Nemzetközi female-fronted szemle – Imperial Age koncertbeszámoló

Nem mindig a hatalmas Arénakoncertekben meg a Barba Negrában kell az értéket keresni – néha a kis zenekarok egy szép sora is nagyon minőségi és korrekt estét tud rittyenteni, mint például tették azt március 22-én az S8 Underground Clubban az Asgaardian Events által szervezett szimfonikus, poweres, folkos zenekarokat felvonultató estén.

Három külföldi és két magyar zenekar érkezett a Puskás Ferenc Stadion melletti kis szuper klubba, alapvetően a dallamos, női énekes metal köré összegyűlve. Az estét a tavaly debütált budapesti Esperfall nyitotta, akikhez már harmadszor volt élőben szerencsém, és nálam eddig ez a koncert vitte a pálmát. Bár meg kell jegyezni, hogy a srácoknak a körülmények közel sem voltak ideálisak, konkrétan a színpadra sem fértek fel, ezért a billentyű és a ritmusgitárosi poszt a földön, a színpad előtt foglalt helyett. Ettől függetlenül úgy gondolom, egy kezdő zenekarnak minden lehetőség lehetőség, és én, ha ismeretlenül hallottam volna pár srácot ilyen minőségi zenét játszani ebben a korai időpontban, és hálátlan körülmények közt, csak még jobban megjegyeztem volna őket. Persze szenved még az Esperfall kezdőzenekari gyerekbetegségektől, de tudom, hogy ezek orvoslása csak idő kérdése (pl. a hangszeres szekció egy részét akár bábokra is lecserélhetnénk, mert annyira nem élnek a színpadon). Csak harminc percet kaptak, ami azt jelentette, hogy coverdal nem volt, játszottak viszont új dalt a következő EP-ről, amelyben nagy örömömre korai Nightwish-i futamokat is felfedezni véltem, ebben, de az első EP-s dalokon is érezni azért, hogy kikből inspirálódnak a srácok. Ez persze nem gond, nem lehet mindenki műfajmegújító, bőven dicséretes az is, ha egy adott műfajon belül, annak az eszközeivel minőségit tud az ember alkotni. Sima Nóra egy jelenség a színpadon, ha a fiúk nem is olyan aktívak, ők elviszi a bulit egymaga is, és ő is hozzátett ahhoz, hogy még az albumverziónál is többet kapjunk élőben – nemcsak az volt örvendetes, hogy a kicsit máshogy kevert arányok miatt a daloknak egy új oldalát vagy összetevőjét is megismertem, hanem az is, hogy egy kis módosítással került pár dolog előadásra (gondolok itt a kis “darkened” hörgésre a For a Greater Good-ban pl.). Őszintén drukkolok a srácoknak, és kíváncsi vagyok, mi lesz belőlük, mert koncertről koncertre meggyőznek.

András Vancsay fényképe a február 28-i fellépésről,

(András Vancsay fényképe a február 28-i fellépésről)

Nagyon hamar kezdett ezután a NoamutheN legénysége is, váltásként a főszínpadon, ami előtt igencsak megtelt a tér, mire felcsendült az intrójuk. Nem vagyok az a típusú ember, aki egy-egy zenekart elkönyvel magának, és abból az álláspontjából aztán megingathatatlan; erre az estére pedig kiváltképp nyitottan és egy nagy adag jóindulatú kíváncsisággal érkeztem. Lehet hogy részben ennek köszönhető (vagy hogy a szintit keytarra cserélték? jó, lehet nem csak azért), vagy valami megváltozott, de most sokkal jobb hatást gyakorolt rám a NoamutheN, mint a legutóbbi S8-as koncertjükön. Az érkező albumról származó Children of the North alatt még arra is sikerült rábírniuk, hogy az első sorok egyikéig menjek, onnan figyelve a színpadi történéseket, ismeretlenül is magával vitt a dal. Egy meglehetősen hosszú szerzemény, a végén egy komplett női kántálásnak tűnő, igazán fílinges résszel, nagyot ütött, ehhez legfeljebb annyi lenne a tanácsom, hogy az amúgy kellemes férfiének itt egyszer ne csatlakozzon be, hagyjuk csak Gyügyei-Vér Anitát kibontakozni!

Persze a teljes őszinteség érdekében, nem vagyok a koncert minden egyes elemével 100%-ban kibékülve, de asszem’ ez inkább egyéni ízlés kérdése lehet  – egyrészt riszpekt, hogy ennyire alaposan fel van építve a teljes produkció, mindenféle fantasy elemmel tényleg rendesen megkomponálva. De ennek ellenére én pont nem tudom hova tenni ezt, alapvetően egy kisebb helyen lépnek fel, kis underground buli, amihez tolnak egy grandiózus produkciót, szóval nekem ez a színpadi LARP-ozás… nem is az, hogy rossz, mert nem az, hanem ilyen “out of place”-nek tűnt, nem is tudom, mintha nem ez lenne erre a megfelelő platform, színtér. Ez csak apróság, mert tudom, hogy valakiket meg ez teljesen megfog, és magával ragad, és ez így van rendjén. Mondjuk a halálos erdőkről szóló átkötő szöveget akár tényleg lecserélhetné az, hogy “a következő dalunk…”. Egyébként az énekesnő hangszínét még mindig imádom, és most nem is volt annyira hangosra keverve, így kimondottan szívesen hallgattam őt.

Sorra kerültek a külföldi zenekarok. A spanyol Sechem ismét a kis termet foglalta be, ami nem annyira tett jót nekik sem, az énekesnő konkrétan a színpad előtt állt nulla megvilágítással, úgyhogy őt kb. esélytelen volt látni, szerintem még ő is jobban látott minket, mint mi őt. Figyelhettük így azonban a többieket, a másik lány a zenekarból különféle furulyákat váltogatott, ezzel megadva az egyiptomias zene díszítését. Az ő koncertjük is jól szólt, és szimpatikusak voltak, a dalok egy részét ismertem csak, hogy őszinte legyek, de máskor, más körülmények között, biztosan újra meg fogom őket nézni, ha alkalmam adódik rá.

A lengyel szereplői lett a nagyszínpad, a csodálatos ruhájú néni többünket konkrétan invitált is a koncertjükre, úgyhogy kezdésre odaálltunk a folk metalos Runika-ra is. Ők sokkal folkosabb zenét tolnak, mint az összes többi fellépő együttvéve, igazi válogatás a Korpiklaani zenéjéből és az Arkonának az ugribugrisabb szerzeményeiből, de egyáltalán nem olyan mértékben, hogy az ember nyúlásnak tekintené, inkább csak a “vibe” ugyan az. A hangszerszekció tekintetében egy komplett samponreklám volt a színpadi felállás, csak azt sajnáltam, hogy nincs egy szintisük, ugyanis rengeteg részt tesz ki az ilyesmi a zenéjükből, de ezt mind csak samplerről hallhattuk.

A zenekaron egyébként nagyon látszott, és ezzel csak még szimpatikusabbá tették magukat, hogy közel sem vártak ilyen jó fogadtatást (és ennek hangot is adtak), minden egyes tapsért (és volt nem egy tapsvihar!) külön köszönetet mondtak, mosolyogtak, az énekesnő Adrianna Janusz-on, aki egyébként is egy iszonyatosan cuki teremtés, látszott, hogy csupa hála, valamikor a sok megilletődöttségtől való mosolygástól még a hangja is megcsuklott éneklés közben, annyira nem tudta kordában tartani az érzelmeit. A dalok is nagyon jók voltak, a koncert jól volt felépítve, volt kellőugribugri, de nyugisabb, inkább a szláv mitológiába belemászó téma is (Nawia). Talán ezen a koncerten is voltunk a legtöbben, és mindenki nagyon lelkes is volt. Nem egy bonyolult zenét játszik a Runika, de mindenképpen olyat, ami egy ilyen buliba elkél. Külön tetszett a magyar közönségnek, amikor a dalokat felkonferálták lengyelül, és legtöbbször annyit értettünk belőle, hogy most a “bzsbzszbzs” következik 🙂 🙂  (Pedig egyébként a Cisza przed burzą-ról volt szó.)

A Therion-formula működik. Úgy tűnik legalábbis, az Oroszországból érkező Imperial Age-nél bevált. Harmadszor jártak Magyarországon, először önálló turné keretein belül, úgyhogy valamekkora rajongóbázisuk azért már volt, és biztos vagyok benne, hogy ezután a koncert után még többet szereztek maguknak. Nagyon sok szimfonikus elemmel tűzdelt, nagyon sokat éneklős, epikus metalt játszanak, mindezt ők is megtoldják kosztümökkel, backdropokkal, és egy teljes mértékben megkoreografált színpadi mozgással is. A koncert javarésze egy slágerparádé volt, volt persze egy kis leülés a közepén, de alapvetően a három énekessel pódiumra vonuló csapat tényleg ezerszeresére állította az este emelkedettségi fokát, egyszeűen mesés volt a legtöbb dal előadása. A Theriont is amiatt említettem, hogy a mozgás (előrejön egyszerre a két énekesnő, ha nincs részük még el is bújnak, sőt, van, hogy még körbe-körbe is járkálnak, az mondjuk cuki volt :D) egyértelműen tőlük van, hasonlít a zene, de az az igazság, hogy nekem az Imperial Age-féle megközelítése ennek a zsánernek még jobban be is jön. Sajnos elég későn kezdtek, így az ő koncertjük alatt már elkezdett fogyni a közönség, hosszú volt az este, sok előadóval, de aki maradt, az garantáltan egy nagyon jó zenei élményt kapott; a srácoklányok pedig oroszokra kevésbé jellemző, nagyon jó angolsággal kommunikáltak a közönséggel, csak a két énekesnőn látszott az, hogy nem szívesen csinálják ezt, de ez simán lehet, hogy sokkal inkább a színpadi kötelező imidzs része, ugyanis erre azért rácáfoltak azzal, hogy a koncert után szinte azonnal kint teremtek a folyosón és bárkivel nagyon szívesen lefotózkodtak.

Összességében még annál is jobb élménnyel tértem haza erről az eseményről, mint amire számítottam, nagyon sok tehetséges zenekart láttam, először, újra, vagy sokadjára, de biztos, hogy egyiket sem utoljára!

Köszönjük az Asgaardian Events-nek, az S8 Underground Club-nak, a fellépő zenekaroknak, a közönségnek és mindenkinek az élményt!

 

Írta: Vica

Fényképek: Dani (kivéve Esperfall, András Vancsay képe)

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/