Flake – Villanycigány (2019)

Amit, és akit ismerünk, rajongunk érte, azt általában többé kevésbé, de jól is ismerjük. Azt hiszem, nem is kell ezt különösebben túlmagyarázni, hiszen (és itt elsősorban ránk, zenerajongókra hegyezem ki a mondatot) örömmel tölti el az egyszeri rockert, ha minél több új információt, sztorit tudhat meg kedvenc csapatáról, vagy zenészéről, avagy legkedvesebb albuma keletkezésének a körülményeiről. Sokszor észre sem vesszük, és máris azon kapjuk magunkat, hogy kívülről fújjuk egyes zenekarok album listáit, és még hosszasan sorolhatnám, de ugye már most sokan magunkra ismertünk? Nem véletlen, hiszen ami érdekel minket, az akaratlanul is a fejünkben ragad.

Szerencsére a technika rohamos fejlődésével ma már könnyebb a tájékozódás, és az információk begyűjtése, ám – és itt el is értem a bevezető lényegéhez – egyre több zenész veszi észre magában az eddig elfojtott, de jelen lévő írói vénát, és ragad tollat, vagy ül a klaviatúra elé hogy addigi életpályáját, zenekara életét papírra vesse, és dobja az olvasók kezébe. Egy-két évtizeddel ezelőtt mindez hatalmas dolognak számított, és az a mai napig is, csupán ma, 2019-ben kevésbé lepődünk meg egy ilyen húzáson, mert ugye felsorolni is komoly munka lenne, hány zenei önéletrajz látott napvilágot, melyek szinte egytől egyig idehaza is megjelentek, hála elkötelezett fordítóink komoly munkájának.

Ha papírt tettek volna elém, hogy tippeljem meg, kinek a könyvét olvashatjuk legközelebb, bevallom, nagy bajban lettem volna, ugyanis arra a legkisebb tételben sem mertem volna fogadni, hogy a Rammstein-kötelékeiből ismert Christian Lorenz, avagy ismertebb nevén Flake fogja tovább erősíteni a kiadványok sorát, emellett pedig ember legyen a talpán, aki azt jósolta volna meg, ami valójában kipattant a német billentyűs fejéből, márpedig kipattant, és Magyarországon mostanra Villanycigány néven csaphatjuk fel a korántsem mindennapi irományt, méghozzá ezúttal leginkább a Dalriada soraiból ismert Tadeusz Rieckmann fordításában.

Nézzük, miről is szól Flake könyve, hiszen elöljáróban csak annyi szivárgott ki, hogy azok, akik arra számítanak, hogy bele látnak a zenekar színfalak mögötti életébe, és pár száz oldalon keresztül Rammstein sztorikat olvashatnak, azok csalódottan fogják becsukni néhány oldal után. Le kell szögeznem, valóban így van. A Villanycigány nagy ívben átdefiniálja mindazt, amit eddig megszoktunk a zenész-önéletrajzoktól, hiszen ezen művek tematikája egyáltalán nem idegen egymástól: a gyerekkortól, és az első zenei behatásoktól kezdve mutatja be a családi hátteret, az első próbálkozásokat a hangszerrel, majd azt az utat, ami a világ legnagyobb színpadaira repítette őket. Nos, Flake ettől a koncepciótól teljesen eltért, és az sztori központjában egy az egyben saját személyisége, életfelfogása, és mindennapjai állnak, valamint a világ megértése, úgy, ahogyan ő kissé elvontan látja.

Némi csavarosság azért már közvetlenül az első oldalaknál, fejezeteknél is akad, mivel erősen kicsapongó hangvételű, kb. úgy kell elképzelni, mintha helyenként egy nyers vázlatot olvasnánk, ahol hirtelen jött gondolatait írja le, és faragja úgy ahogy összefüggő mondatokká, majd hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy néhány mondat után elkalandozik, és csak sokára csatol vissza az eredeti mondanivalójához. Mégis, gyorsan az elején le kell szögeznem, hogy ez a csodabogár szerű leírás csak az elején jelenthet nehézséget, később könnyen, és észrevétlenül tudjuk megragadni a fonalat, de tény, hogy kell némi ráhangolódás, akkor viszont már nincs megállás, olvastatja magát letehetetlenül.

Ahogy olvasunk, úgy körvonalazódik, épül fel bennünk egy nem mindennapi ember személyisége, és ismerjük meg magát a Flake jelenséget kívülről-belülről. Visszarepülünk sok-sok évtizedet, az NDK időszakba, és mesterünk nyersen, de őszintén mutatja meg a nyolcvanas évek viszontagságait politika mentesen, egy tizenéves srác szemével, majd itt-ott vágás, és a jelenkorba ugrunk, ahol helyenként olyan apró információkat tudunk meg róla, amin csak elmosolyodunk, kérdezvén magunktól “Hát ez meg hogy jön ide?” Mégis, így egész, és szerethető. Ha már előbb az NDK-s időszakot írtam, személyes kordokumentum is egyben, mert bár a könyv csak töredékében zenei irányultságú, itt sem maradhat el a sztorizgatás az első szárnypróbálgatásokról, a Feeling B korszakról (Flake első zenekara) , és ugyan mostani csapata egyszer sincs (!) megemlítve a háromszáz oldalon, még egy-két olyan személyes turnésztorit is bedob a közösbe, hogy az ember csak az oldalát fogja a nevetéstől, persze saját magára kivetítve.

Most joggal kérdezhetnél vissza, hogy csak erről szól a könyv? Jogos, nem. Sok mindenről, és még annál is többről, éppen ebben rejlik az a sikere, ami hazájában, Németországban több hétre a bestseller listák élére tette, a könyvesboltokban pedig az emberek egymásnak adogatták a kilincset érte. Úgy is fogalmazhatnánk, mindenről IS szó van. Fényképekkel, és a privát archívumból elővadászott képekkel színesedik a mű, beleláthatunk egy óvodáskorú kisfiú gyermekkori szorongásaiba, abba, hogy nem érti mi történik a világban, csak később eszmél igazán a valóságra, majd előttünk áll egy sokoldalú, nagyon vidám, élettapasztalattal becsületesen megáldott, ám már korosodó zenész, aki mintha egy sör mellett sztorizgatna nekünk az elmúlt negyven évéből. Szóba kerülnek a hobbik, az autók iránti, mélyen gyökerező szeretet, Flake pedig hatalmas humorral, önmagát egy esetlen, már-már szerencsétlen figurának beállítva mesél és mesél. Humoros, de könnyen észrevehetjük, hogy a felszín alatt mégis jó néhány fóbiával, szorongással, önbizalomhiánnyal megáldott lélek lakozik, aki nagyon máshogy látja ezt a világot, mint bármelyikőnk, saját zsenialitását pedig talán pont ez hívja elő. Ha össze kellene foglalni, csak annyit mondanék: ez a könyv maga Flake, és az ő háromszáz oldalas világa.

Nem vagyok nehéz helyzetben, ha döntenem kéne, kinek is ajánlanám ezt a könyvet. Röviden, és tömören: mindenkinek. Ha éppen nem vagy az, akinek a Rammstein a kedvenc előadói közé tartozik, akkor is tetszeni fog, mert el tudsz vonatkoztatni tőle, ha pedig éppen rajongó vagy, mondanom sem kell, hogy vagy már ott figyel a polcodon, vagy ott fog, mert rajongóknak kötelező alapmű. Annyiban talán igaza van a szerzőnek, hogyha nem ő lenne a híres zenekar billentyűse, akkor ember nem lenne, aki kézbe venné, de mindenkinek üzenem, hogy érdemes. Nem szoktam könyveket pontozni, így ezt a szokásom most is megtartom, de nálam bármikor kiérdemelné a maximális pontszámot, mert rendhagyó olvasmány az önéletrajzi berkeken belül.

Írta: Tancsik Mátyás

Fotók: Tancsik Mátyás

Szerkesztőségünk ezúton is köszöni a lehetőséget és a segítséget Molnár Katának, és a Cser Kiadónak. 

 

 

 

 

 

 

 

Tetszett? Oszd meg a barátaiddal \m/