeneírási folyamatba, aki az előző, 2016-os, Battles c. albumon is közreműködött, és azt kell mondjuk, hogy jót tett a lemeznek. Már a lemez első dala, a Voices elég volt ahhoz, hogy meggyőzzön arról, hogy ez az album végre újra egy erős anyag lesz. Visszatértek ugyanis az erős riffek, a tempó, újra hallhatóak azok az zenekarra jellemző scream vokálok is, amiket úgy hiányoltunk, és itt valóban meghökkentően jól vannak ötvözve a tiszta énekkel. Itt muszáj elmondani a vokálról, hogy rengeteg fejlődésen ment keresztül, ami annak köszönhető, hogy saját bevallása szerint az utóbbi időben Fridén hetente háromszor járt énektanárhoz. Megérte, jár a taps Andersnek! A durva és tiszta ének, valamint a súlyos gitár ötvözete mellett továbbra is megvannak a dallamok, amik nem hogy jól sikerültek, de annyira fülbemászóak, hogy konkrétan az I, The Mask refrénje ment napokig a fejemben, még lefekvéskor is. Komolyan. Ijesztő volt.

És ezt eljátszottam az I Am Above című dalnál is, de elmondható, hogy szinte az összes dalból lehetne sláger, értem én ezt úgy, hogy nem rádióbarát dalok születtek, hanem olyanok, amiket az ember szívesen hallgat meg többször is, bárhol, bármikor. És hála az égnek, nem csak pár dalra volt elég ez a lendület, hanem végigkíséri az albumot az elejétől egészen a végéig. Bár a teljes lemez erős, azért vannak gyengébb pillanatok, mint például az In This Life, amit egy pop-rock Top10-ben is el tudok képzelni, vagy a két levezető All The Pain és Stay With Me. A dalok és az album kettősségét tekintve a legjobb példa talán a We Will Remember, ami annak ellenére, hogy ének és refrén tekintetében elég mainstream, olyan erős riffet tol az arcunkba, hogy eszünkbe sem jutna ilyet magunktól összerakni, mégis jól működik.

Az album szöveges mondanivalója Fridén elmondása szerint az, hogy egyre inkább elszigetelve élünk ahelyett, hogy egységet alkotnánk, és amit külvilág felé mutatunk, az csupán látszat, ennek érdekében maszkot húzunk. Próbálunk arra törekedni, hogy egyre jobbak legyünk, de ennek ellenére visszafelé haladunk. A (This is Our) House című dal fogalmazza meg a megoldást, Fridén szerint össze kell fognunk, hogy a helyes irányba haladjunk, és változtassunk a világunk rombolásán, különben már nem marad idő ennek a visszafordítására.

Cseppet a könnyeimmel küszködve jelentem ki, hogy igen, az In Flames nem veszett el, a zuhanórepülést sikerült korrigálni és nem a földbe csapódni, sőt, újra felfelé ível a banda. Ez az album tökéletes folytatása annak, amit a zenekar a Battles során elkezdett – korrigálni a pályáján. Bár az kérdés, hogy ez hosszabb távon mire lesz elég, mennyire sikerül a zenekarnak visszaküzdenie magát az elitbe, ugyanis a korábban folyamatosan headliner zenekarként turnézó banda mostanság már kevésebb reflektorfényt kap egy-egy koncertsorozaton vagy fesztiválon. A végső konklúzió, hogy a rajongók végre újra büszkék lehetnek arra, hogy szeretik az In Flames-t, még akkor is, ha ez a lemez nem hozza vissza a régi göteborgi időket, de hű marad a banda nevéhez, ugyanis végre van benne valami a régi érzésből. Amennyiben ez marad az In Flames útja, úgy nincs okunk az aggodalomra.

Írta: Bányai Gábor “Bányu”

Forr

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/